A fej szavai, 3Jane tanulmánya Straylightról — Case-nek lassanként az eszébe jutott mindez, ahogy a nő egyre mélyebbre hatolt a villa útvesztőjében. Straylight eszelős volt, eszelősség, amely belenőtt a gyantabetonba, amit porított holdkőből kevertek, belenőtt a hegesztett acélba és a csecsebecsék tonnáiba, bele mindabba a bizarr felszerelésbe, amit a tulajdonosok felszállítottak a kúton, hogy kialakítsák forgó fészküket. De ez nem olyan eszelősség volt, amit bárki megérthetett. Nem olyan, mint Armitage őrülete, amiről most azt képzelte Case, hogy meg tudná érteni; tekerj el egy embert erősen, aztán tekerd ugyanannyira vissza, az ellenkező irányba, és tekerd újra. Az ember eltört. Mintha egy darab drótot törnél el. A történelem ezt tette Corto ezredessel. A történelem már elvégezte a piszkos munkát, amikor Wintermute rátalált, kiszitálva őt a háború törmelékéből, s úgy surrant be a férfi tudatának szürke mezejébe, ahogy egy vízipók szalad keresztül valami posványos medence felszínén. Az első üzenetek egy gyerek mikroszámítógépének monitorán villantak fel egy francia elmegyógyintézet elsötétített szobájában. Wintermute a nulláról építette fel Armitage-t, Corto Süvöltő Ököllel kapcsolatos emlékeit használva alapnak. Ám Armitage „emlékei” egy bizonyos pont után már nem voltak Cortóéi. Case kételkedett benne, hogy Armitage felidézte volna az árulást, a lángokban alápörgő Nightwing-eket… Armitage Corto célirányosan megszerkesztett kiadása volt, és mikor az akció stresszhatása elért egy bizonyos pontot, az Armitage szerkezet összeomlott; Corto a felszínre bukott, bűnösségével és beteges tombolásával. És most Corto-Armitage halott volt, kicsiny, fagyott hold Szabadpart egén…
Case a méregtasakokra gondolt. Az öreg Ashpool szintén halott, szemét keresztülfúrta Molly mikroszkopikus tűje, megfosztotta attól a rafinált aranylövettől, amit magának kevert. Az övé méginkább elgondolkodtató halál volt, egy eszelős király halála. Ashpool pedig megölte a babát, amelyet a lányának nevezett, a 3Jane-arcút. Case-nek úgy tetszett, miközben Molly közvetített érzékrendszerének bemenetén lovagolt Straylighton keresztül, hogy még sohasem látott senkit olyannak, mint Ashpoolt; olyan hatalmasnak, mint amilyen a képzeletében Ashpool volt, olyan emberinek.
A hatalom Case világában a testületi hatalmat jelentette. A zaibacuk, az emberi történelem útját alakító multinacionális vállalatok meghaladták a régi határokat. Szervezetnek tekintve őket, egyfajta halhatatlanságra tettek szert. Nem tudnál megölni egy zaibacut azzal, hogy legyilkolsz egy tucat kulcspozícióban lévő vezetőt; akadnának mások, akik arra várnak, hogy feljebb léphessenek a létrán, átvegyék a megüresedett helyet, hozzáférjenek a testületi memória roppant bankjaihoz. De Tessier-Ashpool nem ilyen volt, és a férfi érezte ezt a különbséget az alapítók egyikének halálában. T-A atavizmus volt, egy klán. Eszébe jutott a hulladék az öregember szobájában, annak mocskos emberiessége, a régi hanglemezek rongyos gerince a papírtokjaikban. Az egyik láb csupaszon, a másik bársonypapucsban.
A Braun megrántotta a Modern-ruha csuklyáját, és Molly balra fordult, keresztül furakodott egy újabb boltíves átjárón.
Wintermute és a fészek. A kikelő darazsak látomása, a biológia gyorsított gépfegyvere. De nem inkább a zaibacuk ilyenek? Netán a jakuzák, a kaptárak kibernetikus memóriával; a hatalmas, egyedi szervezetek, szilíciumba kódolt DNS-ükkel? Ha Straylight fejezte ki Tessier-Ashpool testületi identitását, akkor T-A olyan eszelős volt, akár az öregember. Ugyanazok a félelemgubancok, ugyanaz a különös céltalanságérzet. „Ha azzá lettek volna, amivé lenni akartak…” — emlékezett vissza Molly szavaira. De Wintermute azt mondta a nőnek, hogy nem lettek azzá.
Case mindig is magától értetődőnek tekintette, hogy az igazi főnökök, egy adott iparág vezércsillagai egyszerre legyenek többek és kevesebbek, mint emberek. Ezt meglátta azokban, akik megnyomorították Memphisben; látta Wage-ben, amikor ennek hasonmását nézte Night Cityben, és ez engedte számára elfogadni Armitage egyhangúságát és érzéketlenségét. Mindig úgy képzelte el a dolgot, mint a gépezet, a rendszer, a szülőszervezet működésébe való fokozatos és önkéntes belenyugvást. Az utcai hidegvér gyökere is ez volt, a kapcsolatok ápolása, a helyezkedés, a befolyás rejtett szintjeihez vezető, láthatatlan szálak.
De mi folyik most a Villa Straylight folyosóin?
Egész szakaszok voltak az acélig és a betonig lecsupaszítva.
— Érdekelne, hol jár a mi Peterünk… Talán hamarosan találkozunk a fiúval — suttogta a nő. — És Armitage? Ő hol van, Case?
— Halott — felelte a férfi, tudva, hogy a nő nem hallhatja. — Neki vége.
Átkapcsolt.
A kínai program szemtől szembe került a céljéggel. A szivárványszínű árnyalatok fokozatosan eluralkodtak a T-A magokat jelképező négyszög zöldjén. Smaragdívek a színtelen üresség felett.
— Hogy megy, Dixie?
— Pompásan. Túl csúszós. A dolog elképesztő… Jól jött volna egy belőle akkoriban, Szingapúrban. Az értékük jó ötvenedéért csináltam meg a régi New Bank of Asiát. De ez ősrégi história. Ez a bébi az összes kulimunkától megszabadítja az embert. Azon kezdesz tőle töprengeni, milyen is lenne most egy igazi háború…
— Ha ez a szar kint lenne az utcán, nézhetnénk más munka után — vélte Case.
— Szeretnéd, mi? Várd csak ki, amíg felfelé kormányozod ezt az izét a fekete jégen keresztül!
— Persze.
Valami kicsi, és határozottan nem mértani jelent meg az egyik smaragdív távolabbi végén.
— Dixie…
— Egen. Látom. Nem tudom, elhiggyem-e…?
Egy barnás petty, egy homályos szúnyog a T-A magok zöld fala előtt. Kezdett előrejönni, a Kuang Fokozat Tizenegyes Márka által épített hídon keresztül, és Case meglátta, hogy jár. Ahogy közeledett, az ív zöld szakasza kiterjeszkedett, a vírusprogram sokszínűsége visszatekeredett, néhány lépésnyire a repedezett fekete cipők előtt.
— Át kell adjam neked, főnök — mondta Flatline, amikor a Finn alacsony, gyűrött figurája néhány méterre látszott állni. — Ilyen furát nem láttam soha, amikor éltem. — De a kísérteties antinevetés nem következett.
— Ezt azelőtt sosem próbáltam — mondta a Finn, kivillantva fogait, kezét kirojtosodott zakója zsebébe dugva.
— Megölted Armitage-t! — kezdte Case.
— Cortót. Egen. Armitage már korábban eltűnt. Meg kellett tegyem. Tudom, tudom, te az enzimet akarod. Oké. Ne izgulj! Először is: én voltam az, aki odaadta Armitage-nek. Úgy értem, én mondtam meg neki, mit használjon. De azt hiszem, talán jobb, ha megcsináljuk a bulit. Van még elég időd. Oda fogom neked adni. Most már csak pár óra, rendben?
Case kék füstfelhőket bámult: a Finn rágyújtott Partagasainak egyikére.
— Ti, fiúk — folytatta a Finn -, kész kínszenvedés vagytok. Itt ez a Flatline. Ha teljesen olyan volnál mint ő, akkor igazán egyszerű lenne a dolog. Ő egy agykártya, csak egy rakás ROM, így mindig azt csinálja, amit elvárok tőle. Nem volt túl valószínű, hogy Molly besétál Ashpool kivonulási nagyjelenetébe, hogy csak egy példát említsek. — Felsóhajtott.
— Miért próbálta kinyírni magát a tag?
— Miért tesz ilyet bárki is? — A figura vállat vont. — Én tudom, de tizenkét órámba kerülne, hogy kifejtsem a története különböző faktorait, és azt, hogyan kerültek kölcsönös kapcsolatba egymással. Már régóta készült megtenni, de mindig visszament inkább a fagyasztóba. Krisztusom, ő aztán tényleg unalmas, vén fasz volt! — A Finn arca megrándult az utálkozástól. — Ez mind kapcsolatban van azzal, amiért megölte a feleségét. Főleg ezzel, ha a rövid indokot szeretnéd. De ami a jónak és mindennek a szélén túlra taszította, az volt, hogy a kis 3Jane módot talált rá, hogy megbütykölje a programot, ami Ashpool kriogénrendszerét ellenőrizte. Szintén kifinomult. Szóval, alapjában véve, a lány ölte meg. A vén marha nyilván úgy képzelte, maga döntött; a barátnőd, a bosszúálló angyal csak besegített neki a kagylóméreggel. — A Finn elfricskázta a csikkjét, le a mátrixba. — Egyébként, én adtam 3Jane-nek az ötletet. Régi trükk, de többnyire bejön.