BALRA.
A nő vállat vont.
— Han'nézzek körül, oké?
BALRA.
— Nyugi. Van idő. — Nekiindult lefelé a jobbra vezető folyosón.
ÁLLJ.
MENJ VISSZA.
VESZÉLY.
A nő habozott. Hang hallatszott az átjáró távolabbi végén lévő, félig nyitott tölgyajtó mögül, harsány volt és elmosódó, mint a részegeké. Case azt gondolta, a nyelv francia lehetett, de túlságosan bizonytalan volt. Molly tett egy lépést, aztán egy másikat, keze a ruhába csúszott, hogy kitapintsa a tűvető agyát.
Amikor belépett az idegbénító mezejébe, a férfi füle zúgni kezdett, vékony, emelkedő hangon, ami a nő tűvetőjének hangjára emlékeztette. Molly előrebukott, izmai elernyedtek, homlokával az ajtónak csapódott. Összegörbedt és a hátán feküdt, szemei nem összpontosultak, lélegzete elakadt.
— Mi ez? — szólalt meg az elmosódó hang — Jelmez? — Egy remegő kéz jelent meg a nő ruhája felett és rátalálva a tűvetőre, kihúzta. — Jöjj, látogass meg, gyermekem. Most.
A nő lassan feltápászkodott, szemét egy fekete automata pisztoly torkolatára szegezte. A férfi keze most már eléggé biztosnak látszott; a fegyver csövét mintha erős, láthatatlan szál kötötte volna Molly torkához.
A férfi öreg volt, nagyon magas; vonásai Case-nek a lányt juttatták az eszébe, akit egy villanás erejéig látott a Vingtième Siècle-ben. A férfi súlyos, gesztenyevörös, a hosszú kézelők és a sálgallér körül tűzött selyemköpenyt viselt. Egyik lába csupasz volt, a másikat fekete bársonypapucs fedte, a rüszt felett ráhímzett arany rókafej. A szobába vezette Mollyt.
— Csak lassan, drágám!
— A szoba nagyon nagy volt, olyan gyűjteménnyel telezsúfolva, amelynek darabjai Case számára semmit sem jelentettek. Régimódi Sony monitorok szürke acélállványát látta, széles rézágyat birkabőrök kupacával s párnákkal, amelyek ugyanabból a rongyfajtából készültek, amilyet a folyosó borítására használtak. Molly szeme egy hatalmas Telefunken szórakoztatókonzolról a polcokat megtöltő antik hanglemezekre rebbent, amelyeknek morzsálódó gerincét tiszta müanyagtokkal burkolták, onnan pedig egy szilíciumtömbökkel teliszórt széles munkaasztalra. Case-nek feltűnt a cybertér-deck és az elektródák, de a nő pillantása megállás nélkül átsiklott felette.
— Az ésszerű dolog az lenne részemről — kezdte az öregember -, ha most megölném. — Case érezte a nő ugrásra kész feszültségét. — De ma éjszaka elnéző vagyok magamhoz. Mi a neve?
— Molly.
— Molly. Az enyém Ashpool. — A férfi visszasüppedt a négyszögletes króm lábakon nyugvó hatalmas bőrfotel gyűrött puhaságába, de a fegyver meg se rezzent. A nő tűvetőjét a fotel melletti rézasztalra tette, feldöntve vele egy piros tablettákkal teli fiolát. Az asztal roskadozott a fioláktól, szeszes palackoktól s puha plasztikzsákocskáktól, amelyekből fehér por szóródott ki. Case egy ódivatú üvegfecskendőt és egy lapos acélkanalat is észrevett.
— Hogyan sír maga, Molly? Látom, a szemei teljesen be vannak falazva. Kíváncsi vagyok… — A férfi szemei körül vörös karikák látszottak, homloka izzadságtól csillogott. Nagyon sápadt volt. Beteg, állapította meg Case. Vagy drogos.
— Nem sírok sokat.
— De hogyan sírna, ha valaki megríkatná?
— Köpök egyet — felelte a nő. — A könnycsatornák a szájüregembe vannak visszavezetve.
— Akkor máris megtanult egy fontos leckét, ilyen fiatalon. — Pisztolyt tartó kezét a térdére fektette az öreg, és felvett egy üveget a mellette álló asztalról, nem is vesződve azzal, melyiket válassza a féltucat különféle szesz közül. Ivott. Brandyt. Az ital egy cseppje kicsurrant a szája sarkán. — A könnyekkel úgy kell bánni. — Ismét ivott. — Elfoglalt vagyok ma éjjel, Molly. Felépítettem mindezt, és most elfoglalt vagyok. Meghalok.
— Kimehetek arra, amerről jöttem — mondta a nő.
A férfi felkacagott, éles, magas hangon. — Rámtör öngyilkosság közben, és aztán azt kéri engedjem, hogy egyszerűen kisétáljon? Igazán bámulatba ejt. Egy tolvaj.
— Ez az én seggem, főnök, és ez mindenem. Csak szeretnék egy darabban kijutni innen.
— Maga nagyon nyers lány. Az öngyilkosságokat itt bizonyos fokú méltósággal intézik. Ez az, amit teszek, érti? De talán ma éjjel magammal viszem magát, le a pokolba… Ez nagyon egyiptomias lenne tőlem. — Újra ivott. — Jöjjön már ide! — Remegő kézzel előrenyújtotta az üveget. — Igyék.
A nő megrázta a fejét.
— Nem mérgezett — jegyezte meg a férfi, de visszatette a brandyt az asztalra. — Üljön le! Üljön a padlóra. Beszélgetni fogunk.
— Miről? — A nő leült. Case érezte, hogy a pengék megmozdulnak, nagyon kevéssé, a körmei alatt.
— Ami csak az észbe jut. Az én eszembe. Ez az én estélyem. A magok felébresztettek. Húsz órával ezelőtt. Valami talpon van, azt mondták, és rám van szükség. Maga volt az a valami, Molly? Nekik biztosan nem volt rám szükségük a maga elintézéséhez. Nem! Valami más… de én álmodtam, tudja. Harminc évig. Maga még nem született meg, amikor én utoljára aludni tértem. Azt mondták nekünk, abban a hidegben nem fogunk álmodni. Azt is mondták, hogy fázni sem fogunk soha. Ostobaság, Molly. Hazugságok. Természetesen álmodtam. A hideg bebocsátotta a külvilágot. A külvilágot. Az éjszakát, ami elől magunkat elrejtendő felépítettem ezt. Először csak egy csepp, egy beszivárgó éjszemcse, amit becsalogat a hideg… Aztán továbbiak követték, s úgy töltötték be a fejem, ahogy eső tölt meg egy üres medencét. Tündérkonty-liliomok. Emlékszem. A medencék égetett agyagból voltak, a dadák csupa krómból; a kertekben napnyugtakor kezdtek hunyorogni a sziromszélek… Öreg vagyok, Molly. Több mint kétszáz éves, ha beleszámítom a hideget. A hideget, — A pisztoly csöve hirtelen, remegve, felcsapódott. A nő combjaiban most drótokként feszültek meg az inak.
— Megégethet a fagy — mondta a nő óvatosan.
— Ott semmi sem ég — intette le a férfi türelmetlenül, s leengedte a fegyvert. Mozdulatai egyre szklerotikusabbakká váltak. A feje rángott. Erőfeszítést követelt tőle, hogy megállítsa. — Semmi sem ég. Most már emlékszem. A magok elmondták, hogy az intelligenciáink őrültek. S velük a milliárdjaink is, amiket oly régen kifizettünk. Akkortájt a mesterséges intelligenciák még meglehetősen izgalmas elgondolásnak számítottak. Azt mondtam a magoknak, hogy el tudom intézni. Rossz időzítés, igazán, amikor 3Jane odalent van Melbourne-ben és a mi édes 3Jane-ünk egyedül vezeti a boltot. Vagy talán nagyon is jó időzítés. Maga győzné, Molly? — A fegyver újra felemelkedett. — Néhány különös dolog van most talpon, a Villa Straylightban.
— Főnök — kérdezte tőle a nő -, ismeri maga Wintermute-ot?
— Egy név. Igen. Egy varázserejű név. Talán. Egy pokoli úr, minden bizonnyal. A magam idejében, drága Molly, számos urat ismertem. És nem kevés hölgyet. Lám, Spanyolország egyik királynője, egyszer, éppen abban az ágyban… De én tévelygek. — Fröcsögve felköhögött, a pisztoly csöve megremegett, ahogy a férfi keze görcsbe rándult. A szőnyegre köpött, nem messzire a csupasz lábától. — Hogy én hogy tévelygek! Keresztül a hidegen. De hamarosan már nem fogok többé. Elrendeltem, hogy olvasszanak ki egy Jane-t, mikor felébredek. Furcsa dolog valakinek minden néhányadik évtizedben azzal hálni, ami törvény szerint egyenértékű a saját lányával. — Pillantása végigsiklott Mollyn, és megállapodott az üres monitorok állványán. Úgy tetszett, a férfi megborzong. — Marie-France szemei — mondta, és elmosolyodott. — Az agyat allergiássá tesszük saját idegközvetítőire, ami az autizmus egy szokatlan formáját eredményezi. — Feje oldalt billent, magához tért. — Látom, a hatás most már sokkal könnyebben elérhető egy beültetett mikrochippel.