Chiba Cityben egy kéthónapos vizsgálat- és megbeszéléssorozat során semmivé olvadt új yen-készlete. Utolsó reményét a zugklinikákba vetette, de ott is csak csodálták azt a szaktudást, amivel megnyomorították, aztán lassan megrázták a fejüket.
Most már a kikötőhöz legközelebbi, legolcsóbb fülkehotelekben aludt, a dokkokat mint roppant színpadokat egész éjjel megvilágító kvarchalogén fényáradatban; ahol a televízió-ég ragyogásától nem látszottak Tokió fényei, még a Fuji Electric Company feltornyosuló holoemblémája sem; a Tokiói-öböl feketén nyújtózó térség volt csupán, sirályok köröztek a tovasodródó fehér habszivacstörmelék felett. A kikötő mögött terült el a város, az egyesült mamutcégek irdatlan kockái által uralt gyárkupolák. A várost és a kikötőt régebbi utcák szűk mezsgyéje határolta el egymástól, egy hivatalosan nevenincs terület — Night City a homály hóna, s ennek szíve, Ninsei. Napközben Ninsei-szerte zárva voltak a bárok; jellegtelen egyformasággal, halott neonjaikkal, mozdulatlan hologramjaikkal csak várakoztak a mérgezett, ezüst szín ég alatt.
A Chattől két háztömbnyire nyugatra, egy teázóban Case erős duplával öblítette le aznap éjjeli első tablettáját. Lapos, rózsaszín oktagon volt, erős brazil dexedrin; Zone egyik nőjétől vette.
A teázó falait tükrök borították, minden lapot vörös neon keretezett.
Amikor rádöbbent, hogy Chibában egyedül van, pénze alig, reménye a gyógyulásra még kevesebb, Case úgy érezte, a világ összezárul körülötte. Tőle egészen idegen elszántsággal kezdett friss tőkét hajszolni. Az első hónapban két férfit és egy nőt ölt meg — pusztán a pénzükért; egy évvel ezelőtt még a gondolat is nevetséges lett volna. De Ninsei felőrölte az idegeit, s végül már az utca is valami halálvágy külső megnyilvánulásának tetszett számára, valami titkos méregnek — nem tudta, hogy amit érez, azt magában hordja.
Night City leginkább egy unatkozó tudós által kiagyalt, többszörös sebességre gyorsított szociáldarwinista kísérletre hasonlított. Állj le a nyüzsgéssel, és már el is süllyedtél nyomtalanul; de mozogj csak egy kicsivel gyorsabban a kelleténél, és máris megtörted a feketepiac érzékeny felületi feszültségét, így vagy úgy de eltűnsz, és semmi nem marad utánad, legfeljebb egy elmosódó emlék egy Ratz-féle helyi kövület tudatában. Igaz, szív, tüdők vagy vesék formájában az áldozatok, a vesztesek tovább szolgálhatták a zugklinikákat látogató gazdag idegeneket.
Az üzlet itt állandó tudatalatti zsongás volt; a lustaság, óvatlanság, modortalanság, a bonyolult illemszabályok elleni legapróbb vétség elfogadott büntetése pedig a halál.
Ahogy ott ült egyedül egy asztalnál a teázóban — az oktagon hatni kezdett, tenyerén kiütöttek az izzadtság gombostűfejei, karján és mellén minden szőrszál bizsergését külön érezte — Case ráébredt, hogy egy ideje igen ősi, névtelen játékot játszik önmagával, végső leosztásban. Már nem hordott fegyvert, s elfeledkezett a legalapvetőbb óvintézkedésekről is. A leggyorsabb, legkötetlenebb utcai ügyleteket hajtotta, és híres volt arról, hogy bármit képes megszerezni. Énjének egy része tudta ugyan, hogy önpusztító életmódja teljesen nyilvánvaló ügyfelei számára — akik egyre kevesebben lettek -, de azzal kecsegtette magát, hogy mindez hamarosan úgyis véget ér. És énjének ez a halálvárásban önelégült része volt az, amely Linda Lee-re még rágondolni is gyűlölt.
Egy játékteremben jött össze vele egy esős éjszakán.
Cigarettafüst kék fátyolán átizzó, fényes szellemek alatt, ahol a Varázslóvár, a Tankcsata: Európa és a New York hologramjai vibráltak… Most is úgy látta maga előtt a lányt, ahogy arca a sosem nyugvó lézerfényben fürdött, s vonásai sejtelmes jelekké alakultak át. Arccsontjai skarlátban lobogtak, ahogy a Varázslóvár égett; homlokán azúrkék ragyogás ömlött el, amikor München elesett az Európáért vívott tankcsatában; száján olvadt arany hullámzott, míg egy csúszkáló kurzor szikrákat vetett New York felhőkarcoló-kanyonjának falán. Case-t nagy elismerés övezte akkor éjjel, Wage ketaminjából egy kilónyit indított útnak Jokohamába, és a pénzt már a zsebében tudta. Belépett, kint hagyta a Ninsei kövezetét paskoló meleg esőt; a lány arca valahogy kitűnt a konzolokra meredő tucatnyi többi közül. Belemélyedt a játékba, s arcán ugyanaz a kifejezés ült, amit Case órák múltán is megfigyelhetett rajta, mikor egy kikötőparti hálófülkében aludt: felsőajka akár egy gyermekkéz rajzolta, szárnyaló madarat jelképező vonás.
A jó üzlettől elégedetten vágott át a termen, és megállt a lány mellett, aki fekete szemceruzával körülmaszatolt szürke szemekkel pillantott fel rá. Szemei akár egy rémült állatkáé, ahogy egy száguldó jármű fényszóróira szegeződve elkerekednek.
Együtt töltött éjszakájuk a légpárnáshajó-kikötőben váltott jegyek reggelébe torkollt, Case ekkor kelt át első ízben a Tokiói-öblön. Az eső kitartóan esett egész Haradzsukuban, cseppjei végiggyöngyöztek a lány műanyag dzsekijén. Nézték a tokiói kölyköket, akik fehér szandálban, testükre tapadó köpenyben csoportosultak a híres divatüzletek előtt; végül ott álltak egy pacsinko-terem éjféli zsivajában, és a lány úgy fogta a kezét, akár egy gyerek.
Egy hónapba telt, míg a férfi drogjai és az állandó feszültség együttes hatására azok az örökösen riadt szemek függőséget tükröző kutakká váltak. Case figyelte, hogyan töredezik szét a lány egyéniségének maradéka, mint egy sodródó szilánkokra hulló jéghegy; végül meglátta a nyers vágyat, az éhes kötődés csupasz vázát. Nézte őt, amint a következő adagokat belőtte magának. Koncentrálása Case-t a sáskákéra emlékeztette, amelyeket a shigai bódésoron árultak, mutáns kék pontyokkal teli tartályok, tücsköket rejtő bambuszketrecek között.
Case a kávéüledék fekete gyűrűjét bámulta üres csészéjének alján: az imént beszedett speedtől vibrálni látszott. Az asztallap barna lemezborítását apró karcolások patinája homályosította el; ahogy a dexedrin felkúszott a gerincén, szinte látni vélte a rengeteg véletlen ütődést, ami ilyen felszínt hoz létre. A teázót — Jarre de'Thé volt a neve — múlt századi, avítt stílusban alakították ki, hagyományos japán és fakó milánói plasztik mindenütt. Úgy rémlett, mindent vékony, fényelnyelő réteg borít, mintha a milliónyi vendég rossz idegei valahogy kihatottak volna a tükrökre és az egykor ragyogó műanyagra, s ettől minden felület elhomályosult, úgyannyira, hogy letörölni sem lehet többé soha.
— Hé, Case, öreg haver…
Felnézett, a szemceruzával kihúzott szürke szemekbe. A lány űrállomásokon használatos, napszítta francia gyakorlóruhát és új fehér tornacipőt viselt.
— Már régóta kereslek, öregem… — Leült vele szemben, és az asztalra könyökölt. Kék ruhájának ujjai a vállrészen fel voltak hasítva; a férfi szeme önkéntelenül végigsiklott a kivillanó karokon, dermák vagy tűszúrások nyomait keresve.
— Egy cigit?
A lány egyik bokazsebéből gyűrött csomag Jehjüant kotort elő, és megkínálta vele. Case elvett egy szálat és hagyta, hogy Linda meggyújtsa egy piros műanyag csővel.
— Okén alszol, Case? Fáradtnak látszol — akcentusa a túlpart déli, Atlanta-környéki részét idézte. Szeme alatt a bőr sápadt volt, beteges színű, húsa azonban még ruganyos volt és erős. Alig múlt húsz; szája szögletébe a szenvedés újabb ráncai kezdtek végleg bevésődni. Sötét haját hátrafésülte és nyomtatott rajzú selyemszalaggal kötötte le; a minta mikroáramköröket ábrázolhatott, netán egy várostérképet.