Molly szerencsére nem bizonytalanodott el. Valami átsurrant a lábai között, és ketyegve keresztüliramodott a padló nem-homokján. Vörös LED villant. A Braun.
Az első hologramok közvetlenül a kanyar után várták, sajátos triptichonként. A nő leengedte a tűvetőt, mielőtt Case-nek ideje lett volna felismerni, hogy vetített képekkel áll szemben. A figurák könnyed, életnagyságú karikatúrák voltak: Molly, Armitage, és Case. Molly mellei túl nagyok lettek, láthatóak a nehéz bőrdzseki alatti szűk, fekete neccen keresztül. Dereka lehetetlenül keskeny volt. Az ezüstös lencsék a fél arcát letakarták. Abszurdul bonyolult fegyverszerűséget szorongatott, pisztolyformát, amely szinte elveszett a távcsövek, hangtompítók, lángrejtők ráboruló, bordázott tömege alatt. Szétvetett lábakkal állt, felsőteste előredőlt, arcán az idióta kegyetlenség kihívó kifejezése. Mellette Armitage állt merev vigyázzban, kopottas keki egyenruhában. Szemei (Case jól látta őket, amikor Molly óvatosan közelebb lépett), apró monitorképernyők voltak, mindegyik üvöltő hópusztaság kékesszürke képét mutatta, s a tomboló széltől meghajlított, lecsupaszított fekete fenyőtörzseket.
A nő átdugta ujjai hegyét Armitage televízió-szemein, aztán Case figurája felé fordult. Ez utóbbi úgy festett, mintha Riviera — és Case azonnal tudta, hogy a dologért Riviera a felelős — képtelen lett volna bármi parodizálásra érdemeset találni. Az ott ácsorgó figura csaknem azonos volt azzal, akit a férfi a tükrökben naponta megpillantott. Vékony, felhúzott vállú, feledhető arccal a rövid, sötét haj alatt. Ráfért a borotválkozás, de Case-re általában ráfért.
Molly visszalépett. Egyik figuráról a másikra nézett. Álló megjelenítés. Az egyetlen mozgást a fekete fák néma hajladozása jelentette Armitage fagyos, szibériai szemeiben.
— Mondani próbálsz nekünk valamit, Peter? — kérdezte a nő lágyan. Aztán előrelépett és belerúgott valamibe a holo-Molly lábai között. Fém csendült a falon és a figurák elenyésztek. A nő lehajolt, és egy kis megjelenítőegységet szedett fel. — Azt hiszem, képes ezekbe becsatlakozni és közvetlenül programozni őket — jegyezte meg, s félrehajította.
Elhaladt a sárga fény forrása, egy falba illesztett ódon üveggömb mellett, amelyet egy kihajlított rostély rozsdás görbülete védett. A rögtönzött csillár stílusa valahogyan a gyermekkort idézte. Case visszaemlékezett a bunkerekre, amiket a többi gyerekkel épített a háztetőkön és az elárasztott alagsorokban. Egy gazdag kölyök búvóhelye — gondolta. Ez a fajta durvaság költséges. Ezt hívják atmoszférának.
A nő tucatnyi újabb hologram mellett lépett el, mielőtt elérte 3Jane lakosztályának bejáratát. Az egyik a szem nélküli lényt ábrázolta a Fűszeres Bazár mögötti sikátorból, ahogy kitör Riviera szétszaggatott testéből. Számos egyéb közülük kínzási jeleneteket mutatott be. Az inkvizítorok mindig katonatisztek voltak, az áldozatok kivétel nélkül fiatal nők. Ezek Riviera Vingtième Siècle-beli műsorának borzalmas elevenségét viselték, mintha csak megfagytak volna az orgazmus kék villanásában. Molly félrenézett, amikor elment mellettük.
Az utolsó kicsi volt és homályos. Mintha olyan kép lett volna, amelyet Rivierának az emlékezet és az idő valami benső távolságán kellett keresztülcibálnia. A nőnek le kellett térdelnie, hogy megvizsgálhassa; egy kisgyerek nézőpontjából vetítették. A többi közül egynek sem volt háttere; a figurák, egyenruhák, kínzószerszámok mind szabadon álló megjelenítéseknek bizonyultak. Ez látkép volt.
Sötét törmelékhullám emelkedett a színtelen ég felé, gerincén túl a város tornyainak kifakult, félig megolvadt csontvázai meredeztek. A törmelékhullám hálószerű szövedék volt, rozsdásodó acélrudak tekeregtek kecsesen, mint finom fonalszálak, a hatalmas betontömbök még ott függtek rajtuk. Az előtér valaha egy városi tér lehetett; valamiféle tönk állt ott, ami szökőkutat idézett. A tövében álló gyermekek és a katona dermedtek voltak. A tabló elsőre zavaróan hatott. Molly bizonyára helyesen értelmezte, mielőtt Case teljesen hozzászokott volna, mert a férfi megérezte benne a feszültséget. A nő kiköpött, aztán felállt.
Gyermekek. Állatiasak, rongyokba öltözöttek. Fogaik késekként csillognak. Eltorzult arcukon fekélyes sebhelyek. A katona a hátán feküdt, szája és torka az égre tárult. Táplálkoztak.
— Bonn — mondta a nő, valami szelídségfélével a hangjában. — Bonn szüleménye vagy, igaz, Peter? Így kellett lennie. A mi 3Jane-ünk túlságosan dekadens ahhoz, hogy akármilyen piti tolvaj előtt kitárja a hátsó ajtót. Tehát Wintermute előásott téged. A legutolsó ízlés szerintit, ha olyan irányú az ízlésed. Démoni szerető. Peter. — Molly megborzongott. — De rábeszélted a csajt, hogy engedjen be engem is. Kösz. Most együtt leszünk…
És aztán elment — valójában elsétált, a fájdalom dacára — Riviera gyermekkora mellett. Előhúzta a tűvetőt a tokjából, kipattintotta a műanyag tárat, zsebretette, és egy másikat tolt a helyére. Hüvelykujját beakasztotta a Modern-öltözék nyakába, és egyetlen mozdulattal felszakította a lágyékáig, hüvelykpengéje úgy vágta ketté a durva polikarbont, mint a rothadt selymet. Megszabadította magát az ujjaktól és a száraktól, a szétvagdalt maradványok álcázták magukat, ahogy a sötét, hamis homokra hullottak.
Case akkor figyelt fel a zenére. A zenére, amit nem ismert. Csupa kürt volt és zongora.
A 3Jane világába vezető bejáratnak nem volt ajtaja. Csak egy szakadozott, ötméteres hasadék volt az alagút falában, girbegurba lépcsők vezettek lefelé, széles és lapos ívben. Gyenge kék fény, mozgó árnyak, zene.
— Case — mondta a nő, és megállt, a tűvetővel a jobb kezében. Aztán felemelte a balját, elmosolyodott, s nyelvének nedves hegyével megérintette nyitott tenyerét, megcsókolva a férfit a szimstim-láncon keresztül. — Mennem kell.
Aztán valami kicsit és nehezet markolt meg a bal keze, hüvelykujja apró gombra nyomódott — és már ereszkedett is.
18
Csak egy hajszállal vétette el. Majdnem összejött neki, de nem egészen. Pedig jól ment be — gondolta Case. A helyes magatartás; olyasmi volt, amit érzett, amit már láthatott más cowbolyok testtartásán, ahogy ráhajolnak egy deckre, s ujjaik repülnek a billentyűzet felett. A nőben mindez megvolt: a tartalom, a mozgás. És mindezt összevonta a belépőjéhez. Összevonta a lábában sajgó fájdalom körül, és úgy masírozott le 3Jane lépcsőin, mintha övé lett volna a hely, fegyvert tartó kezének könyökével a csípőjén, feltartott alkarral, laza csuklóval, a tűvető csövét egy hajdanvolt párbajhős mesterkélt hanyagságával lóbálva.
Valóságos előadás volt. Betetőzése annak, hogy egy életen keresztül harcművészeti szalagokat nézett. Olcsóbbakat persze, olyanokat, amiken Case is felnőtt. A férfi tudta, hogy néhány másodpercre a nő volt a rettenetes hősök mindegyike, Sony Mao a régi Shaw-videókból, Mickey Chiba, az egész családfa Lee-ig és Eastwoodig bezárólag. A nő úgy is mozgott benne, ahogy beszélt róla.
Lady 3Jane Marie-France Tessier-Ashpool alacsony country flush-t vájt magának Straylight törzsének belső felszínébe, széthasogatva az örökségét alkotó fallabirintust. Egyetlen szobában lakott, de az olyan széles és mély volt, hogy távolabbi részei elvesztek a fordított láthatárban. A padlót elrejtette az orsó görbülete. A mennyezet alacsony volt és szabálytalan, ugyanabból a kőutánzatból készült, amely a folyosó falait borította. A padlón itt-ott cakkos peremű faldarabok meredeztek, derékmagas emlékeztetőiként az útvesztőnek. A lépcső aljától tízméternyire, középütt, négyszögletes türkiz úszómedence csillogott, vízalatti vetítői képezték a lakosztály egyetlen fényforrását — Case legalábbis úgy látta, ahogy Molly megtette utolsó lépését. A medence hullámzó fényfoltokat vetett a mennyezet felette lévő részére.