— Kapitány — szólalt meg tisztelettudóan.
— Mi az, Chao Li? — kérdezte Wendel. — Ha most azzal áll elő, hogy valami baj van a programozással, akkor kitekerem a nyakát.
— Azzal nincs baj, kapitány. Az égvilágon semmi baj.
Ellenkezőleg, olyannyira simán megy minden, hogy az az érzésem, már elvégeztük a dolgunkat, és akár vissza is térhetünk a Földre. Pontosan ezt szeretném javasolni.
— Vissza a Földre? — kérdezte Wendel némi szünet után, hagyva, hogy az elképedése felszínre törjön. — Miért? Hiszen még nem végeztük el a feladatunkat.
— Énszerintem igen, kapitány — jelentette ki Wu kifejezéstelenné váló arccal. — Először is a feladatunk nem volt pontosan körülhatárolva. Közben viszont kidolgoztuk a szuperluminális repülés gyakorlati módszerét, ami még nem volt birtokunkban akkor, amikor elhagytuk a Földet.
— Ezt én is tudom. No és?
— És nincs rá semmilyen mód, hogy kommunikáljunk a Földdel. Ha most tovább folytatjuk az utat a Szomszéd Csillag felé, és ha valami történik velünk, ha valami galiba adódik, a Föld meg lesz fosztva a gyakorlati szuperluminális repüléstől, és csak a jó ég tudja, mikor tesz szert rá újból. Ennek súlyos következménye lehet a Föld kiürítésére nézve, amikor a Szomszéd Csillag odaér. Ezért elengedhetetlennek tartom, hogy most térjünk vissza és mondjuk el, mit sikerült megoldanunk.
— Értem — mondta Wendel komoran. Aztán a másik férfihoz fordult.
— No és maga, Jarlow? Maga hogy vélekedik erről?
Henry Jarlow magas volt, és szőke, és morcos. Arcára ráfagyott a búskomorság, s ez mélységesen hamis színben tüntette föl jellemét, ám hosszú ujjai (amelyek látszatra híjával voltak minden kecsességnek) szinte varázserőre tettek szert, ha a számítógépeket vagy a legtöbb fedélzeti műszert kezelésbe vette velük.
— Az igazat megvallva, szerintem Wunak igaza van. Ha lehetőségünk volna a szuperluminális kommunikációra, akkor ezen a módon közölhetnénk a Földdel az elért eredményt és folytathatnánk utunkat. Ha ezek után történne is velünk valami, azt csak mi magunk bánnánk. Akárhogy is, nem ülhetünk rajta a gravitációs korrekción.
— És maga, Blankowitz? — fordult hozzá Wendel kimérten.
Merry Blankowitz összerezzent. A kis termetű fiatal nő hosszú, fekete haja egyenes vonalban el volt vágva pontosan a szemöldöke fölött. Ehhez járult testének filigrán csontozata és ideges, gyors mozgása; olyan volt, mint egy miniatűr Kleopátra.
— Én nem is tudom — mondta habozva. — Nekem erről nincs határozott véleményem, de a férfiak, úgy látszik, telebeszélték a fejem. Nem gondolja, hogy fontos volna eljuttatni a Földre az információt? Utunk során máris sikerült döntő tényeket feltárnunk, és még több és még jobb hajóra van szükségünk, olyan számítógépekkel fölszerelve, amelyek képesek bekalkulálni a gravitációs korrekciót. Így egyetlen átmenettel is áthidalhatjuk a Naprendszer és a Szomszéd Csillag közötti távolságot, méghozzá nagyobb gravitációs intenzitások közepette is, vagyis a Naphoz közelebbről indulhatunk el, és a Szomszéd Csillaghoz közelebb köthetünk ki, és nem kell az út mindkét végén heteket töltenünk a lassú sodródással. Szerintem jó lenne, ha a Föld tudomást szerezne erről.
— Értem — mondta Wendel. — Úgy látom, a dolog lényege az: nem kellene-e a gravitációs korrekcióról szóló információt most rögtön visszajuttatnunk a Földre. Wu, ez valóban olyan fontos, mint amilyennek beállítja? Hiszen magának nem itt a hajón jutott az eszébe a korrekció gondolata. Mintha már hónapokkal ezelőtt megbeszéltük volna. — Majd némi gondolkodás után — Már csaknem egy éve annak.
— Nem nagyon beszéltük meg, kapitány. Ahogy emlékszem, ön türelmetlenül elutasított, és meg sem hallgatott engem.
— Igen, elismerem, hogy tévedtem. De maga bizonyára írásba foglalta. Ugyanis én arra kértem, hogy készítsen egy hivatalos jelentést, és ha lesz rá időm, majd átnézem. — Fölemelte a kezét. — Tudom, hogy sohasem volt rá időm, és arra sem emlékszem, hogy átvettem volna, de ahogy magát ismerem, Wu, maga részletesen leírt és kellő érvekkel és számításokkal megalapozott mindent. Vagy nem ezt tette, Wu, és talán nincs ott szépen besorolva a maga jelentése?
Wu összeszorította a száját, a hangja azonban mit sem változott.
— Igen, elkészítettem a jelentést, de az nem volt több spekulációnál, és nem hinném, hogy bárki is nagyobb figyelmet szentelne neki, mint ön tette, kapitány.
— Már miért ne? Nem mindenki olyan ostoba, mint én, Wu.
— Még ha fölfigyelnének is rá, akkor is spekuláció maradna.
Majd ha visszatérünk, akkor bizonyítással is szolgálhatunk.
— Ha megvan a spekuláció, akkor valaki csak elő fog állni a bizonyítással is. Hiszen tudja, hogy van ez a tudományban.
— Valaki — ismételte meg Wu lassan és jelentőségteljesen.
— Most hát végre tudjuk, mi rágja magát, Wu. Nem az aggasztja, hogy a Föld nem fogja megszerezni a gyakorlati szuperluminális repülés módszerét. Magát az aggasztja, hogy meg fogja szerezni, ám a dicsőséget más fogja learatni.
Igazam van?
— Ebben nincs semmi kivetnivaló, kapitány. A tudósnak minden joga megvan ahhoz, hogy az elsőbbsége miatt aggódjon.
Wendel alig tudott uralkodni magán.
— Elfelejtette talán, hogy én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, és én hozom meg a döntéseket?
— Már hogy felejtettem volna el — mondta Wu —, csakhogy ez nem egy tizennyolcadik századi vitorlás hajó. Mi mindannyian elsősorban tudósok vagyunk, és a döntéseket valahogy demokratikusan kell meghoznunk. Ha a többség vissza akar térni…
— Álljanak meg — szólt közbe Fisher élesen —, mielőtt tovább folytatnák, szólhatnék én is valamit? Én vagyok az egyetlen, aki eddig még nem beszéltem, és ha már a demokrácia szóba került, akkor engem is megillet a hozzászólás joga. Megengedi, kapitány?
— Tessék — egyezett bele Wendel, aki hol becsukta, hol kinyitotta a jobb öklét, mintha valakinek a torkát szorongatná.
— Körülbelül hét és fél évszázaddal ezelőtt — kezdte Fisher — Cristopher Columbus elhajózott Spanyolországból nyugat felé, és végül is fölfedezte Amerikát, jóllehet ő maga sohasem tudta meg, hogy ezt tette. Útközben arra a fölismerésre jutott, hogy a mágneses iránytű elhajlása az igazi északi iránytól, az úgynevezett „mágneses elhajlás” nagysága a földrajzi hosszúsággal változik. Ez fontos fölismerés volt, és tulajdonképpen ez volt az első olyan tisztán tudományos fölfedezés, amelyre egy tengeri utazás során jutottak.
No már most, hányan tudják ma azt, hogy Columbus fölfedezte a mágneses elhajlás változását? Jóformán senki sem. És hányan tudják azt, hogy Columbus fölfedezte Amerikát? Szinte mindenki. Tegyük föl tehát, hogy Columbus az elhajlás fölfedezésén érzett örömében félútról visszafordul, hogy megvigye Ferdinánd királynak és Izabella királynénak az örömhírt, és biztosítsa magának a fölfedezés elsőbbségét.
Elképzelhető, hogy ez a fölfedezés fölkeltette volna a királyi pár érdeklődését, s később talán egy újabb expedíciót is útnak indítottak volna, mondjuk, Amerigo Vespucci vezetésével, aki aztán el is érte volna az amerikai partokat. Ez esetben ki emlékezne arra, hogy Columbus valamilyen fölfedezést tett az iránytűvel kapcsolatban? Jóformán senki. És ki ne emlékezne arra, hogy Vespucci fölfedezte Amerikát? Szinte mindenki.
Így hát valóban vissza akarnak fordulni? Biztosíthatom magukat, hogy a gravitációs korrekció fölfedezésére csak egypár ember fog emlékezni, azok is csak úgy, mint a szuperluminális utazás jelentéktelen melléktermékére. A következő expedíció legénysége viszont elsőként fog elérni a Szomszéd Csillaghoz, és úgy fogják ünnepelni őket, mint akik először jutottak el szuperluminális űrhajóval egy másik csillaghoz. Magukról hármukról pedig, még magáról is, Wu, legfeljebb egy lábjegyzetben fognak megemlékezni.