— Azonkívül?
Lelkesen magyarázni kezdte:
— Ha kitalálok egy elnevezést, és az megragad, már azzal biztosítok magamnak egy lábjegyzetet a tudományok történetében. Hogy hangzik ez: „A» plexon «elnevezést elsőnek Merrilee Augina Blankowitz vezette be 2237-ben a Superluminal nevű, fénynél gyorsabb hajó úttörő repülése során.” Másért vagy máshol engem aligha fognak emlegetni, és én ezzel is megelégszem.
— Mi van akkor, Merry, ha plexonokat észlelsz, de embereknek nyoma sincs?
— Vagyis idegen élet? Ez még izgalmasabb volna, mint ha emberekre bukkannánk. Ennek azonban nem túl nagy az esélye. Ebben a vonatkozásban már nemegyszer csalódtunk.
Azt hittük, hogy legalább primitív életet találunk a Holdon, a Marson, a Callistón, a Titánon. De ebből sohasem lett semmi.
Se szeri, se száma a legkülönösebb életformákról szóló spekulációknak — élő galaxisok, élő porfelhők, élet a neutroncsillag felszínén meg ehhez hasonlók. Ám egyikre sincs bizonyítékunk. Nem, ha valamit fölfedezek, az csakis emberi élet lehet. Ez meggyőződésem.
— És az nem lehet, hogy a hajón lévő öt ember által kibocsátott plexonokat fogod érzékelni? Nem fogunk mi elnyomni mindent, ami több millió kilométerről érkezik hozzánk?
— Ezzel a komplikációval számolnunk kell, Crile. Úgy kell beszabályoznunk az ND-t, hogy ötünket kiiktassuk, és ezt nagyon gondosan kell megtennünk. A legcsekélyebb szivárgás is elegendő, hogy minden mást elmosson. Eljön az idő, Crile, amikor mindenhová automata ND-ket fogunk szétküldözni a hipertéren keresztül, hogy plexonok után kutassanak. Ott sehol sem lesznek a közelben emberek, és már egyedül ez legalább két nagyságrenddel érzékenyebb mérést tesz lehetővé, mint most itt, amikor mi is itt lézengünk, és ezt állandóan le kell számítanunk. Akkor majd jó előre, mielőtt még magunk is odamennénk, ki fogjuk tudni mutatni az értelem jelenlétét.
Chao Li Wu lépett oda hozzájuk. Alig leplezett megvetéssel pillantott Fisherre, és közönyösen megkérdezte.
— Hogy van a Szomszéd Csillag?
— Ebből a távolságból nem sokat árul el magáról — felelte Blankowitz.
— Holnap vagy holnapután teszünk még egy átmenetet, és akkor majd meglátjuk.
— Izgalmas lesz, nemde? — lelkendezett Blankowitz.
— Az lesz — ha megtaláljuk a rotoriakat. — Fisherre pillantott: — De meg fogjuk-e találni őket?
Ha ezt a kérdést Fisherhez intézte, az nem reagált rá.
Csupán kifejezéstelen tekintettel nézett Wura.
Meg fogjuk-e? — gondolta Fisher.
A hosszú bizonytalanság hamarosan véget ér.
XXXV. Közelítés
80
Mint már előbb megjegyeztük, Janus Pitt ritkán engedte meg magának az önsajnálat fényűzését. Ilyesmit mindenki másban a gyengeség és elpuhultság megvetésre méltó jelének tartana. Volt idő azonban, amikor keserűen lázongott az ellen, hogy a rotoriak nagyon is szívesen őrá hagyták az összes kellemetlen döntést.
Ott volt persze a választott tanács, amely kínosan ügyelt rá, hogy részt vegyen a törvények és a döntések meghozatalában — kivéve a fontosakat, amelyek a Rotor jövőjét érintik.
Ezeket átengedték őneki.
De még csak nem is tudatosan engedték át. A fontos ügyeket egyszerűen figyelmen kívül hagyták, hallgatólagos megállapodás alapján nemlétezőnek tekintették őket.
Itt vannak ebben a lakatlan rendszerben, ráérősen új és új telepeket építenek maguknak abban a gondtalan meggyőződésben, hogy előttük a végtelen idő. Minden további nélkül tudomásul vették, hogy mire benépesítik ezt az új kisbolygóövezetet (amire több nemzedék élete is rá fog menni, így a most élők közül még senki sem érdekelt közvetlenül a dologban), addigra a hiperrásegítés technikája akkora fejlődést ér el, hogy viszonylag nem lesz nehéz új bolygókat meghódítani.
Senkit sem sürgetett az idő. Beleolvadt a végtelenségbe.
Mindenki ráhagyta Pittre, hogy egyedül ő rágódjon az idő rövidségén, azon, hogy bármelyik pillanatban előzetes figyelmeztetés nélkül véget érhet az időtlenségnek ez a boldog állapota.
Mikor fedezik föl a Naprendszerben a Nemezist? Mikor jut eszébe egy másik telepnek is, hogy a Rotor nyomdokaiba lépjen?
Egy napon ennek be kell következnie. A Nemezisnek a Nap felé tartó kérlelhetetlen mozgásában előbb-utóbb eljön az a — ma még persze távoli, ám azért elég közeli — pillanat, amikor a Naprendszer lakói, hacsak nem vakok, észre kell hogy vegyék.
Pitt számítógépe egy programozó segítségével, aki azt hitte, hogy csupán egy elvont tudományos problémán dolgozik, kiszámította, hogy ezer esztendőn belül óhatatlanul fölfedezik a Nemezis létezését, és a telepek megkezdik a szétszóródást.
Ekkor Pitt föltette a kérdést, hogy a telepek vajon a Nemezist veszik-e célba.
A válasz az volt, hogy nem. Addigra a hiperrásegítés sokkal hatékonyabb lesz, sokkal olcsóbb. A telepek többet fognak tudni a közeli csillagokról, hogy melyiknek milyen bolygója van. Egy vörös törpére nem sok időt vesztegetnek majd, helyette inkább a napszerű csillagok felé indulnak el.
Így viszont a Föld magára maradna, és helyzete kétségbeejtővé válna. Az űrtől fél, az eltelt ezer esztendő csak még nyilvánvalóbbá tette a romlását, tovább süllyedt a szennybe és nyomorúságba, és most a Nemezissel a végső pusztulás réme is elérkezett — mit tehet vajon a Föld lakossága? Hosszú utazásra nem szánhatják el magukat.
Elvégre Földlakók. A felszínhez vannak láncolva. Kénytelenek megvárni, amíg a Nemezis elég közel jön hozzájuk. Nincs kiút a számukra.
Pittet egyre kísértette a látomás, hogy egy széthulló világ hogyan próbál biztonságra lelni a Nemezis szorosan egybetartott rendszerében, hogyan keres menedéket magának egy olyan csillagrendszerben, amely az együtt maradás okából eléggé szorosra zárta elemeit, miközben szétzilálja a Naprendszert, amely mellett elhalad.
Rémületes, ám elkerülhetetlen forgatókönyv.
Miért nem távolodik a Nemezis a Naptól? Mennyire más volna akkor minden. Az idő múlásával egyre zsugorodna a Nemezis fölfedezésének lehetősége, de még ha fölfedeznék is, egyre csökkenne az óhaj — és a lehetőség —, hogy menedékként használják föl. Ha elfelé tartana, a Földnek nem is volna szüksége menedékre.
Ám ez csak vágyálom. A földiek el fognak jönni; ide fog özönleni a mindenféle szedett-vedett, lerongyolódott földi csürhe. Mi mást tehetnének a rotoriak, mint hogy még az űrből kilődözik őket? Csakhogy lesz-e akkor is egy Janus Pittjük, aki meggyőzi őket, hogy nincs más választásuk?
Lesznek-e addig is Janus Pittek, akik gondoskodnak róla, hogy a Rotor fölvértezze magát a szükséges fegyverekkel és az eltökéltséggel, hogy használja is azokat, ha eljön az idő?
A számítógép azonban végül is félrevezetően derűlátó jóslatot adott. Azt mondta, hogy a Nemezist ezer év alatt óhatatlanul föl fogják fedezni. Igen, de mikor? Mi van akkor, ha a fölfedezés már holnap bekövetkezik? Vagy ha már három évvel ezelőtt bekövetkezett? Hátha már ebben a pillanatban is a Rotor nyomát követi valamelyik telep, amely semmi használhatót sem tudva a távolabbi csillagokról, igyekszik megtalálni a legközelebbit?