— Ez az — közölte Case, de a nő már meg is állt az agykártyát rejtő szekrény előtt; alakjáról Case-nek eszébe jutottak a neo-azték könyvszekrények Július Deane chibai előszobájában.
— Csináld, Vájár — szólt Molly.
Case átkattintott a cybertérbe, és pulzáló parancsot küldött el a könyvtár jegébe fúródó karmazsinszálon. Öt különböző riasztórendszert sikerült meggyőznie arról, hogy még mindig működnek. A három bonyolult zár kikapcsolódott, de továbbra is zártnak tekintették magukat. A könyvtár központi bankjának folyamatos memóriája egy percnyi eltolódást szenvedett: az agykártyát egy hónappal ezelőtt végrehajtási utasítással eltávolították. Ha egy könyvtáros ellenőrizni akarta volna az agykártya eltávolításának engedélyét, azt tapasztalta volna, hogy a feljegyzéseket törölték.
Az ajtó nesztelenül fordult pántjain.
— 0467839 — mondta Case, és Molly kihúzott egy fekete tárolóegységet a rekeszből. Óriási smasszerpuska tölténytárára hasonlított, felületeit figyelmeztető matricák és biztonsági besorolások borították.
Molly becsukta a szekrényajtót; Case átkapcsolt.
Visszahúzta a szálat a könyvtár jegéből. Az visszacsapódott a programjába, s automatikusan elindított egy teljes rendszer-visszafordítást. Kifelé menet a Sense/Net-kapuk becsapódtak utána, s ahová alprogramokat telepített, onnan azok is visszaperdültek a jégtörő magjába, ahogy elhaladt mellettük.
— Kiléptem, Bagázs — jelentette, és a hátrahanyatlott. Egy adott akció után becsatlakozva tudott maradni és még így is megtartotta teste tudatát. A Sense/Net-nél napokig is eltarthat, míg felfedezik a agykártya ellopását. Nyomot legfeljebb a Los Angeles-i adatok eltérítése jelenthet, amely túl pontosan esett egybe a Modernek terrorakciójával. Case úgy érezte, hogy a három biztonsági, akivel Molly összeakadt, elpatkolt már, és aligha beszél a dologról. Átkapcsolt.
A lift, Molly vezérlőpanel mellé ragasztott dobozkájával együtt, ott volt, ahol hagyta. Az összecsuklott őr még mindig a padlón hevert. Case csak most vette észre a dermát a nyakán. Biztosan Molly tette rá, hogy nyugton maradjon. A nő átlépett rajta, és leszedte a dobozt, mielőtt megnyomta volna az ELŐCSARNOK-ot.
Amint szisszenve kitárult a lift ajtaja, egy nő lódult ki háttal a tömegből, bezuhant a liftbe, és fejjel nekivágódott a hátsó falnak. Molly nem vett róla tudomást, és lehajolt, hogy levegye a dermát az őr nyakáról. Aztán kirúgta az ajtón a fehér nadrágot és a rózsaszín esőkabátot, utánuk hajította a sötét szemüveget, majd öltözéke csuklyáját a homloka elé rántotta. A kezeslábas kenguruzsebébe rejtett agykártya mozgás közben belebökött a szegycsontjába. Kilépett a liftből.
Case látott már pánikot azelőtt, de zárt térben még sohasem.
A Sense/Net alkalmazottai a liftekből kitódulva az utcai ajtók felé zúdultak, de a Taktikaiak habkordonjaival és a BAMT Gyorsak homoklövedékes puskáival találták magukat szembe. A két ügynökség, azzal a meggyőződéssel, hogy potenciális gyilkosok egész hordáját tartóztatják fel, a hatékonyság rájuk nem jellemző fokán dolgozott össze. A főbejárat tönkrezúzott roncsain túl hármas sorokban halmozódtak a testek a barrikádokon. Az oszlatófegyverek tompa puffanásai állandó alapzajt szolgáltattak ahhoz a hanghoz, amit az előcsarnok márványpadlóján fel-alá hullámzó tömeg hallatott. Case ilyen hangot még sose hallott.
Nyilvánvaló volt, hogy Molly sem. — Jézusom — döbbent meg, és tétovázott. Panaszos jajgatás vette körül, amely a nyers, totális rettegés bugyborékoló üvöltésévé erősödött. Az előcsarnok padlóján mindenfelé testek, ruhadarabok hevertek, vérfoltok és hosszú, összetiport, sárga printerlapok között.
— Nyomás, nővér. Ki kell jutnunk! — A két Modern szemei őrülten kavargó polikarbon-árnyalatok közül lestek elő: ruhájuk képtelen volt a mögöttük tomboló alak- és színkavalkáddal lépést tartani. — Megsérültél? Nyomás. Tommy majd segít menned. — Tommy átadott valamit a beszélőnek, egy polikarbonba tekert videokamerát.
— Chicago — mondta a nő -, úton vagyok. — Aztán elzuhant, de nem a vértől és hányadéktól síkos márványpadlóra, hanem valami vérmeleg kútba, a csendbe és a sötétségbe.
A Panther Modernek Lupus Yonderboy néven bemutatkozó vezetőjének polikarbon öltönye felvételre is képes volt, így tetszés szerinti háttereket játszhatott vissza. Úgy gubbasztott Case munkaasztalának szélén, mint valami ultramodern vízköpő, s mélyen ülő szemekkel tekintett Case-re és Armitage-ra. Elmosolyodott. A haja rózsaszín volt. Hegyes, dús rózsaszín hajjal rojtozott bal füle mögött mikrosoftok szivárványos erdeje meredezett. Pupillái fényfelfogó képességét a macskáéhoz hasonlóra módosították. Case a színektől és szövedékektől hemzsegő kezeslábast tanulmányozta.
— Maga hagyta, hogy ellenőrizhetetlenné fajuljon a dolog — kezdte Armitage. Szoborként állt a padlásszoba közepén, drága kinézetű esőkabátjának sötéten csillogó redőibe burkolódzva.
— A káosz, Mr. Valaki — válaszolta Lupus Yonderboy. — Ez a létformánk és a módszerünk. A kezdőrúgásunk. A maguk nője tudja ezt. Nekünk vele van dolgunk, nem magával, Mr. Valaki. — Kezeslábasa szögletes, bézs- és halvány avokádószínű bizarr mintát öltött fel. — Szüksége volt az orvoscsoportjára. Most velük van. Gondoskodunk róla. Minden rendben — újfent elmosolyodott.
— Fizesse ki — szólalt meg Case.
Armitage ellenséges tekintetet vetett rá. — Nincs nálunk az áru.
— A nőjüknél van — szólt közbe Yonderboy.
— Fizesse ki.
Armitage kimért léptekkel az asztalhoz sétált, és viharkabátja zsebéből három vastag új jen-köteget vett elő. — Kívánja megszámolni? — kérdezte Yonder-boytól.
— Nem — felelte a Panther Modern. — Maga anélkül is annyit fizet, amennyi jár. Hiszen maga egy Mr. Valaki. Azért fizet, hogy az is maradjon, hogy ne váljon Mr. Névvé.
— Remélem, ez nem fenyegetés akar lenni — jegyezte meg Armitage.
— Ez üzlet — válaszolta Yonderboy, miközben a pénzt ruhájának elülső zsebébe tömte. Csengeni kezdett a telefon. Case felvette.
— Molly — mondta Armitage-nek, s átadta a kagylót.
A felhőkarcolókon túli égbolt színe már hajnal előtti világosszürkébe hajlott, amikor Case elhagyta a házat. Végtagjait hidegnek és szétesőnek érezte. Nem tudott aludni. Már torkig volt a padlástérrel. Lupus elment, aztán Armitage is, Mollyt pedig műtötték valahol. A mélyben száguldó vonat megremegtette lába alatt a talajt. Szirénák hangja mélyült halkká a távolban.
Találomra fordult be a sarkokon, nyakát új bőrdzsekijének felgyűrt gallérja mögé húzta; a láncban szívott Jehjüanok első darabját a csatornába pöckölte, és máris újabbra gyújtott. Megpróbálta elképzelni Armitage méregtasakjait, amint a véráramában oldódnak, mikroszkopikus hártyájukat, ahogy járás közben egyre vékonyabbá kopnak. Valószerűtlennek tűnt. Akárcsak a rémület és kínszenvedés, amit Molly szemein keresztül látott a Sense/Net előcsarnokában. Egyszerre azon vette észre magát, hogy az általa Chibában megölt három ember arcát igyekszik felidézni. A férfiaké nem fejezett ki semmit; a nő Linda Lee-re emlékeztette. Ütött-kopott, háromkerekű, tükörablakos teherautó robogott el mellette, platóján üres műanyaghengerek csörömpöltek.