Miközben átvágtak a réten, az asztalokat és a fákat kerülgetve, Case azon tűnődött, hogy a lány vajon lelőné-e, ha most összeesne. Fekete szőr kavargott látómezeje peremén. Felnézett a Lado-Acheson váz forró fehér szalagjára, és egy óriási lepkét pillantott meg, ahogy kecsesen az égre ível.
A rét szélén korláttal szegett sziklaperemhez értek; vadvirágok táncoltak a Desiderata kanyonjából felszálló áramlatban. Michèle hátravetette rövid, sötét haját, előremutatott, s franciául mondott valamit Rolandnak. Őszintén boldognak tűnt a hangja. Case a lány által mutatott irányba nézett, és meglátta a sikló tavak görbületét, a kaszinók fehér csillámlását, ezernyi medence türkiz négyszögét, a fürdőzők testét, az apró bronz-hieroglifákat, melyeket mind a Szabadpart törzsének végnélküli ívén ébredő nyugodt, megközelítően földi gravitáció tartott meg.
A korlát mentén haladtak, egészen egy gazdagon díszített vashídig, amely átívelt a Desiderata felett. Michèle a Walther csövével noszogatta a foglyot.
— Nyugi! Ma nem tudok fürgébb lenni.
Az átvezető útnak alig valamivel több mint a negyedét tették meg, amikor a mikrogép lecsapott, elektromos hajtóműve csendes volt, amíg a szénszálas légcsavar le nem csapta Pierre koponyájának tetejét.
Egy pillanatra a szerkezet árnyékába kerültek; Case érezte a tarkójára freccsenő forró vért, és aztán valaki elgáncsolta. Átfordult, s meglátta Michèle-t, hanyattfekve, felhúzott térdekkel, ahogy a Walthert mindkét kezével tartva céloz. Hiábavaló erőlködés, gondolta a sokkot kísérő különös megvilágosodásban.
A lány megpróbálta lelőni a mikrogépet.
S azután már futott. Ahogy elhagyta az első fát, visszanézett. Roland a nyomában loholt. Látta, amint a törékeny kétfedelű nekicsapódik a híd vaskorlátjának, összegyűrődik, bukfencet vet, s lesöpri magával a lányt a Desiderata mélyére.
Roland nem nézett hátra. Arca meg sem rezdült, fehér fogait kivicsorította. Valami volt a kezében.
A kertészrobot akkor kapta el Rolandot, amikor elhagyta ugyanazt a fát. Egyenesen az ápolt ágak közül rohant ki, rákra hasonlító jószág volt, feketével és sárgával ferdén csíkozott.
— Megölted őket — zihálta Case futás közben. — Te őrült geciláda, mind a hármat megölted…
14
A kis vonat nyolcvan kilométeres sebességgel süvített keresztül alagútján. Case zárva tartotta a szemét. A zuhany segített, de a reggelijét kiokádta, amikor lenézett, és a fehér csempéken meglátta Pierre rózsaszínné mosódó vérét.
Az orsó beszűkülésével a gravitáció csökkent. Case gyomra háborgott.
Aerol a dokk mellett várakozott a siklójával.
— Case, testvér, nagy gond! — A lágy hang erőtlenül csendült a férfi fejhallgatóiban. Megpiszkálta a hangerőszabályzót, és bekémlelt Aerol sisakjának Lexan-arclemeze mögé.
— A Garveyhez kell jutnom, Aerol.
— 'gen. Kösd be magad, testvér! De Garvey fogoly. Yacht, amely jött korábban, most visszatért. Most ő szorosan ráállt Marcus Garveyre.
A Turing?
— Korábban jött? — Case bemászott a sikló vázának belsejébe, és elkezdte meghúzni a hevedereket.
— Japán yacht. Amelyik hozott neked csomagot…
Armitage.
Darazsak és pókok zavaros képei merültek fel Case agyában, ahogy a Marcus Garveyt látótávolságon belül megközelítették. A kis vontató egy nála ötszörte hosszabb, olajosan csillogó, rovarszerű hajó szürke torához szorult. A csáklyakarok a vákuum tisztaságában és a nyers napfényben élesen kirajzolódtak a Garvey foldozott törzse előtt. Sápadt, barázdás átjáró kanyarodott ki a yachtból, oldalvást kígyózott, hogy kikerülje a vontató hajtóműveit, és betakarta a tat csapóajtaját. Volt valami szemérmetlen az elrendezésben, de ez inkább táplálkozási, semmint nemi gondolatokkal függött össze.
— Mi történik Maelcummal?
— Maelcum jól van. Senki se jött le a csövön. Yacht-pilóta beszélt vele, azt mondta, nyugi.
Ahogy elsuhantak a szürke hajó mellett, Case egy hosszan elnyúló japán jelfüzér alatt megpillantotta a friss, fehér nagybetűkkel írt HANIWA nevet.
— Nem tetszik ez nekem, öregem. Már azt fontolgattam, hogy talán ideje elhúznunk innét valahogyan.
— Maelcum pontosan ugyanazt gondolja, testvér, de Garvey így nem jut messzire.
Maelcum felgyorsított zsargonban a rádiójába duruzsolt, amikor Case átbújt az elülső zsilipen, és levette a sisakját.
— Aerol visszament a Rockerre — közölte Case.
Maelcum bólintott, tovább suttogva a mikrofonba.
Case áthúzta magát a pilóta lebegő dreadlock-gubanca felett, és nekilátott lehámozni magáról az űrruhát. Maelcum szeme most csukva volt; bólogatott, ahogy az élénk narancssárga párnás fejhallgatón keresztül érkező választ hallgatta, homlokráncolva összpontosított. Rongyos farmert viselt és régi, kitépett ujjú zöld nylonzakót. Case egy rakfüggőágyra csapta a piros Sanyo szkafandert, és lehúzta magát az antigrav-hálóba.
— Nézd meg, mit mond a szellem, testvér — mondta Maelcum. — A számítógép folyvást téged keres.
— Ki van ott fenn abban az izében?
— Ugyanaz a japán fiú, aki jött korábban. És most csatlakozott hozzá a te Mister Armitage-ed. Kijött Szabadpartról…
Case feltette az elektródákat, és becsatlakozott.
— Dixie?
A mátrix a sikkimi acélkombinát rózsaszín gömbjeit mutatta.
— Mibe nyúltál, fiú? Ragyogó sztorikat hallottam! A Hosaka most egy ikerbankba van kötve a főnököd hajóján. Igazán feldob. Téged meg lekapcsoltak valami Turing-zsaruk?
— Egen, de Wintermute megölte őket.
— Nos, ez nem tartja fel őket sokáig. Még sokan vannak ott, ahonnét ezek jöttek. Teljes gőzzel fognak rohanni ide. Lefogadom, hogy a deckjeik már úgy ellepték ezt a rácsszektort, mint szart a legyek. És a főnököd, Case, azt mondja, gyerünk. Azt mondja, csináljuk meg, és hogy csináljuk meg most.
Case beütötte a Szabadpart-koordinátákat.
— Hadd vegyem át egy másodpercre, Case… — A mátrix elmosódott és fázisokra bomlott, ahogy Flatline végrehajtott egy bonyolult ugrássorozatot, olyan sebességgel és pontossággal, hogy Case elfintorodott az irigységtől.
— A francba, Dixie…
— Hé fiú, hogy én milyen jó voltam, amikor még éltem! Most nem láttál semmit. Nincs kezem!
— Az az, mi? A nagy zöld négyszög, ott balra…
— Eltaláltad. A központi mag adatai a Tessier-Ashpool S.A. számára, és azt a jeget az ő két barátságos MI-juk fejleszti. Úgy fest, egyenrangú akármivel a katonai szektorban. Pokolian király az a jég, Case, fekete mint a sír, és sima mint az üveg. Csak rádnéz, és már meg is süti az agyadat. Ha most közelebb megyünk, máris küldené a nyomjelzőit, fel a seggünkön, ki mind a két fülünkön, és arról is beszámolna a fiúknak a T-A tanácsteremben, hogy hányas a cipőd, és milyen hosszú a farkad.
— Nem néz ki olyan forrónak, igaz? Úgy értem, a Turingok már rászálltak. Azon gondolkoztam, hogy talán megpróbálhatnánk lelépni. El tudlak vinni.
— Egen? Frankón? Meg se akarod nézni, mit tud csinálni az a kínai program?
— Nos, én… — Case a T-A jég zöld falaira meredt. — Na, jól van, cseszdmeg. Egen. Csináljuk!
— Nyomd be!
— Hé, Maelcum — mondta Case, kicsatlakozva -, valószínűleg nyolc órán át végig az elektródák alatt leszek. — Maelcum ismét füstölt. A kabin füstben úszott. — Szóval nem tudok kimenni a klóra…