— 3Jane, akinek olyan érdekes arca és hegyes orra van? — Figyelte a kezét, ahogy ügyetlenül körvonalat rajzol a levegőbe. — Sötét hajú? Fiatal?
— Azt hiszem. De ő haláli, tudod? Csak a pénz miatt…
A drog úgy zúdult Case-re, mint egy expresszvonat. A prosztatája tájékáról fehéren izzó fényoszlop hullt a gerincére, rövidre zárt szexuális energia világította be röntgensugaraival koponyájának varratait. Minden foga hangvilla gyanánt zengett saját üregében, tökéletesen és kristálytisztán. Csontjai, a hús fátyolburka alatt, krómozottak voltak, s csiszoltak, az ízületeket szilikonfilm nedvesítette. Koponyája felsúrolt padlatán homokviharok sepertek végig, s olyan vékony statikus hullámokat keltettek, amelyek megpattantak a szemei mögött, a legfinomabb üvegből való gömbök mögött, melyek kitágultak…
— Gyerünk — mondta a lány, s megragadta a kezét. — Most már megvan neked. Megvan nekünk. Fel a dombra, és egész éjjel meglesz nekünk!
A düh kiterjedt, könyörtelenül, hatványozódón, kilovagolt a betafenetilamin-roham mögül; jött, mint egy tartóshullám, mint egy adag sósav, dúsan és marón. Case pénisze ólomrúdként meredezett. Az Emergencyben az őket körülvevő arcokon rózsaszín és fehér festék, a szájak vonaglottak, mozogtak, különálló hangléggömbökként szálltak fel belőlük a szavak. A férfi ránézett Cathre, és meglátta a napbarnította bőr minden pórusát, a tejüveg fátyolosságú szemeket, a holt fém árnyalatát, pár enyhe duzzanatot, a mell és a kulcscsont legapróbb aszimmetriáit, a… — Valami fehéren lobbant a szemei mögött.
Ellökte a lány kezét, és az ajtó felé botladozott, félretaszítva valakit az útból.
— Baszódj meg! — üvöltött fel mögötte a lány — Mocsok potyaleső!
Case nem érezte a lábait. Gólyalábként használta őket, eszelősen támolyogott a Jules Verne kockakövén; fülében távolian robajlott saját vére, koponyáját tucatnyi szögben borotvált fénylapok hasogatták.
És aztán ott állt dermedten, felmeredve, ökleit a combjaira szorította, fejét hátravetette, ajka lefittyedt, rázkódott. Amíg nézte az örök vesztesek szabadparti égövét, a holo-ég éjszakai klubjainak alakzatait, azok elmozdultak, folyadékként csorogtak le a sötétség tengelyén, hogy eleven lényekként hemzsegjenek a valóság élettelenségében. Időbe telt, mire elrendezték magukat, egyenként és százával, s egyetlen roppant arcképet alkottak, monokrómmal, a mindenség csillagaival kipontozva azt. Miss Linda Lee arca derengett az égen.
Valahol kongani kezdett egy Európából való, ódon harang.
Éjfél.
Case reggelig sétált.
A lebegés elmúlt, a krómozott csontváz az órák múltával elrozsdált, a hús megszilárdult, nőtt, a droghús átadta helyét az élőnek. Nem tudott gondolkozni. Nagyon tetszett neki, hogy magánál van, mégis képtelen rá. Úgy tűnt, átváltozik mindenné, amit meglát: paddá a parkban, antik utcai lámpa körül keringő fehér lepkékké, feketével és sárgával ferdén csíkozott robotkertésszé.
Felvétel-hajnal kúszott végig a Lado-Acheson rendszeren, rózsaszínű és lángoló. Egy kávézóban a Desideratan Case rákényszerítené magát, hogy omlettet egyen, vizet igyon rá, s hogy elszívja utolsó cigarettáját. Az Intercontinental tetőrétje mozgolódott, amikor keresztülvágott rajta; a korán reggelizők tömege már átadta magát a kávé és a kifli élvezetének a csíkos ernyők alatt.
Case dühe nem csillapult. Olyan ez, mintha lecsapnának valami sikátorban, és magadhoz térve felfedeznéd, hogy a tárcád érintetlenül a zsebedben van. Felhergelte magát ezzel, anélkül hogy sejtette volna kit-mit gyűlöl valójában.
Lifttel ment le a szintjükig, a kulcsaként használatos Szabadpart-hitelchip után matatott zsebeiben. Az alvás kezdett valóssá válni, valamivé amit megtehetne. Lefeküdni a homokszínű habszivacsra, és ismét rálelni az ürességre…
Ott vártak rá, mind a hárman; tökéletes fehér sportruhájuk és mintázott barnaságuk kihangsúlyozta a bútorzat szerves eleganciáját. A lány a vesszőfonatú kanapén ült, mellette, a levélmintás párnán automata pisztoly feküdt.
— Turing — közölte. — Letartóztatom.
NEGYEDIK RÉSZ
A STRAYLIGHT-AKCIÓ
13
— A maga neve Henry Dorsett Case. — A lány felolvasta a fogoly születési évét és helyét, BAMT Egyéni Azonosítási Számát, és más nevek hosszú füzérét, amikben a férfi fokozatosan felismerte múltjának álneveit.
— Maguk nemrég jöttek? — Case meglátta a zsákja tartalmát, szétterítve az ágyon. A zsaruk még a mosatlant is átvizsgálták. A suriken egymagában hevert, a farmer és az alsónadrágok között, a homokárnyalatú habszivacson.
— Kolodny hol van? — A két férfi egymás mellett ült a kanapén, karjukat összefonták napbarnította mellkasuk előtt, nyakukban egyforma aranylánc. Case végignézett rajtuk és megállapította, hogy fiatalosságuk látszat csupán — erről az ujjpercek ráncai árulkodtak, olyan részletek, amelyekkel a sebészek nem tudtak mit kezdeni.
— Ki az a Kolodny?
— Az a név állt a vendégkönyvben. Hol a nő?
— Mitt'omén — felelte Case. A bárpulthoz lépett, és kitöltött magának egy pohár ásványvizet. — Elhúzta a csíkot.
— Hol töltötte az éjszakát, Case? — A lány felvette a pisztolyt. A combján nyugtatta anélkül, hogy a férfira irányította volna.
— A Jules Verne-en, egy csomó bárban. Beállítottam magam. Na és maga?
— Nem hiszem, hogy felfogta a helyzetét — szólalt meg a bal oldalon ülő férfi, s fehér neccinge szivarzsebéből egy csomag Gitanes-t vett elő. — Maga lebukott, Mr. Case. A vádak egy mesterséges intelligencia megnövelésére szőtt összeesküvésre vonatkoznak. — Ugyanabból a zsebből kivett egy arany Dunhillt, is és a tenyerében ringatta. — A férfi, akit maga Armitage-nek nevez, már őrizetben van.
— Corto?
A férfi szeme tágabbra nyílt. — Igen. Honnan tudja, hogy ez a neve? — Az öngyújtóból milliméternyi láng kattant fel.
— Elfelejtettem — közölte Case.
— Eszébe fog jutni — biztosította a lány.
A nevük — vagy a munkában használt nevük — Michèle, Roland, és Pierre volt. Pierre, döntötte el Case, a Piszok Zsarut játszaná; Roland inkább Case pártját fogná, apróbb szívességekre is kész. Talált neki egy bontatlan csomag Jehjüant, amikor Case visszautasította a Gitane-t. Ellenpontozni igyekezett Pierre nyilvánvaló rosszindulatát. Michèle a mindent feljegyző őrangyal volt, időről időre új irányt szabott a kihallgatás menetének. Egyikük (vagy mindegyikük), Case ebben biztos volt, egy beépített chip segítségével ráállt a hangrögzítésre, nagy valószínűséggel a szimstimre is; bármit mondott vagy tett a vádlott, az felhasználható bizonyítékot jelentett. Bizonyítékot? kérdezte magában némiképp kijózanodva. De mire?
Belátván, hogy nem tudja követni francia beszédüket, a zsaruk szabadon társalogtak egymással. Legalábbis úgy látszott. Amennyit Case kivett, épp elég volt: a nevek, mint Pauley, Armitage, Sense/Net, Panther Modernek, jéghegy módjára meredtek ki a párizsi szleng eleven tengeréből. Az is elképzelhető persze, hogy a nevek csak az ő kedvéért hangzottak el. Mollyt mindig Kolodnyként emlegették.
— Azt mondja, magát egy akció végrehajtására bérelték fel, Case — fordult hozzá Roland. Mély hangja ésszerűséget kívánt kifejezni -, és hogy magának nincs tudomása a célpont természetéről. Ez nem szokatlan a maga ügyleteiben? Ha már áthatolt a védelmi rendszereken, nem lenne képtelen rá, hogy végrehajtsa a műveletet? Biztosan egyfajta műveletre van szükség, nemde? — Előredőlt, barnamintás térdére könyökölt, tenyerét kifordította, s várta Case magyarázatát. Pierre fel-alá járkált a szobában; hol az ablaknál volt, hol az ajtónál. Michèle-nek van felvevőchipje, állapította meg Case. A lány egy pillanatra sem vette le róla a szemét.