A pisztoly kicsúszott az ujjai közül, s pattant egyet a szőnyegen.
— Az álmok növekszenek, akár a lassú jég — motyogta az öreg. Arca kék árnyalatot öltött. Feje visszahanyatlott a várakozó bőrbe. Horkolni kezdett.
A nő felugrott, felkapta a fegyvert. Kezében Ashpool automatájával, végigcserkészte a szobát.
Az ágy mellett óriási ágytakaró vagy paplan hevert halomban, a mintás rongyszőnyegeken vastagon és fényesen szétterülő széles, alvadt vértócsában. A takaró egyik sarkát visszarántva a nő egy lány testére bukkant, fehér lapockái vértől voltak iszamósak. Elmetszették a torkát. A mellette lévő sötét tócsában valami kaparókés háromszögű pengéje csillogott. Molly letérdelt, vigyázva, hogy ne érjen a vérhez, és a halott lány arcát a fény felé fordította. Az az arc volt, amit Case az étteremben látott.
Egy kattanás volt, mélyen a dolgok közepén — és a világ megfagyott.
Molly szimstim-adása állóképpé merevedett, ujjaival a lány arcán. A kimerevítés három másodpercig tartott, aztán a halott arc megváltozott, Linda Lee arcává lett.
Újabb kattanás, és a szoba elmosódott. Molly csak állt, és egy arany lézerlemezt nézegetett, amely az egyik éjjeliszekrény márványlapján sötétlő kicsiny konzol mellett bevert. A konzoltól egy száloptika-szalag póráz módjára egy aljzathoz vezetett.
— Értem a számodat, faszikám — mondta Case, s érezte, ahogy mozognak az ajkai, valahol, messze a távolban. Tudta, hogy Wintermute módosította az adást. Molly nem látta, hogyan kavargott füstként a halott lány arca, felöltve Linda halotti maszkjának körvonalait.
Molly megfordult. Átvágott a szobán, Ashpool székéhez. A férfi légzése lassú volt és szaggatott. A nő a drog- és alkoholhulladékot fürkészte. Letette a pisztolyt, felvette a tűvetőjét, a csövet egyszeri lövésre állította ál, és nagyon gondosan keresztüllőtt egy méregtűt a férfi csukott bal szemhéján. A férfi egyel rándult, lélegzete elakadt. A másik szeme, barna és kifürkészhetetlen, lassan kinyílt.
Még akkor is nyitva volt, amikor Molly megfordult, és elhagyta a szobát.
16
— A főnököd van a vonalban — közölte Flatline. — Az iker-Hosakákon keresztül jön, amelyek odafenn vannak a hajóban, ami a hátunkon ül. Haniwa a neve.
— Tudom — felelte Case szórakozottan. — Láttam.
Fehér fényrombusz kattant be eléje, elrejtve a Tessier-Ashpool jeget; Armitage nyugodt, tökéletesen élesre állított, teljesen tébolyult arcát vetítette neki, a férfi szemei gombszerűek, üresek voltak. Armitage hunyorított. Case rámeredt.
— Wintermute a maga Turingjait is gondjaiba vette, mi? Akárcsak az enyémeket — szólalt meg.
Armitage meredten nézett. Case ellenállt a hirtelen kényszernek, hogy félrenézzen, elszakadjon a szemétől.
— Jól van, Armitage?
— Case… — Egy pillanatig valami mozogni látszott a merev kék tekintet mögött. — Maga látta Wintermute-ot, ugye? A mátrixban.
Case bólintott. Az ő Hosakájának előlapján lévő kamera továbbíthatta a mozdulatot a monitornak a Haniwán. Elképzelte Maelcumot, ahogy az ő önkívületi fél-beszélgetéseit hallgatja, s nem képes hallani az agykártya, vagy akár Armitage hangját.
— Case… — A szemek megnőttek, ahogy Armitage a számítógépe felé hajolt — Mi ő, amikor maga látja?
— Egy nagyfelbontású szimstim-alakzat.
— De ki?
— A legutóbbi alkalommal a Finn volt. Előtte az a strici, akit én…
— Nem Girling tábornok?
— Milyen tábornok?
A rombusz kiüresedett.
— Játszd vissza és nézess utána a Hosakával! — mondta Case az agykártyának.
Átkapcsolt.
A látószög elrémítette. Molly acél koszorúgerendák között kuporgott, húsz méternyire a széles, foltosra csiszolt betonpadló felett. A terem hangár vagy szervizcsarnok lehetett. A férfi három űrhajót látott, egyik sem volt nagyobb a Garveynál, és mind a javítás különböző szakaszaiban állt. Japán hangok. Egy gumós építőjármű törzsének réséből narancssárga overallos figura lépett ki, és a szerkezet egyik dugattyú-vezérlésű, furcsán emberszabású karja mellé állt. Az illető beütött valamit egy hordozható konzolon, és megvakarta a bordáit. Egy kordészerű, piros távgép gurult elő szürke légtömlős kerekeken.
CASE — villant fel Molly chipje.
— Hé — mondta a nő. — Várom az útmutatást!
Összekuporodott, Modern-öltözékének ujjai és szárai a koszorúgerendák kék-szürke színét vették fel. Fájt a lába, most már élesen, állandóan — Vissza kéne mennem Chinhez — suttogta.
Az árnyékból csendesen ketyegve kijött valami, egy magasságban a nő bal vállával. Megállt, magasra ívelő pókszerű lábain ide-oda forgatta gömbölyded testét, egy milliomod másodperces szórt lézerfényt lövellt ki, és megdermedt. Braun távgép; Case egyszer maga is birtokosa volt egy ilyen modellnek, egy clevelandi hardware-orgazdával lebonyolított csereüzlet révén került hozzá. Úgy nézett ki, mint egy stilizált, mattfekete kaszáspók. A gömb derekán piros LED kezdett villogni. A teste nem volt nagyobb egy baseball-labdánál.
— Oké — mondta a lány -, hallak. — Felállt, kímélve a bal lábát, és a kis távgép hátulját figyelte. Az céltudatosan megindult visszafelé, keresztben a saját koszorúgerendáján, vissza a sötétbe. A nő megfordult, és visszanézett a szervízterületre. A narancsszín overallos férfi egy fehér űrruha elejét zárta le. Molly nézte, ahogy felilleszti és lezárja a sisakot, majd visszalép az építőcsónak törzsébe. Emelkedő hangú motorsivítás hallatszott, és a jármű finoman kicsúszott a látótérből a padlózat egy tízméteres kör alakú darabján, amely ívfénylámpák éles ragyogásába süllyedt. A piros távgép türelmesen várakozott a liftpanel által hagyott lyuk szélénél.
Molly a Braun után eredt, kerülgetve a hegesztett acél támgerendák erdejét. A Braun állhatatosan villogtatta LED-jét, úgy hívogatta.
— Hogy vagy, Case? Ott dekkolsz a Garveyn Maelcummal? Hát persze. És ide vagy csatlakozva. Ez tetszik nekem. Olyan, mint amikor magammal beszélgettem, valahányszor szorult helyzetbe kerültem. Tetettem, mintha barátaim lennének, olyanok, akikben bízhatok. Elmondom nekik, amit valójában gondolok, ahogy érzek, aztán ők mondják el, mit gondolnak róla, és én csak megyek tovább. Az, hogy itt vagy, pont ilyen érzés. Az a jelenet Ashpoollal… — beleharapott az alsó ajkába, s átlendült egy támgerendán, szem előtt tartva a távgépet. — Talán egy kicsit kevésbé lökött ipsére számítottam, tudod? Úgy értem, ezek a fickók itt mind lököttek, mintha a homlokuk belső felére fénylő üzenetek lennének firkálva, vagy ilyesmi. Nekem nem tetszik a kinézete, nekem nem tetszik a szaga… — A távgép egy szűk, sötét nyílás felé vezető, U alakú acélfokokból álló, majdhogynem láthatatlan létrára húzta fel magát. — És amíg még gyónási hangulatban vagyok, bébi, hozzá kell tennem: talán sosem hittem igazán, hogy ebből kijutok valahogyan. Jó ideje már, hogy rossz passzban vagyok, és amióta Armitage-hez szegődtem, az egyetlen jó, ami leesett nekem, te vagy. — Molly felnézett a fekete körre. Az elöl mászó távgép LED-je pislákolt. — Nem mintha olyan nagy különlegesség volnál… — Elmosolyodott, de mosolya túl gyorsan eltűnt; a lábába hasító fájdalomtól a fogát csikorgatta. A létra egy fémcsőben folytatódott felfelé, alig volt benne elegendő hely a vállainak.