A nő behunyta szemét. Kattanás következett, amit Case inkább érzett, mint hallott. A mágneses zárakat juttatták eszébe a nő baba kabinjának ajtaján. Az ajtó kinyílt, annak ellenére, hogy nem odaülő chip volt nála. Wintermute ugyanúgy manipulált a zárral, mint a távvez-mikrogéppel és a robotkertésszel. A babaház zárrendszere Szabadpart biztonsági rendszerének egyik alegysége volt. Az egyszerű mechanikus zár itt valódi probléma elé állította az MI-t, aki vagy valami távvezre, vagy egy emberi ügynökre szorult.
A nő kinyitotta szemét, visszatette a tolvajkulcsot a zergebőrbe, gondosan becsavarta, és visszatömte a zsebébe.
— Úgy hiszem, te ugyanaz a fajta vagy, mint ő volt — folytatta. — Azt hiszem, te akciókra születtél. Amit Chibában csináltál, azt csinálhattad volna bárhol másutt is. Balszerencse, de néha előfordul, hogy visszaesel az alapokra. — Felállt, nyújtózkodott, s megrázta magát. — Tudod, akit Tessier-Ashpool Jimmy után küldött, a fiú után, aki ellopta a fejet, biztosan tök ugyanolyan, mint az, akit a jakuzák küldtek, hogy ölje meg Johnnyt. — Kihúzta a tűvetőt a tokjából, és a csövet teljes automatára állította.
Az ajtó csúnyasága mellbevágta Case-t, amikor a nő feléje nyúlt. Nem maga az ajtó, amely csodálatos volt, vagy valaha egy még csodálatosabb egésznek volt a része, hanem a mód, ahogy lefűrészelték, hogy beleilleszkedjék egy különleges bejáratba. Még a forma is hibás volt, négyszög a csiszolt beton finom görbületei között.
Ők importálták ezeket, gondolta, s aztán mindet kényszerítettek a beilleszkedésre.
De egyik sem illeszkedett be. Az ajtó is olyan volt, mint az esetlen szekrények, vagy a hatalmas kristályfa. Aztán eszébe jutott 3Jane tanulmánya, és elképzelte, ahogy a berendezést felhurcolják a kúton, hogy tökélyre vigyék a tervet, hogy beteljesítsenek, egy álmot, amely rég elveszett már a kényszeres erőlködésben; hogy kitöltsék a teret, hogy újból előállítsanak valami családi képet. Eszébe jutott a széttört fészek, a szem nélküli lények vonaglása…
Molly megragadta a sárkány egyik faragott mellső lábát, és az ajtó könnyedén kitárult.
A szoba kicsi volt, szűk, alig valamivel nagyobb mint egy kamra. Szürke acél szerszámosszekrények támaszkodtak a görbülő falnak. Önműködően kigyúlt egy csillár. A nő becsukta az ajtót maga mögött, és a szekrényekhez lépett.
BALRÓL A HARMADIK, pulzált az optikai chip, ahogy Wintermute átvette a nő időkijelzője felett az irányítást. ÖTÖT LE. De a nő először a legfelső fiókot nyitotta ki. Lapos tálca volt, semmi egyéb. Üres. A második ugyancsak üresnek bizonyult. A harmadik, amely mélyebb volt, forrasztóón-cseppeket tartalmazott, és egy kis barna holmit, ami úgy nézett ki, mint egy emberi ujjcsont. A negyedik fiók egy ósdi, francia-japán technikai kézikönyv nyirkosságtól felpuffadt példányát rejtette. Az ötödikben, egy nehéz űrruha páncélozott kesztyűje mögött a nő megtalálta a kulcsot. Olyan volt, mint egy homályos rézérme, egyik szélén rágőzölögtetett rövid, üreges csővel. Lassan megfordította a kezében, és Case láthatta, hogy a cső belsejét szegecsek és bordák szegélyezik. Az érme egyik felén keresztben a CHUBB betűsor volt kiöntve. A másikon semmi.
— Ő elmondta nekem — suttogta a nő. — Wintermute. Hogyan játszott türelemjátékot éveken keresztül. Nem volt valódi hatalma akkor, de fel tudta használni a Villa biztonsági és őrrendszerét arra, hogy nyomon kövesse, hol vannak, hogyan mozognak a dolgok, hová kerültek. Meglátta, hogy valaki elveszti ezt a kulcsot, és sikerült rávennie valaki mást, hogy hagyja itt. Aztán megölte őt, a fiút, aki idehozta a kulcsot. A kölyök nyolc éves volt. — Szorosan fogta a kulcsot apró, fehér kezében. — Szóval senki se találhatta meg. — Elővett egy darab nylonzsinórt a ruha kenguruzsebéből, és átfűzte a CHUBB feletti kerek lyukon. Megcsomózta és a nyakába akasztotta. — Bántotta, mennyire ódivatú az egész tizenkilencedik századi cucc. Ott a húsbabalyukban, a képernyőn, teljesen úgy nézett ki, mint a Finn. Azt hihettem volna, hogy ő a Finn. — A kijelzőjén felfénylett az idő, alfanumerikus jegyek másolódtak a szürke acélládák fölé. — Azt mondta, ha azzá lettek volna, amivé lenni akartak, már rég kijutott volna. De nem lettek azzá. Elszúrták. Az olyan eszelősök, mint 3Jane. Eszelősnek nevezte a lányt, de úgy beszélt, mintha szeretné…
A nő megfordult, kinyitotta az ajtót és kilépett, keze a tokba bújtatott tűvető tarka markolatát cirógatta.
Case átkapcsolt.
Kuang Fokozat Tizenegyes Osztály növekedett.
— Dixie, gondolod, hogy működni fog?
— Vannak még ilyen hülye kérdéseid? — Flatline hullámzó szivárványrétegeken keresztül gépelte feljebb magukat.
Valami sötét formálódott a kínai program magjában. Az információsűrűség elárasztotta a mátrix szerkezetét, s hipnagógikus képeket váltott ki. Halvány kaleidoszkóp-szögek gyűltek egy ezüstfekete gyújtópontba. Case nézte, amint a gonosz és a balszerencse gyerekkori jelképei előbucskáznak az áttetsző síkok mentén: horogkeresztek, halálfejek lábszárcsontokkal, örökké kígyószem-ketteseket dobó játékkockák. Ha egyenesen arra a nullpontra nézne, semmilyen körvonal nem alakulna ki. Egy tucat gyors, periférikus lépés kellett hozzá, hogy észrevehesse: cápaszerű dolog volt, obszidiánként csillogott, oldalának fekete tükrei gyenge távoli fényt vertek vissza, amely nem mutatott kapcsolatot a környező mátrixszal.
— Ez a fullánk — mondta az agykártya. — Amikor a Kuang jó alaposan összeszorul a Tessier-Ashpool magjával, azon keresztül nyomulunk be mi.
— Igazad volt, Dix. Van valamiféle kézi ellenőrzés a Wintermute-ot fékentartó szerkezet felett. Valami szinten még féken tartják őt — tette hozzá.
— Őt — jegyezte meg az agykártya. — Ő! Vigyázz erre. Az. Én folyton mondom neked.
— Egy kódról van szó. Egy szóról, mondta ő. Valakinek be kell mondania egy fura terminálba egy bizonyos szobában, mialatt, akármi is vár ránk amögött a jég mögött, mi ügyelünk rá.
— Nos, ideje gyilkolnod, kölyök — mondta Flatline. — A jó öreg Kuang lassú, de állhatatos.
Case kilépett.
Egyenesen Maelcum bámuló szeme elé.
— Halott voltál egy ideig, testvér.
— Megesik — felelte a férfi. — Kezdek hozzászokni.
— Te a sötétséggel trafikálsz, testvér.
— Játék ez, semmi más.
— Jah szeressen, Case — mondta Maelcum, és visszafordult rádiómoduljához. Case a megfakult dreadlockokra meredt, s az izomkötegekre a férfi sötét karjai körül.
Megint belépett.
És átkapcsolt.
Molly egy hosszú folyosón sietett végig — az lehetett, amin már korábban is járt. Az üvegfalú tárlók elmaradtak, és Case megállapította, hogy az orsó hegye felé haladnak; a gravitáció egyre gyengébb lett. A nő hamarosan már a szőnyegbuckák felett pattogott könnyedén. Enyhe nyilallásokat érzett a lábában…
A folyosó váratlanul összeszűkült, elkanyarodott és kettévált.
A nő jobbra fordult, és elindult felfelé egy eszelősen meredek lépcsősoron. A lába fájni kezdett. A feje felett, mint színkódolt idegszálkötegek, összekötözött és bebugyolált kábelek ölelték a lépcsőház mennyezetét. A falakon foltokban ütött ki a penész.
Molly egy háromszögletű pihenőhöz érkezett, és megállt. Megdörzsölte a lábát. Újabb folyosók következtek, keskenyek, falaikat rongyszőnyegek borították. Három irányba ágaztak szét.