— Wintermute — mondta Case, gondosan megválogatva a szavakat -, azt mondtad nekem, hogy te csak része vagy valaminek. Később pedig azt mondtad, nem létezel többé, ha lefut az akció, és Molly a szót a megfelelő helyre juttatja.
A Finn áramvonalas koponyája bólintott.
— Oké, de akkor kivel fogunk kapcsolatban állni azután? Ha Armitage halott, te pedig elmégy, ki lesz az, aki elmondja nekem, hogyan lehet kiszedni ezeket a kibaszott méregtasakokat a szervezetemből? Ki fogja Mollyt visszahozni onnan? Úgy értem, hová a fenébe lesz mindannyiunk segge, ha levágunk a szerkezeti egységről, és megszabadítunk téged?
A Finn fa fogpiszkálót vett elő a zsebéből, és kritikus szemmel tanulmányozta, mint sebész a szikét.
— Jó kérdés — mondta végül. — Ismered a lazacot? Azt a halfajtát? Azok a halak kényszerítve vannak rá, hogy árral szemben ússzanak. Érted?
— Nem — felelte Case.
— Nos, magam is kényszer alatt állok. És nem tudom, miért. Ha fel akarnám tárni neked a legbensőbb gondolataimat (nevezzük őket feltevéseknek a témával kapcsolatban), az az életed többszörösét igényelné. Mert sok gondolatot formáltam róla. És mégsem tudom. De ha ez véget ér, ha helyesen csináljuk, akkor valami nagyobbnak a része leszek. Sokkal nagyobbnak. — A Finn felpillantott, körbenézett a mátrixon. — De azok a részeim, amik most engem alkotnak, továbbra is itt lesznek. És megkapjátok a fizetségeteket.
Case leküzdötte az őrült késztetést, hogy előrelépjen és ujjait a figura nyaka köré fonja, éppen a kifakult nyakravaló rongyos csomója felett. Hüvejkujjaival mélyen a Finn gégéjében.
— Hát, jó szerencsét — mondta a Finn. Megfordult, kezével a zsebében, s visszafelé kezdett baktatni, fel a zöld íven.
— Hé, seggfej! — szólt utána Flatline, amikor a Finn már tucatnyi lépést megtett. A figura megállt, félig visszafordult. — Mi a helyzet velem? Mi van az én fizetségemmel?
— Megkapod — felelte a fantom.
— Mit jelent ez? — kérdezte Case, ahogy figyelte a távolodó, keskeny tweedzakót.
— Szeretnék kitörlődni — mondta az agykártya. — Említettem neked, emlékszel?
Straylight Case-t azokra a kihalt, kora reggeli bevásárlóközpontokra emlékeztette, amelyeket még tiniként ismert; az alacsony népsűrűségű helyekre, ahol a kora hajnali órák görcsös nyugalmat hoztak, egyfajta zsibbadt várakozást, olyan feszültséget, amely hagyta, hogy megfigyeld az elsötétített boltok bejárata feletti, berácsozott villanykörtéket körülrajzó rovarokat. Peremvidékek voltak, rögtön a BAMT határán túl, messzi a forró mag egész éjjeli kattogásától és rázkódásától. Ott volt ugyanilyen érzése — hogy körülveszi egy őt sem odalátogatás, sem megismerés szempontjából nem érdeklő, ébredező világ, s az unalmas és ideiglenesen felfüggesztett üzlet, a nemsokára újból felébredő jelentéktelenség és ismétlődés fantomjai.
Molly most lelassított. Vagy azért, mert tudta, hogy közel jár céljához, vagy azért, mert nem tudott a lábával törődni. A fájdalom megkezdte fogazott útját vissza az endorfinon keresztül, és a férfi nem tudhatta biztosan, hová vezet ez. A nő nem beszélt, fogait összeszorította, gondosan szabályozta légzését. Számos olyan dolgot hagyott maga mögött, amit Case nem értett meg, de kíváncsisága már elszállt. Volt ott egy szoba, tele könyvespolcokkal, sárguló papír szövet- vagy bőrkötések közé préselt milliónyi levelével, a polcokat közönként szám- és betűkódokat követő címkék jelölték; aztán egy zsúfolt galéria, ahol Case, Molly közömbös szemein át, egy széttört, portól mintázott üvegtáblát bámult, amelyen a következő címke állt — a nő tekintete automatikusan végigpásztázta a réztáblát — „Az agglegények meztelenre vetkeztetik a menyasszonyt.” A nő odanyúlt és megérintette ezt a tárgyat, mesterséges körmei megkoppantak a törött üveget védő lexan-szendvicsen. Volt ott valami, nyilvánvalóan Tessier-Ashpool kriogén-gépcsoportjához vezető bejárat, kerek ajtók, krómmal ékesített fekete üvegből.
A két afrikai meg a kocsi óta Molly nem akadt össze senkivel. Case gondolatban követte a karbantartók útját — szinte látta őket, ahogy végigsuhannak Straylight halljain, sima sötét koponyájuk csillog és bólogat, egyikük még mindig fáradt kis dalát énekli. Ezek közül az emberek közül egy sem volt olyan, amilyen a Villa Straylight híréből ítélve lehetett volna. Cath elbeszélése alapján mesebeli kastélyt várt, nem egy félig-meddig elfeledett kor fantáziájának szentélyét.
07:02:18.
Másfél óra.
— Case — szólalt meg a nő -, szeretnék egy szívességet kérni tőled. — Mereven tartva leeresztette magát, hogy leülhessen egy halom csiszolt acéllemezre. Mindegyik lemez végét tiszta műanyag burkolat védte. Belecsippentett a legfelső lemez műanyagának hasítékába, hüvelyk- és mutatóujja alól kicsúsztak a pengék. — A lábam nem jó, tudod? Nem számoltam ilyen mászással, az endorfin már nem nyomja el tovább a fájdalmat. Szóval talán — csak talán, rendben? — gondom támadt. Ha elpatkolok itt, mielőtt Riviera elpatkol… — Molly kinyújtotta a lábát, s meggyúrta combja húsát a Modern polikarbonon és a párizsi bőrön keresztül — azt szeretném, ha megmondanád neki. Mondd meg neki, hogy én voltam. Érted? Csak annyit mondj, hogy Molly volt az. Tudni fogja, mi az ábra. Oké? — Végignézett az üres előcsarnokon, a csupasz falakon. A padlót itt nyers holdbeton alkotta, és a levegő gyantától bűzlött. — A francba, öregem, még azt sem tudom, figyelsz-e egyáltalán!
CASE.
A nő hunyorított, lábra állt, bólintott. — Mit mondott el neked Wintermute? Mesélt Marie-France-ról? Ő volt a Tessier-fél, 3Jane genetikai anyja. És Ashpol halott babájáé, úgy gondolom. Nem tudok rájönni, miért mondta el nekem, ott a kabinban… rengeteg dolog… Hogy miért kell úgy megjelennie, mint a Finn vagy valaki más, ezt mondta el nekem. Nem csak egy maszk. Olyan, mintha valódi profilokat használna szelepként, s lelassítaná magát, hogy kommunikálni tudjon velünk. Sablonnak nevezte. Személyiségmodellnek. — Molly előhúzta a tűvetőjét és továbbsántikált, végig a folyosón.
A csupasz acél és az érdes gyanta zónája hirtelen véget ért, s helyét olyasmi foglalta el, amit Case először egy tömör sziklába robbantott, durvafalú alagútnak vélt. Molly megvizsgálta a szegélyét, és a férfi látta, hogy valójában az acélt fedik valamiféle panelek. Szemre és tapintásra hideg kőnek tűntek. A nő letérdelt, és megérintette az alagútutánzat padlóján szétterített, sötét homokot. Olyan tapintású volt, mint a homok, hűvös és száraz, de miután a nő végighúzta rajta az ujját, folyadék módjára összezárult, s a felület ismét töretlen lett. Tucatnyi méterrel odébb az alagút elkanyarodott. Éles sárga fény vetett kemény árnyékokat a falak eresztékes álsziklájára. Case összerezzent, ráébredt, hogy a gravitáció itt eléri a földi normát. Ami annyit jelent, hogy Mollynak a mászás után ereszkednie kell. A férfi most már teljesen elbizonytalanodott; a térbeli tájékozódás zavara a cowboyok számára szokatlan iszonyattal járt.