Vörös fényfröccsenés; vér spriccelt elő egy nyaki ütőérből. A tömeg üvöltött, megemelkedett, üvöltött — amint az egyik figura összecsuklott, hologramja elhalványult, hunyorgott…
A hányás nyers éle Case torkát kaparta. Becsukta a szemét, mély levegőt vett, kinyitotta, és meglátta Linda Lee-t, ahogy elsuhan mellette, szürke szemei vakok voltak a félelemtől. Ugyanazt a francia gyakorlót viselte.
És eltűnt. Eltűnt az árnyékban.
Puszta, gondolkodás nélküli reflex: a férfi ledobta a sört és a csirkét, és a lány után iramodott. A nevén is szólíthatta volna, de nem lehetett biztos a dolgában.
Hajszálvékony vörös fénysugár utóképe. Kiégett beton cipőjének vékony talpa alatt.
A lány fehér tornacipői ezúttal a kanyarodó falhoz közel villantak meg, s a lézer szellemsugara ismét fel-parázslott a szeme előtt, belekacsintott a látómezőjébe, ahogy szaladt.
Valaki elgáncsolta. Beton szaggatta fel a tenyerét.
A másik oldalára gurult és rúgkapált, de nem sikerült támaszt találnia. Egy sovány fiú hajolt fölébe, tüskés szőke hajára a hátulról jövő fény szivárványos koszorút font. Odafenn a színpadon a másik figura körbefordult, kését magasra tartva felmutatta a tapsoló tömegnek. A fiú mosolygott és a ruhaujjából előhúzott valamit. Egy borotva; a mellettük elvillanó harmadik sugár vörös mintát mart rá, fénye a sötétbe veszett. Case látta, ahogy a borotva a torka felé hajlik, akár a vízkutató varázsvesszeje.
Az arcot mikroszkopikus robbanások morajló felhője törölte el. Molly tűi voltak, másodpercenként húsz lövedék. A fiú görcsösen felköhögött és Case lábaira bukott.
A férfi a bódék felé támolygott, az árnyékok közé. Lenézett, arra számítva, hogy meglátja azt a mellkasából előtörő rubintűt. Semmi. Megtalálta a lányt. Egy betonpillér tövében hevert, csukott szemmel. Főtt hús szaga érződött. A tömeg a győztes nevét skandálta. Egy sörárus a csapjait törölgette sötét színű rongyával. Az egyik fehér tornacipő lejött valahogy, és a lány feje mellett feküdt.
Kövesd a falat. A beton görbületét. Kezek a zsebben. Sétálj tovább. El a mit sem látó arcok mellett, minden szem a bajnokra, a gyűrű felett ingó képére tapad. Egyszercsak egy európai arc táncolt elő a meccs ragyogásában, ajkait szorosan összezárta fémpipájának kurta szárán. A hasis illata. Case továbbment, nem érzett semmit.
— Case — Molly tükrei a mélyebb árnyékból emelkedtek elő. — Jól vagy?
Valami nyögdécselt és bugyborékolt mögötte a sötétben.
A férfi megrázta a fejét.
— Vége a küzdelemnek, Case. Ideje hazamenni.
Megpróbált elsurranni a nő mellett, vissza a sötétbe, ahol valami haldoklott. A nő egyik kezét a férfi mellére tette és megállította. — A te közeli barátod barátai. Megölték a barátnődet. Nem túlságosan feleltél meg a barátoknak ebben a városban, igaz? Készítettünk egy részleges profilt arról a vén gazemberről is, mikor téged elemeztünk, testvér. Bárkit megsütne pár koszos Újért. Az ott hátul elmondta, hogy akkor szálltak rá a lányra, amikor megpróbálta elpasszolni a RAM-odat. Egyszerűbbnek tartották, ha megölik, és elveszik tőle. Megspórolnak egy kis pénzt… A lézer-pisztolyost kaptam el, és kiszedtem belőle mindent. Véletlen egybeesés, hogy mi is itt voltunk, de biztosra kellett mennem… — A nő ajka kemény, vékony vonallá húzódott.
Case úgy érezte, mintha az agya beragadt volna. — Kicsoda — kérdezte -, ki küldte őket?
A nő egy vérfoltos zacskót lökött eléje; tartósított gyömbér volt benne. Látta, hogy a nő keze ragacsos a vértől. Hátul az árnyak között valami nedves hangokat hallatott, aztán végleg elcsendesedett.
A klinikán még elvégeztek rajta egy műtét utáni ellenőrzést, aztán Molly kivitte a kikötőbe. Armitage már várta őket. Bérelt egy légpárnás hajót. Az utolsó dolgok, amiket Case Chibából látott, a mammutcégek sötétlő szögletei voltak. Aztán könnyű köd borult a fekete vízre és a sodródó hulladék halmaira.
MÁSODIK RÉSZ
BEVÁSÁRLÓ KÖRÚT
3
Otthon.
Az otthon a BAMT volt, a Sprawl, a Boston-Atlanta Metropolisz-Tengely.
Írj egy térképprogramot, amely az adatcseréket ábrázolja egy igen nagy képernyőn, minden ezer megabyte-ot egyetlen pixellel. Manhattan és Atlanta egyenletes fehérben izzik. Aztán pulzálni kezdenek, a forgalom mértéke a szimulációdat túlterheléssel fenyegeti. A térképed mindjárt szupernóvává változik. Hűtsd le. Növeld a léptéket. Mindegyik pixel egymillió megabyte. Másodpercenkénti százmillió megabyte-nál már kezded kivenni Manhattan belvárosának egyes háztömbjeit, az Atlanta régi magját övező, százéves ipari létesítmények körvonalait…
Case felébredt álmából, melyben repülőtereket látott, Molly sötét bőrnadrágját, ahogy megy előtte, keresztül Narita, Schipol, Orly várócsarnokain… Nézte önmagát, ahogy hajnal előtt egy órával valami kioszkban dán vodkát vesz egy lapos műanyag üveggel.
Valahol lent, a város vasbeton gyökereinél egy vonat áporodott levegőt hajtott keresztül az alagúton. Maga a vonat csendesen siklott indukciós párnáján, de az alagút harsogott a kiszorított levegőtől, hallásküszöb alá dörgő basszusán. A vibráció felért a szobáig, ahol Case feküdt, s a szikkadt parkett repedéseiből felzavarta a port.
Kinyitotta a szemét és meglátta Mollyt, meztelenül, karnyújtásnyira tőle, a vadonatúj rózsaszín habszivacstömb átellenes oldalán. A fejük feletti tetőablak koromfoltos rácsán át napfény szűrődött be. Az üveg félméternyi, négyzetes darabját kartonlemezzel helyettesítették, ahonnét vastag szürke kábel ereszkedett alá, vége a padlótól pár centiméterre himbálózott. A férfi az oldalán feküdt, figyelte a nő lélegzését, a melleit, a vadászgépek törzsének funkcionális eleganciájával megrajzolt lágyékívet. A nő teste inas volt és arányos, izomzata akár a táncosoké.
A szoba óriási volt. Felült. Körös-körül — a széles ágytömbtől és a mellette fekvő két új, egyforma nylonzsáktól eltekintve — nem volt semmi. Üres falak, ablakok sehol, csak egy egyszerű, fehérre mázolt acél tűzajtó. A falakat fehér kaucsukfesték számtalan rétege fedte. Gyárterület. Ismerte az effajta szobákat és épületeket; bérlőik általában az átmeneti zónában kívánnak tevékenykedni, ahol a művészet nem egészen bűn, s a bűn nem egészen művészet.
Otthon volt.
Lábával a padlóra lendült. Azt apró fakockák alkották, néhányuk hiányzott, néhányuk kilazult. Fájt a feje. Eszébe jutott Amszterdam, egy másik szoba, a Centrum óvárosi részében álló évszázados épületekben. Molly a csatorna mellől narancslével és tojásokkal tért vissza. Armitage elment, hogy végrehajtson valami titokzatos betörést; a nő tudott egy bárt Damrak egyik főútján, így kettesben sétáltak végig a Dóm téren, egészen odáig. Párizs zavaros álom volt csupán. Bevásárlás. A nő elvitte bevásárolni.
Felállt, felrángatta magára a lábainál heverő gyűrött, új fekete farmert, és a zsákok mellé térdelt. Az első, amit kinyitott, Mollyé volt: gondosan összehajtott ruhákat és kicsiny, költséges küllemű szerkentyűket rejtett. A második olyan dolgokkal volt teletömve, amelyek megvételére nem emlékezett: könyvek, szalagok, egy szimstim deck, francia és olasz címkés ruhák. Egy zöld póló alatt lapos csomagot fedezett fel, japán újrapapír origamiba tekercselve.