— Nem gond, testvér. — A sionita bukfencet vetett, és átkutatta egy cipzáras necczsák tartalmát, majd egy tekercs átlátszó csővel bukkant fel, és még valami mással, ami steril buborékcsomagba volt zárva.
Texas katéternek nevezte. Case-nek egyáltalán nem tetszett dolog.
Benyomta a kínai vírust, megállt, aztán tövig betolta.
— Oké — mondta -, benne vagyunk. Idehallgass, Maelcum, ha kezd tényleg fura lenni, megszoríthatod a bal csuklómat. Azt meg fogom érezni. Egyébként azt teszed, amit a Hosaka mond, oké?
— Persze, testvér — Maelcum friss marihuánára gyújtott.
— És tűrd fel a tisztítót! Nem akarom, hogy az a szar bekavarjon az idegközvetítőimnek. Ronda másnaposság lenne belőle.
Maelcum elvigyorodott.
Case visszacsatlakozott.
— Krisztus a kereszten! — szólalt meg Flatline — Pillants csak ide!
A kínai vírus kinyílt körülöttük. Sokszínű árnyék, számtalan áttetsző réteg váltogatta egymást és alakult újjá. Ezerarcú volt, hatalmas, föléjük tornyosult, betöltötte az ürességet.
— Magasságos Szűzanya — szólalt meg Flatline.
— Megnézem Mollyt — mondta Case, s rákoppintott a szimstimre.
Szabadesés. Olyan érzés volt, mintha tökéletesen tiszta vízrétegen törne keresztül. A nő recézett, széles holdbeton-csőben zuhant-szállt, amelyet kétméteres közönként fehér neongyűrűk világítottak meg.
A kapcsolat egyirányú volt. Case nem tudott szót váltani vele.
Átkapcsolt.
— Fiú, ez a software durva darab! A legforróbb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta. Láthatatlan az átkozott! Épp most nyúltam le húsz másodpercet azon a kis rózsaszín dobozon, négy ugrásnyira balra a T-A jégtől; megnéztem, milyennek látszunk. Nem látszunk. Nem vagyunk ott.
Case a mátrixot kutatta a Tessier-Ashpool jég körül, míg rá nem talált a rózsaszín alakzatra, egy szabvány kereskedelmi egységre, és közelebb léptette magát hozzá.
— Lehet, hogy fogyatékos.
— Lehet, de én kétlem. Mindamellett a mi bébink katonai. És új. Ennek egyszerűen nincs jelentősége. Ha lenne, olyannak hatnánk, mint valamiféle alattomos kínai támadás, de egyáltalán nem tapadt ránk senki. Talán még a Straylight-beli népek se.
Case az üres falat bámulta, amely leernyőzte Straylightot.
— Nos — szólalt meg -, ez előny, igaz?
— Meglehet. — Az agykártya nevetéssel próbálkozott. Case összerándult az érzéstől. — Ismét leellenőriztem neked a jó öreg Kuang Tizenegyest. Valóban barátságos, mindaddig, amíg a ravasz felőli oldalon állsz. Annyira udvarias és segítőkész, amennyire csak bír. Angolul is jól beszél. Hallottál már valaha lassú vírusról?
— Nem.
— Én igen. Egyszer. Csak egy ötlet volt, aztán visszaszívták. Nem olyan, amit befúrsz és beoltasz, inkább olyasmi, hogy annyira lassan csatlakozunk a jéghez, hogy a jég nem veszi észre. A Kuang-logika felszíne beférkőzik a célpontba és elváltozik, így pontosan olyanná lesz, mint a jég szerkezete. Azután mi állunk rá, a főprogram vágja be magát, és a jég logikai része körül szédítő beszédköröket indít meg. Sziámi ikrekké válunk velük, még mielőtt akár csak nyugtalankodni kezdenének! — Flatline nevetett.
— Bárcsak ne lennél ilyen rohadt jókedvű máma, öregem! Ahogy te nevetsz, az bántja a gerincemet.
— Kár — felelte Flatline. — A jó öreg hullának nagyon kell a nevetés.
Case rácsapott a szimstim-kapcsolóra…
…és összegubancolódott fémen és a por szagán esett keresztül nagy zajjal, kezeinek éle kicsúszott, ahogy a csuszamlós papírnak csapódott. Valami nagy robajjal összeomlott mögötte.
— Gyere — szólalt meg a Finn -, fújd ki magad egy kicsit.
Case egy halom sárguló magazinon feküdt elterülve, a lányok felragyogtak rá a Metró Holografix félhomályában, az édes fehér fogak mélán vágyódó galaxisával. Addig feküdt ott, amíg lelassult a szívverése, s beszívta a régi újságok szagát.
— Wintermute — mormolta.
— Egen — felelte a Finn, valahol mögötte -, eltaláltad.
— Kopj le! — ült fel Case, csuklóit dörzsölgetve.
— Ugyan már — szolt a Finn, s kilépett a hulladékfal benyílójából. — Ez a módszer neked sokkal jobb, haver. — Kabátzsebéből előszedte a Partagasát, és rágyújtott egyre. A kubai dohány illata betöltötte a boltot. — Jobban szeretnéd, ha a mátrixban jelennék meg neked, égő csipkebokorként? Nem fogsz hiányt szenvedni semmiben. Egy óra itt csak pár másodpercedbe kerül.
— Belegondoltál valaha is, hogy az idegeimre mégy, mikor általam ismert emberek alakjában jelensz meg? — Case felállt, s leverte a port fekete farmerjének elejéről. Megfordult, s rámeredt a poros kirakatokra, a csukott utcai ajtóra. — Mi van odakint? New York? Vagy a falon túl nincs semmi?
— Nos — kezdte a Finn -, olyan ez, mint egy a fa, tudod? Kidől az erdő mélyén, de lehet, hogy senki nincs ott, hogy meghallja. — Rávillantotta Case-re hatalmas metszőfogait, és pöfékelt. — Kimehetsz sétálni egyet, ha akarsz. Minden a helyén van. Legalábbis mindaz, amit valaha láttál. Ez emlékezet, érthető? Lecsapolom tőled, kiválogatom, és visszacsatolom hozzád.
— Nincs ennyire jó memóriám — jegyezte meg Case körülpillantva. Lenézett a kezeire, megfordította őket. Próbált visszaemlékezni, milyenek a tenyérvonalai, de nem ment.
— Van ez így — nyugtatta meg a Finn. Eldobta szivarját és elnyomta a sarkával -, bár nem túl gyakran. A művészek legtöbbje képes ilyesmire. Ha ezt a felépítményt rá tudnád teríteni a valóságra, a Finn boltjára alsó-Manhattanben, akkor látnád a különbséget, ami talán nem is olyan nagy, mint gondolod. Az emlékezet számotokra holografikus. — A Finn megcibálta egyik apró fülét. — Én más vagyok.
— Hogy érted azt, hogy holografikus? — A szó Rivierát juttatta Case eszébe.
— Úgy, hogy az emlékezet ábrázolására általatok kidolgozott módszerek közül a holografikus példa a legjobb megközelítés. De sosem tettetek semmit ezzel kapcsolatban. Úgy értem, ti emberek. — A Finn előrelépett, és félrebillentette áramvonalas koponyáját, hogy felnézzen Case-re. — Meglehet, hogy ha tettetek volna, én nem történek meg,
— Mit akar ez jelenteni?
A Finn vállat vont. Rongyos tweedzakója vállban túl széles volt, és nem egészen simult vissza a helyére. — Próbálok segíteni neked, Case.
— Miért?
— Mert szükségem van rád. — Az óriási sárga fogak ismét kivillantak. — És mert neked is szükséged van rám.
— Baromság. Tudsz az agyamban olvasni, Finn? — Grimaszt vágott, — Akarom mondani, Wintermute?
— Az agyakban nem olvasnak. Látod, még mindig megvan benned, amit a példák bevésődése adott, és pusztán a bevésődésekből meríted a műveltségedet. Képes vagyok hozzáférni az emlékeidhez, de az nem azonos az elméddel. — Egy ősrégi televízió közszemlére kitett kávájába nyúlt, és előhúzott egy ezüstfekete katódcsövet. — Látod ezt? A DNS-em része, azt mondhatnánk. … — Az árnyékok közé hajította a tárgyat; Case hallotta, ahogy pattog és megcsendül. — Ti folyton modelleket építetek. Kőköröket. Katedrálisokat. Orgonákat. Számítógépeket. Nekem fogalmam sincs róla, miért vagyok itt, tudtad ezt? De ha az akció lefut ma éjjel, akkor nektek végre sikerül megvalósítanotok az igazi dolgot.
— Nem tudom, miről beszélsz.
— Titeket említettelek, gyűjtőfogalomként. A fajtátokat.