— Persze nagyon gyenge a jel, de mégiscsak érzékelhető.
— Én talán meg tudom magyarázni — ajánlkozott Fisher.
Minden szem feléje fordult, mire ő egyből elsáncolta magát.
— Lehet, hogy én nem vagyok tudós — magyarázkodott —, de ez nem jelenti azt, hogy nem veszem észre, ami eléggé evidens. A tengerben értelmes lények élnek, de nem láthatók, mert a víz elrejti őket. Eddig ez rendben is van. Csakhogy a szárazföldön is élnek értelmes lények. Nos, ezek is rejtve vannak. A felszín alatt.
A felszín alatt? — kelt ki magából Jarlow.
Miért kellene nekik a föld alá bújniuk? Hiszen nincs semmi baj a levegővel, sem a hőmérséklettel, sem semmivel, amit ki tudnánk mutatni. Mi elől kellene elrejtőzniük?
— Mondjuk, a fény elől — jelentette ki Fisher nyomatékosan.
— Én a rotoriakról beszélek. Elvégre föltételezhetjük, hogy mégiscsak betelepítették a bolygót. Miért maradnának fönt a Szomszéd Csillag vörös fényében, amelyben a rotori növényzet sem fejlődne, és 6k maguk is csak levertséget éreznének? A föld alatt viszont mesterséges megvilágítást alkalmazhatnak, amelyben ők is meg a növényeik is jobban éreznék magukat. Azonkívül… — Fisher elhallgatott.
— Azonkívül? Folytassa! — biztatta Wendel.
— Nos hát, meg kell érteniük a rotoriakat. Ők egy világnak a belsejében élnek. Ezt szokták meg, és ezt tekintik normálisnak. Nem éreznék jól magukat, ha egy világnak a külső héján kellene megkapaszkodniuk. Csak természetes, hogy lehúzódnának a felszín alá.
— Vagyis azt akarja mondani, hogy Blankowitz neurodetek-tora a bolygó felszíne alatt élö emberek jelenlétét mutatja ki? — összegezte Wendel.
— Igen. Miért is ne? A föld alatti üregeket fedő talajréteg gyengíti le azt a jelet, amelyet a neurodetektor fölfog.
— De Blankowitz többé-kevésbé azonos jeleket kap a szárazföldről és a tengerről — vitatkozott Wendel.
— Az egész bolygóról — erősítette meg Blankowitz. — Egyenlő erősségben.
— Helyes — erősködött Fisher. — Bennszülött intelligencia a tengerben, a rotoriak a föld alatt. Miért ne?
— Várjon csak — vetette közbe Jarlow. — Maga, Blankowitz, mindenhonnan kap jelet, nem igaz?
— Mindenhonnan. Érzékeltem ugyan némi ingadozást, de a jelek egészében véve olyan gyengék, hogy nehéz biztosat állítani. Egy biztos: a bolygó egészén föllelhető valamilyen intelligencia.
— Elhiszem, hogy ez lehetséges a tengerben — kötözködött Jarlow. — De hogyan lehetséges a szárazföldön? Csak nem tételezi föl, hogy a rotoriak tizenhárom év alatt — tizenhárom év alatt! — az egész bolygót behálózták föld alatti alagutakkal?
Ha csak egy helyről vagy esetleg kettőről, de mindenképpen az összfelszín parányi hányadáról kapna jelzést, akkor még hajlandó lennék elfogadni a rotoriak vakondokmunkájára vonatkozó feltételezést. De az egész bolygó alatt? Hitesse el ezt a nénikémmel!
— Vegyem úgy, Henry — szólalt meg Wu —, hogy szerinted a szárazföld egész felszíne alatt idegen intelligencia húzódik meg?
— Nem látom be, mi más következtetést vonhatnánk le — bizonygatta Jarlow —, hacsak nem szögezzük le, hogy a Blan-kowitz masinája teljesen használhatatlan.
— Ez esetben — jelentette ki Wendel — nem tudom, elég biztonságos volna-e, ha leszállunk oda és kutatni kezdünk.
Egy idegen intelligencia nem feltétlenül barátságos intelligencia, a Superluminal pedig nincs fölszerelve háborúskodásra.
— Szerintem nem adhatjuk föl — erősködött Wu. — Föltétlenül ki kell derítenünk, miféle intelligens élet van itten, és képes-e — vagy szándékában áll-e — megzavarni a Föld kiürítésére és az ideköltözésünkre vonatkozó terveinket.
— Egyetlen hely van — szólalt meg Blankowitz —, ahol a jelzés csöppet erősebb, mint egyebütt. Nem sokkal.
Megpróbáljam újra megkeresni?
— Csak rajta — biztatta Wendel. — Próbálja meg! Ott majd tüzetesen megvizsgáljuk a környezetet, és aztán eldöntjük, hogy leszálljunk-e vagy sem.
— Én biztos vagyok benne — szögezte le Wu csendesen —, hogy minden baj nélkül leszállhatunk.
Wendel keserűen elhúzta a száját.
85
Saltade Leverettben az volt a különös (legalábbis Janus Pitt véleménye szerint), hogy szeretett odakint lenni a kisbolygóövezetben. Úgy látszik, vannak emberek, akik igazán élvezik a pusztaságot, akiknek kedvükre van az élettelenség.
— Én nem idegenkedem az emberektől — szokta magyarázni Leverett. — Amire szükségem van tőlük, mind megkapom, a holovízión beszélek hozzájuk, meghallgatom őket, együtt nevetek velük. Mindent megtehetek velük, azonkívül, hogy tapintanám őket vagy érezném a szagukat, de kinek hiányzik ez? Ráadásul öt új telepet építünk a kisbolygóövezetben, s ha kedvem tartja, bármelyiket fölkereshetem, s teleszívhatom magam emberszaggal, ha éppen erre támad gusztusom.
Aztán amikor úgy adódott, hogy mégis ellátogatott a Rotorra — vagy ahogy előszeretettel emlegette: a „fővárosba” —, akkor szünet nélkül járt a szeme minden irányba, mintha attól tartana, hogy az emberek odacsődülnek köréje.
Még a székekre is gyanakvó pillantásokat vetett és oldalvást csusszant rájuk, mintha le akarná törülni az előző fenék nyomait.
Janus Pitt mindig is őt tartotta az ideális embernek az aszteroidaterv ügyvezető biztosi posztjára. Ez a pozíció lényegében szabad kezet adott neki a Nemezis-rendszer külső peremvidékét érintő minden ügyben. Hatásköre így nemcsak az épülő telepekre, hanem magára a felderítő szolgálatra is kiterjedt.
Az ebédet Pitt lakosztályában fogyasztották el, ugyanis Saltade inkább éhen maradt, mintsem olyan étterembe betegye a lábát, ahová a nagyközönség (s már egyetlen, számára ismeretlen harmadik személy is annak számított) szabadon bejárhat. Pittet valójában még az is meglepte kissé, hogy Leverett vele egyáltalán hajlandó volt leülni egy asztalhoz.
Pitt közömbösen vizsgálgatta a férfit. Leverett olyannyira cingár és inas volt, annyira hiányzott róla minden kerekdedség és párna, hogy az életkora szinte időtlennek hatott. A szeme fakókék, a haja fakósárga.
— Mikor is jártál utoljára a Rotoron, Saltade?
— Kis híján két éve, és most sem veszem jó néven tőled, Janus, hogy berángattál.
— Miért, mit tettem? Nem én rendeltelek be, de ha már úgyis itt vagy, légy üdvözölve.
— De akár be is rendelhettél volna. Mire véljem azt az utasításodat, hogy ne háborgassanak téged apró ügyekkel?
Vagy már olyan nagyra nőttél, hogy csak nagy dolgok érhetnek föl hozzád?
Pitt kissé kényszeredetten mosolygott.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz, Saltade.
— Készült számodra egy jelentés. Fölfedezték, hogy egy kisebb sugárforrás közeledik felénk.
A jelentést fölterjesztették hozzád, mire te visszaüzentél, hogy hagyjanak békén.
— Ó, arról van szó! — (Pitt emlékezett az ügyre. Az volt az, amikor úrrá lett rajta az önsajnálat és az ingerültség. Ő is megengedhet magának néha egy kis ingerültséget.) — A te embereid telepekre vadásznak. Minek zavarnak hát piszlicsáré dolgokkal?
— Rendben van, hogy ez az álláspontod. Csakhogy úgy esett, hogy az emberek rábukkantak valamire, ami nem telep, és most nem merik jelenteni neked. Nekem jelentették hát, és megkértek, hogy továbbítsam hozzád, annak ellenére, hogy téged nem szabad apróságokkal zaklatni. Tőlem várják, hogy kezelésbe vegyelek, Janus. Hát ilyen bakafántos vénember lettél öregkorodra?