— Nem mondhatnám, Siever bácsi. Énszerintem mindaddig nem tudott rólunk, amíg le nem szálltunk az Erythrón. Ez hívta föl ránk a figyelmét, aztán körülnézett, és úgy talált rá a Rotorra.
— Lehet, hogy így volt. Azután szondázgatni kezdte ezeket az új elméket, amelyeket itt az Erythrón érzékelt. Mit gondolsz, Marlene, mennyi idős lehet?
— Nem tudnám megmondani, Siever bácsi, de az a benyomásom, hogy már nagyon régen megvan, az is lehet, hogy majdnem egyidős a bolygóval.
— Elképzelhető. Mindenesetre akármilyen idős is, most először nyílt rá alkalma, hogy sok, az övétől gyökeresen különböző elmébe behatoljon. Lehetségesnek tartod ezt, Marlene?
— Igen.
— Tehát próbálgatni kezdte ezeket az új elméket, és minthogy nagyon keveset tudott róluk, kárt okozott bennük.
Ez volt az erythrói pestis.
— Úgy van — élénkült fel hirtelen Marlene.
— Közvetlenül nem említette a pestist, de az volt a határozott benyomásom, hogy az a kezdeti kísérletezés volt az okozója.
— És amikor rájött, hogy kárt okoz, abbahagyta a kísérletezést.
— Igen, ezért nincs többé erythrói pestis.
— És ebből az derül ki, hogy az elme jóindulatú, hogy van benne általunk is méltányolható erkölcsi érzék, hogy nem akar más elmékben kárt okozni.
— Igen! — ragyogott föl Marlene arca. — Ebben biztos vagyok.
— De hát miféle élőlény ez? Szellem? Anyagtalan valami? Az érzékeinkkel fölfoghatatlan valami?
— Fogalmam sincs, Siever bácsi — sóhajtott Marlene.
— Hadd ismételjem el, amit neked mondott. Állíts meg, ha tévedek! Azt mondta, hogy a mintája „szétterülő”, hogy külön-külön minden pontjában egyszerű, és csak ha mind együtt vesszük, akkor bonyolult, és hogy nem törékeny. Ezt mondta?
— Igen, ezt.
— És az egyetlen életforma, amit az Erythrón találtunk, a prokarióták, ezek a parányi, baktériumszerű sejtecskék.
Hagyjuk most az anyagtalan, szellemi világot, és maradjunk meg ezeknél a prokariótáknál. Lehetséges volna az, hogy ezek a különállónak látszó apró sejtecskék valójában egy, a világot átfogó szervezetnek az alkotórészei? Így az elmeminta valóban szétterülne. Így külön-külön mindegyik egyszerű, és csak ha együtt vesszük az egészet, akkor bonyolult. És így nem is törékeny, mert ha elpusztítjuk is egy-egy nagyobb szelvényét, a világot átfogó szervezet egésze meg sem érzi.
Marlene nagy szemeket meresztett Genarr-ra.
— Azt akarod mondani, hogy mikrobákkal társalogtam?
— Biztosan nem állíthatom, Marlene. Ez csak feltevés, de olyan feltevés, amelyben minden nagyszerűen a helyén van, és ennél jobban semmivel sem tudnám megmagyarázni.
Azonkívül, Marlene, vegyük azt a százmilliárd sejtet, amiből az agyad összeálclass="underline" külön-külön egyik sem valami nagy ügy. A te szervezetedben az összes agysejt egy csomóba van összezsúfolva. Olyan nagy különbség, ha történetesen egy olyan szervezettel találkozol, amelyben az összes agysejt megőrzi különállását, és csak, mondjuk, rádióhullámok kapcsolják egybe őket?
— Nem tudom — mondta Marlene látható nyugtalansággal.
— De hadd tegyek föl egy nagyon fontos kérdést. Mit akar ez az életforma, akárminek nevezzük is, tőled?
Marlene láthatólag meghökkent.
— Beszélni tud hozzám, Siever bácsi. Gondolatokat tud közölni velem.
— Szerinted tehát csak olyasvalakit keres, akivel beszélni tud? Azt gondolod, hogy csak akkor ébredt rá a magányára, amikor mi, emberek idejöttünk?
— Nem tudom.
— Erről nem szereztél benyomást?
— Nem.
— Könnyen megteheti, hogy elpusztít bennünket — mondta Genarr inkább önmagának. — Mibe kerülne neki, hogy elpusztítson bennünket, ha egyszer a terhére leszel, vagy ha megun téged.
— Nem, Siever bácsi!
— Csakhogy jól elbánt velem, amikor meg akartam gátolni, hogy kapcsolatba lépj a bolygó szellemével. És elbánt dr.
D’Aubissonnal is, meg az anyáddal és egy őrrel is.
— Ez igaz, de csak akkora erővel sújtott le rátok, hogy elvegye a kedveteket a beavatkozástól. Azon túl semmi kárt nem okozott.
— Ekkora hűhót csapna csak azért, hogy kicsaljon téged a felszínre, és legyen kivel társalognia? Ez valahogy nem tűnik elegendő indoknak.
— Hátha mi nem tudjuk fölfogni az igazi indokát — tűnődött Marlene. — Hátha oly mértékben különbözik az elméje a miénktől, hogy képtelen elmagyarázni az indokát, vagy ha igen, mi nem értenénk meg.
— De annyira mégsem különböző az elméje, hogy ne tudna társalogni veled. Felfogja a te eszméidet, és ő is közöl veled gondolatokat, nem igaz? Vagyis kommunikáltok egymással.
— Igen.
— És elég jól átlát rajtad ahhoz, hogy a kedvedben járjon, és fölvegye Aurinel hangját és ábrázatát.
Marlene lehajtotta a fejét, és mereven bámulta maga előtt a padlót.
— Így hát mivel ő megért bennünket — tűnődött Genarr félhangosan —, talán mi is megérthetjük őt, és ha igen, akkor ki kell fürkészned: mi az, amit olyan nagyon akar tőled.
Nagyon fontos, hogy ezt megtudd, mert ki tudja, milyen terveket forgat magában. Erre csakis rajtad keresztül jöhetünk rá, Marlene.
— Fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá, Siever bácsi — mondta Marlene borzongva.
— Úgy, ahogy eddig is csináltad. Az az elme láthatóan barátságos hozzád, hátha kitárulkozik előtted.
Marlene fölemelte a tekintetét és tanulmányozta Genarr arcát.
— Te félsz, Siever bácsi — jelentette ki.
— Persze hogy félek. Egy olyan elmével van dolgunk, amely messze erősebb, mint a miénk. Ha úgy dönt, hogy nincs ránk szüksége, akkor mindnyájunkat elintézhet.
— Nem erre gondoltam, Siever bácsi. Te engem féltesz.
Genarr némi tétovázás után megkérdezte:
— Még mindig biztos vagy benne, Marlene, hogy semmi bajod sem lehet az Erythrón? Biztos, hogy nyugodtan társaloghatsz az elméjével?
Marlene fölállt, és csaknem fellengzősen kijelentette:
— Persze hogy biztos vagyok. Nincs semmi kockázat. Engem nem fog bántani.
A lány szavaiból töretlen magabiztosság sugárzott, Genarr kedélye mégis lelohadt. Annak aligha van jelentősége, hogy Marlene mit gondol, minthogy az elméjét már áthangolta az Erythro szelleme. Vajon megbízhat-e még benne? — tűnődött magában.
Elvégre mi a garancia rá, hogy ennek a sokmiriádnyi prokariótából felépülő elmének ne volnának meg a saját elgondolásai, mint ahogy, mondjuk, Pittnek megvannak? És ki garantálja, hogy ez az elme az elgondolásai véghezvitele érdekében nem veti be mindazt a kétszínű játékot, amit Pitt szokott?
Röviden: mi van akkor, ha ez az elme saját érdekében az orránál fogva vezeti Marlenét?
Van-e joga hozzá, hogy mindezek után kiengedje Marlenét ahhoz az elméhez? Ám mit számít az, hogy mihez van joga, vagy mihez nincs? Van talán más választása?
XXXIV. Közeledés
76
— Tökéletes — lelkendezett Wendel. — Tökéletes, tökéletes, tökéletes! — Olyan mozdulatot tett, mintha valamit szilárdan odaszögezne a falhoz. — Tökéletes.
Crile Fisher tisztában volt vele, miről beszél az asszony.
Kétszer, két különböző irányban is megtettek egy szakaszt a hipertérben. Crile kétszer is megfigyelte a csillagképek kisebb eltolódását. Kétszer is megkereste a Napot, és első alkalommal kissé halványabbnak, másodszorra kissé fényesebbnek találta. Lassacskán kezdte úgy érezni magát, mint valami dörzsölt hipertérutazó.