— Oké, édes. Most pedig megyünk játszani…
Búvóhelye valamiféle szervizalagútnak bizonyult. Elhomályosodott, Molly forgópántos, díszes rézrostélyon át kúszott ki belőle. A férfi eleget látott a nő karjából és kezéből, hogy tudja, hogy ismét a polikarbon öltözéket viseli. A műanyag alatt érezte a bőr ismerős feszülését. Valami egy hámban vagy tokban a karja alá volt szíjazva. A nő felállt, lehúzta a ruha cipzárját és megérintette egy pisztolymarkolat tarkabarka plasztikját.
— Hé, Case — mondta, alig hangoztatva a szavakat -, figyelsz? Elmondok neked egy történetet… Volt nekem egyszer egy fiúm. A magadfajta rá emlékeztet. -Megfordult, és áttekintette a folyosót. — Johnny volt a neve.
Az alacsony, boltíves folyosót tucatnyi múzeumi tárló szegélyezte, régies külsejű, üvegelejű, barna fából készült dobozok. Sután festettek ott a folyosó falainak szerves kanyarulataiban, mintha valamilyen elfeledett céllal hozták volna ide, és állították volna sorba őket. Kétmétérenként megfakult rézfigurák tartottak fehér fénygömböket. A padló szabálytalan volt, s ahogy a nő nekilódult a folyosónak, Case rájött, hogy kicsi pokrócok és szőnyege százait terítették le találomra. Néhány helyen hat rétegben is feküdtek egymáson, s a padló kéziszövésű gyapjú puha rongyszőnyegévé vált.
Molly kevés figyelmet fordított a szekrényekre és azok tartalmára, ami idegesítette a férfit. Meg kellett elégednie a nő közönyös pillantásaival, amelyek csak töredékeket mutattak neki fazekasmunkákról, antik fegyverekről, rozsdás szegekkel a felismerhetetlenségig sűrűn kivert micsodákról, kirojtosodott falikárpit-darabokról…
— Az én Johnnym, tudod, ügyes volt, frankón belevaló srác. Dugeszként kezdte a Memory Lane-en, chipekkel a fejében, s a népek fizettek, hogy ott rejtsenek el adatokat. A jakuzák a sarkában voltak, akkor éjjel, amikor találkoztam vele, és lerendeztem a gyilkosukat. Sokkal inkább szerencsével, mint bármi mással, de megcsináltam. És utána, az szoros volt és édes, Case. — A nő ajkai alig mozogtak. A férfi érezte, ahogy megformálja a szavakat; nem volt rá szüksége, hogy hangosan kimondja őket. — Érdekszövetségben voltunk egy különösen nehéz vagánnyal, így mindennek ki tudtuk olvasni a nyomát, amit az én Johnnym valaha is tárolt. Mindet szalagra mentettük, és elkezdtük kifacsarni a válogatott ügyfeleket, az ex-ügyfeleket. Szállító voltam, gorilla, hesszelő. Frankón boldog voltam. Voltál már valaha boldog, Case? Ő a fiúm volt. Együtt dolgoztunk. Társakként. Talán nyolc hete léphettem le a babaházból, amikor találkoztam vele… — A nő szünetet tartott, végigoldalazott egy éles forduló mentén, és folytatta. A csillogó felületű faszekrényekből újabbak következtek, oldalaik színéről a férfinak csótányszárnyak jutottak eszébe.
— Szorosan, édesen, csak úgy lötyögve éltünk. Mintha soha senki nem érhetne hozzánk. Nem hagytam őket. A jakuzák, gondolom, még mindig Johnny seggét akarták. Azért, mert megöltem az emberüket. Meg azért, mert Johnny átvágta őket. És a jakuzák megengedhetik maguknak, hogy kibaszott lassan mozduljanak, öregem; hogy akár évekig is várjanak. Egy egész életet ajándékoznak neked, így többet kell veszítened, amikor eljönnek és elviszik. Türelmesek, akár a pókok. Zen-pókok. Ezt én akkor nem tudtam. Vagy ha tudtam volna, akkor is azt gondoltam volna, hogy ez ránk nem áll. Amíg fiatal vagy, azt hiszed, sehol nem akad hozzád hasonló. Fiatal voltam. Akkor jöttek, amikor már ott tartottunk, hogy összeszedjük a dohányt, és lelépünk — mondjuk Európába. Nem mintha bármelyikünk tudta volna, mihez kezdünk ott meló nélkül. De jól éltünk, svájci orbitális bankszámlánk volt és egy kéglink tele játékokkal és bútorzattal. Ez képes eltompítani a kifent képességeidet. Az első, akit ellenünk küldtek, forró volt. Olyan reflexek, amilyeneket még sose láttál; implantumok; tíz közönséges ügynökre elegendő cucc. De a második olyan volt, én nemt'om, mint egy szerzetes. Klónozott. Abszolút gyilkos, a sejtjei legmélyéig. Magában hordta a halált, ezt a csendet, s kibocsátotta egy felhőben… — A nő hangja elhalkult, ahogy a folyosó kettévált, kétoldalt azonos lépcsőjáratok ereszkedtek alá. Molly bal oldali felé indult.
— Egy időben, még kölyökkoromban, hajléktalanok voltunk. Lenn a Hudson mellett történt, és azok a patkányok, öregem, nagyok voltak. A vegyi anyagoktól, amik beléjük jutottak. Akkora is akadt, mint én, és egész éjjel mindig ott mászkált egy az elfoglalt lakás padlója alatt. Hajnaltájt valaki behozta azt az öregembert, az arcán végig varratok; a szeme tiszta vörös. Volt neki egy zsíros bőrtekercse, amiben acélszerszámokat tartanál, hogy megóvd őket a rozsdától. Kigöngyölte. Régi revolvert tartott benne, és három robbanógolyót. Az öreg berakott egy golyót, aztán elkezdett járkálni fel-alá a lakásban, mi meg a falnál lapultunk. Oda és vissza. A karját összefonta, a fejét leszegte, mintha el is feledkezett volna a fegyverről. A patkányra fülelt. Frankón csendesek lettünk. Az öregember lép egyet. A patkány megmozdul. A patkány mozog, a pasas újabb lépést tesz. Egy órája tart a dolog, amikor úgy látszik, eszébe jut a pisztolya. A padlóra céloz, elvigyorodik. és meghúzza a ravaszt. Visszacsavarta a tekercsbe, és elment. Később bemásztam oda alulra. A patkánynak egy lyuk volt a szemei között. — A nő a lepecsételt ajtónyílásokat nézte, amelyek szakaszonként nyíltak végig a folyosón. — A második, aki Johnnyért jött, olyan volt mint az az öregember. Nem volt öreg, de olyan volt. Ugyanúgy gyilkolt. — A folyosó kiszélesedett. A gazdag szőnyegek tengere lágy hullámokat vetett egy roppant karos gyertyatartó alatt, amelynek legalsó kristályfüggöje kis híján a padlóig ért. Kristály csendült, amikor Molly belépett a hallba. HARMADIK AJTÓ BALRA, pislogott a kijelző.
A nő balra fordult, s elkerülte a felfordított kristályfát. — Csak egyszer láttam. Épp hazaértem. Ő kifelé jött. Egy átalakított gyárterületen laktunk, csomó fiatal feltörekvővel a Sense/Netből. Kedveltem. Kezdetnek elég biztonságot jelentett, és raktam be némi igazán nehéz cuccot is, hogy frankón szoros legyen. Tudtam, hogy Johnny odafent vár. De ez a kis fickó, ez elkapta a tekintetem, amikor jött kifelé. Nem szólt egy szót sem. Csak egymásra néztünk, és én máris tudtam. Egyszerű kis fickó, egyszerű ruhák, semmi büszkeség benne, alázatos. Rámnézett és beszállt egy pedáltaxiba. Tudtam. Felmentem a lépcsőn. Johnny az ablaknál ült egy széken, a szája kissé nyitva, mintha valamit mondani szeretett volna… Már nem élt.
Az előtte lévő ajtó régi volt, faragott thaiföldi teaktömb. Úgy látszott, félbefűrészelték, hogy beilleszthessék az alacsony ajtónyílásba. Primitív, rozsdamentes mechanikus zárat biggyesztettek egy tekergődző sárkány alá. A nő letérdelt, szoros kis fekete zergebőr tekercset húzott elő egyik belső zsebéből, és kiválasztott egy tűvékony tolvajkulcsot.
— Nemigen találtam utána senkit, aki egy kicsit is érdekelni tudott volna.
Becsúsztatta a tolvajkulcsot és csendben, alsó ajkát harapdálva munkához látott. Úgy tűnt, egyedül a tapintására bízza magát; szemei nem összpontosítottak, az ajtó sápadt fa elkenődött képévé változott. Case a hall csendjére fülelt, amit a gyertyatartó csilingelése csak még inkább aláhúzott. Gyertyák? Straylight egy anakronizmus. Emlékezett Cath sztorijára a kastélyról, medencékkel és liliomokkal, és 3Jane választékos szavaira, melyeket a fej olvasott fel dallamosan. Egy burjánzó test. Straylight enyhe doh- és parfümszagot árasztott, akár egy templom. Hol bujkálnak a Tessier-Ashpoolok? A fegyelmezett tevékenység tiszta nyüzsgésére számított, de Molly egy lelket sem látott. A nő monológja kényelmetlen helyzetbe hozta; azelőtt sosem mesélt ilyen sokat magáról. Eltekintve kabinban elmondott történetétől, Molly ritkán mondott bármit is, ami a múltjára utalt.