— Kíváncsi vagyok, meddig tartott, amíg legyűrte — mormolta Case, visszaemlékezve Corto háború utáni zarándokútjára.
— Tudja a főnök, hogyan kell hajót vezetni, Case?
— Meglehet. Különleges Alakulatos volt.
— Nos, ez a japán-fiú, ő már nemigen fog vezetni. Kétlem, hogy én magam boldogulnék vele. Na'on új hajó…
— Azért keressük meg a hidat!
Maelcum összeráncolta a homlokát, hátrafordult, és elrugaszkodott.
Case követte egy nagyobb térbe, egyfajta társalgóba, széttépkedve és összegyűrve a nyomtatópapír-csíkokat, amelyek útközben ráhurkolódtak. Több csuklós szék volt, ezen a bárhoz hasonló helyen, és a Hosaka. A nyomtató, amely még mindig okádta magából vékony papírnyelvét, egy beépített válaszfal-egység volt, csinos nyílás egy kezektől kidörzsölt furnérpanelen. Case áthúzta magát a körberakott székek felett, odanyúlt, rácsapott egy fehér gombra a nyílás bal oldalán. A kattogás abbamaradt. A férfi megfordult, és rámeredt a Hosakára. Annak felszínét tucatnyi helyen átlyuggatták. A lyukak kicsik voltak, kör alakúak, megfeketedett szélűek. A halott számítógép körül fényes fémötvözet apró gömböcskéi keringtek.
— Jól gondoltad — mondta Case Maelcumnak.
— A híd le van zárva, testvér — szólt vissza Maelcum a társalgó túloldaláról.
A fények elsötétedtek, felerősödtek, majd ismét elsötétedtek.
Case kitépte a nyomtatópapírt a nyílásából. További nullák. — Wintermute? — Körbenézett a bézs és barna társalgóban, a szállongó papírdarabokkal teliszórt helyiségben. — Te csinálod ezt a fényekkel, Wintermute?
Maelcum mellett felnyílt egy panel, s feltárt egy kicsiny monitort. Maelcum aggodalmasan megrándult, a kesztyűs kézfejére illesztett habszelettel letörölte az izzadságot homlokáról és, odalendült, hogy áttanulmányozza a kijelzőt. — Olvasol japánul, testvér? — Case láthatta, amint számok villannak át a képernyőn.
— Nem — felelte.
— A híd egy menekülőkapszula, mentőcsónak. Visszaszámlálás, úgy látszik. Most fel a ruhával! — Maelcum felillesztette a sisakját, és rácsapott a légzárakra.
— Micsoda? Elrepül? A francba! — Case elrúgta magát a válaszfaltól, és keresztülsuhant a nyomtatópapír-gubancon. — Ki kell nyitnunk ezt az ajtót, haver! — De Maelcum csak a sisakja oldalát tudta ütögetni. Case a lexánüvegen át láthatta, hogy mozognak az ajkai. Látta, hogy egy izzadsággyöngy ível elő a szivárványszínnel zsinórozott lila pamutháló szalagja alól, amit a sionita a fürtjein hordott. Maelcum megkaparintotta Case-től a sisakot, és finoman fel illesztette neki, kesztyűje tenyerével bepattintotta a zárakat. Mikro-LED monitorok gyulladtak ki az arclemeztől balra, ahogy a nyakgyűrű-kapcsolódások bezárultak.
— Nem beszé'ek japánul — szólalt meg Maelcum űrruhája adóvevőjén keresztül -, de a visszaszámlálás rossz. — Megkoppintott egy sajátos sort a képernyőn. — A zárak nem sértetlenek a hídmodulon. Indítás nyitott zsilippel.
— Armitage! — Case dörömbölni próbált az ajtón. A zéró gravitáció ereje imbolyogva visszarepítette a printerlapokon keresztül. — Corto! Ne tegye! Beszélnünk kell! Muszáj…
— Case? Hallom magát, Case… — A hang most távolról Armitage-ére emlékeztetett. Furcsa nyugalom áradt belőle. Case egy rúgással megállt. Sisakja a távolabbi falba ütődött. — Sajnálom, Case, de ennek így kellett lennie. Egyikünknek ki kell jutnia. Egyikünknek tanúskodnia kell. Ha mindnyájan ittragadunk, akkor itt ér véget az ügy. El fogom mondani nekik, Case; mindent el fogok mondani nekik. Girlingről és a többiekről. És eljutok odáig, Case. Tudom, hogy eljutok odáig. Helsinkiig. — Hirtelen csend támadt; Case úgy érezte, megtölti a sisakját, mint valami ritka gáz. — De oly nehéz, Case, olyan átkozottul nehéz! Vak vagyok.
— Corto, álljon meg! Várjon! Maga vak, ember! Maga nem képes repülni! Bele fog ütközni a kibaszott fákba. Ők próbálják elkapni magát, Corto, az élő Istenre esküszöm! Nyitva hagyták a csapóajtaját. Maga meg fog halni, és sosem jut odáig, hogy elmondja nekik, és nekem meg kell kapnom az enzimet, az enzim nevét, az enzimét, ember…
Case már-már hisztérikusan üvöltött. A sisak fülhallgatója elektronikus sikollyal válaszolt.
— Visszaemlékezni a kiképzésre, Case. Ez minden, amit tehetünk.
És aztán a sisak megtelt zavaros mormolással, harsogó statikus zajjal, a Süvöltő Ököl éveken keresztülbömbölő frekvenciáival. Orosz beszédtöredékek, aztán egy idegen férfi hangja. Középnyugati, nagyon fiataclass="underline" — Lenn vagyunk, ismétlem, Omaha Thunder, lenn vagyunk, mit…
— Wintermute — sikoltotta Case -, ne tedd ezt velem! — Szempillái alól könnyek törtek elő, s kristálycseppecskékben verődtek vissza az arclemezről. Aztán a Haniwa tompán csattant, megrázkódott, mintha valami hatalmas, puha dolog csapódott volna a törzséhez. Case maga elé képzelte, ahogy a mentőcsónak egy zökkenéssel elszabadul, leoldják a robbanó szegecsek, s az elszökő levegő kitóduló hurrikánja kiszaggatja őrült Corto ezredest az ágyából, ahol Wintermute előadását hallgatja a Süvöltő Ököl végzetéről.
— Ő e'ment, testvér. — Maelcum a monitorra nézett. — Nyitva a csapóajtó. Mute biztosan felülírta a kivetés hibahatárát. — Case megpróbálta kitörölni a harag könnyeit a szeméből. Ujjai a lexánba ütköztek. — A yacht légszigetelése szoros, de a főnök elvitte a csáklyák vezérlését a híddal. Marcus Garvey még mindig be van ragadva.
De Case csak Armitage Szabadpart körüli, végtelen zuhanását látta maga előtt, a zuhanást, keresztül a sztyeppéknél is hidegebb vákuumon. Valamilyen oknál fogva a sötét esőkabátjában képzelte el, ahogy a viharkabát dús redői kiterjeszkednek körülötte, akár valami roppant denevér szárnyai.
17
— Megkaptad, amiért elmentél? — kérdezte az agykártya.
A Kuang Fokozat Tizenegyes Márka hipnotikusan bonyolult szivárványerezettel töltötte ki a közte és a T-A jég között húzódó rácsot, olyan finom lécekkel, mint a hókristályok a téli ablakon.
— Wintermute megölte Armitage-t. Kilőtte egy nyitott fedelű mentőcsónakban.
— Ki nem szarja le — felelte Flatline. — Nem voltatok puszipajtások, ugye?
— Ő tudta, hogyan lehet semlegesíteni a méregtasakokat.
— Tehát Wintermute szintén tudja. Bízzál ebben.
— Nem igazán bízom abban, hogy Wintermute ideadja nekem.
Az agykártya hátborzongató nevetés-közelítése tompa pengeként kaparta Case idegeit.
— Meglehet, ez azt jelenti, hogy ideje csipkedned magad!
Case rácsapott a szimstim kapcsolójára.
06:27:52 volt a nő látóidegéhez kapcsolt chip szerint; Case egy órán át követte Molly útját a Villa Straylightban, s hagyta, hogy a nő által beszedett szintetikus endorfin kiirtsa a másnaposságát. Molly lábából eltűnt a fájdalom; mintha forró fürdőt vett volna időközben. A Braun távgép a vállán gubbasztott, apró manipulátorai mint párnázott sebészcsipeszek fogták biztosan a Modern-öltözék polikarbonját.
A falak ezen a részen nyers acélból készültek, s durva barna epoxiszalagokkal csíkozottak ott, ahonnét a burkolatot egykor letépték. A nő elrejtőzött egy arra járó munkaszemélyzet elől, lekuporodott, a tűvetőt a kezében ringatta, öltözéke acélszürkére váltott, amíg a két vékony afrikai a légabroncsos kocsijával elhúzott mellette. Az emberek feje ki volt borotválva. Narancssárga kezeslábast viseltek. Egyikük halkan dúdolt magában, olyan nyelven, amelyet Case sosem hallott; a hang és a dallam idegen volt, fülbemászó.