Kilépett és észrevett egy fehér holografikus szivart, amelyet az állomás falára függesztettek, alatta a SZABADPART felirat pulzált, nyomtatott japán írást utánzó, eltorzult nagybetűkkel. Átverekedte magát a tömegen, és a szöveg alá állva tanulmányozni kezdte azt. MIÉRT VÁRNÁL? pulzált a jel. Rácsoktól és adóantennáktól fogazott, dokkokkal és kupolákkal teleszórt, tompa fehér orsót formázott. Már vagy ezerszer látta ezt vagy az ehhez hasonlatos reklámokat. Sohasem vonzotta a dolog. Deckjével ugyanolyan könnyedén elérte a szabadparti bankokat, mint Atlantát. Az utazás a testnek való. De ezúttal felfedezte az apró pecsétet; akkora volt, mint egy kisebb érme, a hirdetés fényszerkezetének bal alsó sarkába szőve: T-A.
Flatline-ról őrzött emlékeibe mélyedve ballagott vissza a padlástérbe. Élete tizenkilencedik nyarának java részét a Gentleman Loser-ben töltötte, drága söröket babusgatott, és a cowboyokat bámulta. Akkoriban deckhez még sosem nyúlt, de már tudta, mit akar. Azon a nyáron még legalább húsz másik szépreményű ifjonc lézengett a Loser-ben, s mind azon volt, hogy apródként dolgozzék valamelyik cowboy mellett. Nincs más mód a tanulásra.
Mindnyájan hallottak Pauley-ról, 'Tlanta külvárosainak bugris zsokéjáról, aki túlélte az agyhalált a fekete jégben. A suttogó pletyka — felületes, utcaszintű és az egyetlen, amit suttogtak — Pauley-ról azon kívül, hogy véghezvitte a lehetetlent, vajmi keveset közölt. Nagy buli volt — mesélte egy másik várományos, cserébe egy sör áráért -, de ki tudja, mire ment ki? Azt hallottam, talán egy brazil bérlista-hálózatra. Akárhogy is, a pasi halott volt, kinyúlt az agyhalálban.
Case szemügyre vette a zsúfolt bár túloldalán ülő zömök, ingujjas férfit: bőrszínének árnyalatában volt valami ólomszerű.
— Fiú — mondta volna neki a Flatline, hónapokkal később Miamiben -, olyan vagyok én, mint azok a kibaszott ősgyíkok, tudod? Volt nekik két agyuk, az egyik a fejben, a másik a seggcsontban, az mozgatta a hátsó lábakat. Rávágtam arra a fekete izére, és az öreg seggagyam csak folytatta tovább…
A Loser-beli cowboy-elit már-már babonás félelemmel, nagy ívben kerülte a fickót. McCoy Pauley, a cybertér Lázára…
És a végén a szíve tett be neki. Az orosz tartalékszíve, amelyet a háború alatt ültettek be neki egy hadifogolytáborban. Nem egyezett bele, hogy kicseréljék, mondván, hogy időérzéke fenntartásához szüksége van annak sajátos ütemére. Case megtapintotta a Mollytól kapott papírszeletet, és felsietett a lépcsőn.
Molly a habszivacson horkolt. Combját térdtől átlátszó öntvény burkolta, amely néhány milliméterre a boka alatt végződött; a merev mikroporózus anyag alatti bőr zúzódásoktól volt foltos, feketés színük csúf sárgává halványult már. Bal csuklóján nyolc különböző méretű és színű dermából álló sor futott körbe. Mellette egy Akai transzdermális egység hevert, finom vörös vezetékeit a burkolósín alatti bemeneti elektródákhoz csatolták.
Case bekapcsolta a Hosaka melletti tenzort. Az éles fénykör egyenesen a Flatline agykártyájára esett. Becsúsztatott némi jeget, bekötötte az agykártyát, és becsatlakozott.
Pontosan az az érzés fogta el, mintha valaki a vállán keresztül olvasna.
Köhintett. — Dix? McCoy? Te vagy az, öreg? — Elszorult a torka.
— Hé, testvér — szólalt meg egy hang a semmiben.
— Case van itt, öreg. Emlékszel?
— Miami, apród, gyors tanulás.
— Mi az utolsó dolog, amire emlékszel, mielőtt hozzád szóltam volna, Dix?
— Semmi.
— Maradj! — Case kihúzta az agykártyát. A jelenlét megszűnt. Visszadugta. — Dix? Ki vagyok én?
— Kiakaszottál, apafej. Ki a fasz vagy te?
— Ca… A cimborád. A társad. Mi történik most, öreg?
— Jó kérdés.
— Emlékszel, hogy itt voltam-e, egy másodperccel ezelőtt?
— Nem.
— Tudod, hogyan működik egy ROM személyiségmátrix?
— Naná, testvér! Az egy szilárd kiépítésű agykártya.
— Szóval, ha bekötöm a bankba, amit használok, adhatok neki sorozatos, valós idejű memóriát?
— Azt hiszem — felelte az agykártya.
— Oké, Dix. Te ROM-agykártya vagy. Világos az ábra?
— Ha te mondod… — válaszolta az agykártya. — Ki vagy?
— Case.
— Miami — vágta rá a hang -, apród, gyors tanulás.
— Pontosan. És kezdetnek, Dix, te és én át fogunk nyomulni a londoni rácsra, és bemérünk egy-két adatot. Benne vagy a játékban?
— Azt akarod mondani, hogy van választásom, fiú?
6
— Keress magadnak egy paradicsomot — tanácsolta Flatline, amikor Case ismertette vele a helyzetét. — Nézz szét Koppenhágában, az egyetemi körzetben. — A hang koordinátákat sorolt neki, miközben gépelt.
Megtalálták a paradicsomukat, egy „kalózparadicsomot”, egy alacsony biztonsági szintű egyetemi rács összekuszált szélén. Első ránézésre olyan irkafirkára emlékeztetett, amilyet a tanonc-operátorok szoktak hátrahagyni a rácsvonalak csomópontjain: színezett fény halvány véseteire, melyek ott csillámlottak több tucat művészeti tanszék zagyva körvonalain.
— Ott — mondta a Flatline -, a kék. Ki tudod venni? Az egy belépési kód a Bell Európához. Ez is friss. Bellék hamarosan kijönnek ide, és végigolvassák az egész tetves táblát, aztán megváltoztatnak minden kódot, amit kirakva találtak. A kölykök meg holnap ellopják az újakat.
Case befúrta magát a Bell Európába, és átváltott egy szabvány telefonkódra. Flatline segítségével összekapcsolódott a londoni adatbázissal, amelyről Molly azt állította, hogy Armitage-é.
— Itt — szólalt meg a hang. — Majd én megcsinálom neked! — Flatline számsorozatokat kezdett kántálni, Case pedig bebillentyűzte őket deckjébe, megpróbálva elkapni a szüneteket, amiket az agykártya az időzítés jelölésére használt. Háromszori próbálkozást igényelt.
— Nagy dolog — jegyezte meg Flatline. — Sehol semmi jég.
— Vizsgáld át ezt a szart! — utasította Case a Hosakát. — Keresd ki a tulajdonos személyes történetét.
A paradicsom neuroelektronikus irkafirkája eltűnt, és egyszerű fehér fényrombusznak adta át a helyét. — A tartalom főleg háború utáni katonai perek videofelvételeiből áll — közölte a Hosaka távoli hangja. — Központi alakjuk Willis Corto ezredes.
— Mutasd rögtön! — sürgette Case. A képernyőt egy férfiarc töltötte be. A szemek Armitage szemei voltak.
Két órával később Case Molly mellé zuhant a matracra, és hagyta, hogy a habszivacs körülölelje.
— Találtál valamit? — kérdezte a nő; hangja álmos volt, drogoktól ittas.
— Később elmesélem — felelte a férfi -, teljesen kivagyok. — Másnapos volt és zavarodott. Csak feküdt ott lehunyt szemmel, igyekezett elrendezni magában a Corto nevű pasas történetének részeit. A Hosaka ugyan a rendelkezésre álló adatok alapján összeállított egy kivonatot, de az tele volt hézagokkal. Az anyag egy részét nyomtatott feljegyzések alkották, amelyek simán futottak a képernyőn, túl gyorsan, és Case-nek arra kellett kérnie a számítógépet, hogy olvassa fel őket neki. Más részek hangfelvételek voltak a Süvöltő Ököl tárgyalásáról.
Willis Corto ezredes Kirenszk felett jutott át az orosz védelem egy vakfoltján. A siklók pulzobombákkal ütöttek lyukat, s Corto csoportja lecsapott Nightwing mikrogépeivel. A szárnyak kitartóan dolgoztak az Angara és a Podhamennaja ezüstös kanyarulataiban tükröződő holdfényben, az utolsó fényben, amit Corto a rákövetkező tizenöt hónapban láthatott. Case megpróbálta elképzelni a mikrogépeket, ahogy kibontakoznak indítókapszuláikból, magasan a havas sztyepp felett.