Ahogy kivette, elszakadt a papír; fényes, kilencágú csillag hullott ki belőle — és állt bele egyenesen egy parkettarepedésbe.
— Emlékbe — szólalt meg Molly. — Észrevettem, hogy folyton ezeket nézed. — A férfi megfordult és látta, hogy a nő keresztbevetett lábakkal ül az ágyon, s burgundivörös körmeivel álmosan vakargatja a hasát.
— Valaki majd jön később, és biztosítja a helyet — mondta Armitage. A nyitott ajtóban állt, ódivatú mágneses kulccsal a kezében. Molly a zsákjából előkotort apró német tűzhelyen kávét főzött.
— Magam is meg tudom csinálni — felelte. — Már elegendő cuccot szereztem hozzá. Infrakereső övezet, vijjogók
— Nem — válaszolta a férfi és behúzta az ajtót. — Igazán szorosra akarom.
— Ahogy tetszik. — A nő sötét neccpólót viselt, szélét buggyos fekete gyapjúnadrágjába tömte.
— Dolgozott valaha a rendőrségnek, Mr. Armitage? — kérdezte Case onnan, ahol ült, háttal a falnak.
Armitage nem volt magasabb Case-nél, de széles vallaival és katonás testtartásával betölteni látszott az ajtónyílást. Komor színű olasz öltöny volt rajta; jobb kezében puha borjúbőr aktatáskát tartott. A Különleges Alakulat-fülbevaló eltűnt. A megnyerő, kifejezéstelen arcon a kozmetikaszalonok rutinszépsége tükröződött, az elmúlt évtized vezető televíziós személyiségeinek vonásai keveredtek rajta. Szemeinek sápatag csillogása még jobban kiemelte a maszk összhatását. Case kezdte megbánni a kérdést.
— Úgy értem, az Alakulattól sokan zsaruként végzik. Vagy vállalati rendészként — tette hozzá kényszeredetten. Molly odanyújtott neki egy gőzölgő csésze kávét. — Az a szám is zsarumódszer volt, amivel megcsináltatta velük a hasnyálmirigyemet.
Armitage becsukta az ajtót, keresztülvágott a szobán és megállt közvetlenül Case előtt. — Maga szerencsés fickó, Case. Köszönettel tartozik nekem.
— Tényleg? — Case nagy zajjal megfújta a kávéját.
— Új hasnyálmirigyre volt szüksége. Amit magának vettünk, veszedelmes függőségtől szabadítja meg.
— Kösz, de én élveztem azt a függőséget.
— Helyes, ugyanis szerzett egy újabbat helyette.
— Hogyan? — pillantott fel Case. Armitage mosolygott.
— Tizenöt méregtasakot rögzítettek a főbb artériáinak a falába, Case. A tasakok oldódnak. Nagyon lassan, de oldódnak. Gombaméreg van mindegyikben. Ennek a gombaméregnek már ismeri a hatását. Ugyanarról van szó, amilyet az egykori megbízóitól kapott odaát Memphisben.
Case csak pislogott a mosolygó maszkra.
— Arra van még ideje, hogy megtegye, amire felbérelem, Case, de ez minden. Hajtsa végre a feladatot, és én beinjekciózom magának az enzimet, ami lebontja a kötőanyagot anélkül, hogy megnyitná a tasakokat. Aztán csak le kell cserélni a vérét. Másképpen a tasakok szétolvadnak és maga ugyanott van, ahol megtaláltam. Szóval, Case, szüksége van ránk. Ugyanúgy állatira szüksége van ránk, mint ahogy akkor volt, amikor kivakartuk a nyomorból.
Case Mollyra nézett. Az vállat vont.
— Most pedig menjen le a teherlifthez és hozza fel a dobozokat, amiket ott talál — Armitage átnyújtotta neki a mágneses kulcsot. — Rajta. Élvezni fogja, Case. Akárcsak a karácsony reggelt.
Tombolt nyár a városban, a sétányokat ellepő tömeg hajladozott, mint a szélfútta fű; mint egy húsmező, melyen átnyilallnak a vágy és a kielégülés hirtelen örvényei.
Case Molly mellett ült a szűrt napfényben, egy kiszáradt szökőkút betonkáváján, s hagyta, hogy az arcok véget nem érő folyama átismételje életének állomásait. Először gyermek, ernyőzött szemekkel; majd tinédzser, arca sima és rejtélyes a vörös szemüveg mögött. Case felidézte, hogyan küzdött tizenhét évesen egy háztetőn, milyen volt a néma kézitusa a geodéziai hajnal rózsafényében.
Fészkelődött a betonon, amely a vékony fekete pamutvásznon keresztül is érezhetően durva volt és hűvös. Semmi sem akadt itt Ninsei elektromos táncából. Másféle kereskedelem volt ez, más ritmusra járt a gyorsételek, parfümök és friss nyári izzadság illatában.
A deckje — egy Ono-Sendai Cyberspace 7 — már vár rá hátul a padlástérben. Úgy hagyták a helyet, teleszemetelve a habszivacs csomagolóegységek absztrakt fehér formáival, összegyűrt műanyagfilmmel és parányi habgyöngyök százaival. Az Ono-Sendai; a jövő év legdrágább Hosaka számítógépe; egy Sony monitor; tucatnyi disk, vállalati szintű jéggel; egy Braun kávéfőző. Armitage minden darabnál megvárta Case jóváhagyását.
— Hová ment? — tudakolta most Mollytól.
— Szereti a szállodákat. A nagyokat. A repterekhez közeliekbe megy, ha teheti. Menjünk le az utcára! — A nő behúzta a cipzárt egy régről megmaradt mellényen, melyet tucatnyi különös alakú zseb ékesített, és feltett egy hatalmas fekete plasztik napszemüveget, amely teljesen eltakarta a tükröző beültetéseket.
— Te tudtál arról a méreg-balhéról korábban? — kérdezte a nőtől, a szökőkút mellett állva. Az megrázta a fejét. — Gondolod, hogy igaz?
— Talán igen, talán nem. Mindenképp hatásos.
— Tudsz rá módot, hogyan tudhatnám meg?
— Nem — felelte a nő, s jobb keze felemelkedett, a csend jelét mutatva. — Az a fajta gúzs túl kifinomult ahhoz, hogy egy kereső kimutassa. — Aztán ismét megmozdultak az ujjai: várni. — És annyira úgysem érdekel téged. Láttalak, ahogy azt a Sendait simogattad. Ember, az már pornográf volt! — Nevetett.
— Na és téged mivel vett le a lábadról? Hogyan sikerült lekötnie a prostit?
— Szakmai büszkeség, bébi, ez minden — és ismét a csend jele. — Bekapunk valamit reggelire, oké? Tojást, valódi szalonnát. Feltehetőleg meg fog ölni, olyan sokáig etted azt az újrafeldolgozott chibai krillt. Úgy ám, gyerünk, bemetrózunk Manhattanbe, és lesz egy igazi reggelink!
Az élettelen neoncsövek poros nagybetűkké álltak össze: METRO HOLOGRAFIX. Case a metszőfogai közé szorult szalonnadarabkát csócsálta. Már feladta a kérdezősködést útjuk célja és értelme felől; válaszként mindössze oldalbabökéseket kapott, s a csend jelét. Molly az évszak divatjáról, sportról, meg valami sosem hallott kaliforniai politikai botrányról beszélt.
Körbepillantott a kihalt zsákutcában. Egy ív újságpapír hengergett tova a kereszteződésben. A Keleti Oldal szeszélyes szelei sodorták; az áramlattal és a kupolák közti átfedésekkel lehettek összefüggésben. Case a halott feliratot kémlelte az ablakon keresztül. Az ő városa nem azonos az enyémmel, állapította meg. A nő tucatnyi bárba és klubba vezette el, amelyeket azelőtt sohasem látott; üzleti dolgokat intézett, legtöbbször nem téve többet egy biccentésnél. Ápolta a kapcsolatait.
Valami mozgolódott a METRO HOLOGRAFIX mögötti árnyékban.
Az ajtót jókora tetőfedő hullámlemez képezte. Eléje állva Molly kezei bonyolult vonaglássorozatba kezdtek, amit a férfi nem tudott követni. Ám a fizetés jelét, a hüvelykujj és a mutatóujj hegyének összedörzsölését elcsípte. Az ajtó befelé lendült, és a nő magával húzta a porszagba. Egy nyitott téren álltak, minden oldalon jókora szemétkupacok emelkedtek, egészen a megsárgult papírkiadványoktól roskadozó polcokig. A szemét összegörbült fémből és műanyagból növekvő helyi gombafélének hatott. A férfi megkülönböztetett egyes tárgyakat, de azok utóbb mintha megint belevesztek volna a többi tömegébe: egy vízözön előtti televízió vákuumcsövek üvegcsonkjaival teliszórt zsigerei; horpadt tányérantenna; barna szálakból font doboz, benne egy ötvözött csőszerkezet rozsdás darabjai. A régi magazinok irdatlan kupaca alázuhoghatott a nyitott térbe: most elmúlt nyarak húsa meredt róluk vakon felfelé, s ő követte a nőt hátra, a zsúfolt hulladék szűk kanyonján keresztül. Hallotta, hogy becsukódik mögöttük az ajtó. Nem nézett vissza.