— Egen. Ahogy mondod. Kuang oké?
— Okébb nem is lehetne. Véresen jó vírus.
— Jó. Akadt pár gubancunk, de dolgozunk rajta.
— Netalán el is kívánod mondani nekem?
— Nincs rá időm.
— Sebaj, fiú, sose törődj velem. Ám úgy is csak halott vagyok…
— Kopj le — mondta Case, és átkapcsolt, elvágva a Flatline nevetésének tépett ujjköröm-szerű végét.
— Ő egy olyan állapotról álmodozott, ami az egyéni tudatmódból csak nagyon keveset foglal magába — mondta 3Jane. Kissé behajlított kezében egy hatalmas domborvésetű kámeát nyújtott Molly felé. A kivésett arcél nagyon hasonlított a sajátjára. — Az állatok boldogsága. Azt hiszem, az előagy fejlődését egyfajta félresiklásnak tekintette. — Visszahúzta a melltűt és tanulmányozgatta, úgy billegtette, hogy különböző szögekben essék rá a fény. — Csak bizonyos magasabb szintű létformáknál szenvedne egy egyed — a klán egyik tágja — az öntudat fájdalmasabb megnyilvánulásaitól…
Molly bólintott. Case-nek eszébe jutott az injekció. Mit adtak neki? A fájdalom még ott volt, de összekavart benyomások szoros fókuszán látszott átszűrődni. Vonagló neonférgek a nő combjaiban, zsákvászon érintése, sülő plankton szaga — a férfi agya visszahőkölt tőle. Ha elkerülte az odakoncentrálást, a benyomások átfedésbe kerültek, és a fehérzaj érzékleti megfelelőjévé váltak. Ha a szer ezt tudta tenni a nő idegrendszerével, milyen lehet most a kedélyállapota?
Molly látása abnormálisan tiszta és ragyogó volt, még élesebb a szokásosnál. A dolgok vibrálni látszottak, minden személy vagy tárgy egy kicsivel különbözőbb frekvenciára hangoknak tűnt. A nő kezei, továbbra is a fekete golyóba zárva, az ölében feküdtek. Az egyik fürdőszékben ült, törött lába egyenesre támasztva egy tevebőr lábpárnán pihent. 3Jane vele szemben ült, egy másik lábpárnán, egy túlméretezett, fehérítetlen gyapjúdzsellabába bújva. Nagyon fiatal volt.
— Hová ment Peter? — kérdezte Molly. — Belőni az adagját?
3Jane vállat vont a fakó, nehéz köpeny redői alatt, és félresepert a szeme elől egy sötét hajtincset. — Megmondta nekem, mikor engedjelek be — mondta. — Nem akarta elmondani, hogy miért. Rejtély kell hogy legyen minden. Bántani akartál minket?
Case érezte, hogy Molly habozik. — Őt meg akartam ölni. Meg akartam próbálni megölni a nindzsát. Aztán veled kellett volna beszélnem.
— Miért? — kérdezte 3Jane, visszadugva a kámeát a dzsellaba egyik belső zsebébe. — És azt miért? És miről?
Úgy tetszett, Molly érdeklődve tanulmányozza a kiugró, finom arccsontokat, a széles szájat, a keskeny sasorrot. 3Jane szemei sötétek voltak, s különös módon átláthatatlanok. — Azért, mert gyűlölöm — felelte végül -, Ennek az oka pedig az, hogy milyen vagyok, hogy ő micsoda, és én mi vagyok.
— És a műsor — tette hozzá 3Jane. — Láttam a műsort.
Molly bólintott
— Hideót miért?
— Mert ők a legjobbak. Mert az egyik közülük egyszer megölte egy társamat.
3Jane nagyon elkomorult. Felhúzta a szemöldökét.
— Mert látnom is kellett — fűzte hozzá Molly.
— És utána beszélgettünk volna, te meg én? Mint most? — 3Jane sötét haja nagyon egyenes szálú volt, középen választott, hátrafésülve hordta, homályos ezüstcsomóban. — Most fogunk beszélgetni?
— Szedd le ezt — mondta Molly, felemelve fogoly kezét.
— Megölted az apámat — mondta 3Jane, s bármilyen színezetű volt is a hangja, nem változott meg. — A monitorokon figyeltem. Az anyám szemei, így nevezte őket.
— Megölte a babát. Úgy nézett ki, mint te.
— Apám szerette a széles mozdulatokat — mondta a lány. Riviera már mellette állt, fénylett a drogoktól, s a csíkos fegyenc-szerelést viselte, ami akkor volt rajta, szállodájuk tetőkertjében.
— Ismerkedünk? Ő aztán érdekes lány, nemde? Én már akkor így gondoltam, amikor először megláttam. — Ellépett 3Jane mellett. — Ez nem fog menni, te is tudod.
— Nem fog, Peter? — Mollynak sikerült megeresztenie egy mosolyt.
— Nem Wintermute lesz az első, aki elköveti ugyanazt a hibát. Alábecsülni engem! — A csempézett medenceszélen át egy fehér zománcasztalhoz sétált, és ásványvizet fröcskölt egy nehéz kristálypohárba. — Ő beszélt velem, Molly. Feltételezem, hogy mindannyiunkkal beszélt. Veled, Case-szel, s akármi is maradt Armitage-ből, amivel beszélni lehet, azzal is. Nem igazán ért bennünket, tudod. Megvannak a profiljai, de azok csak statisztikák. Te lehetsz a kísérleti állat, és Case nem is más, csak az. Nekem azonban egy mennyiségileg meg nem határozható tulajdonság van a birtokomban. — Ivott.
— És pontosan mi lenne az, Peter? — kérdezte Molly színtelen hangon.
Riviera sugárzott. — A perverzitás. -Visszasétált a két nőhöz, s úgy lötykölte a tömör, mélyen vésett kvarchenger alján maradt vizet, mintha élvezné a súlyát. — Az indokolatlan tett élvezete. És hoztam egy döntést, Molly, egy teljesen indokolatlan döntést.
A nő várt, felnézve a férfira.
— Ó, Peter — szólalt meg 3Jane, az általában gyerekek számára fenntartott, enyhe elkeseredéssel.
— Nincs számodra szó, Molly. Ő beszélt nekem erről is. 3Jane természetesen tudja a kódot, de nem kapod meg. És Wintermute sem fogja megkapni. Az én Jane-em nagyravágyó lány az ő perverz módján. — Ismét elmosolyodott. — Terveket sző a családi birodalom megkaparintására, és egy pár hibbant mesterséges intelligencia, akik ugyanolyan furcsák, mint maga a fogalom, nekünk csak az utunkban lenne. így. Jön az ő Rivierája, hogy kisegítse, érted? És Peter azt mondja, maradj veszteg. Játszd le Papus kedvenc swinglemezeit, és hagyd, hogy Peter felhívjon neked egy hozzáillő zenekart, egy parkettre való táncost, s virrasszunk együtt a halott Ashpool Királyért! — Felhajtotta az ásványvíz maradékát. — Nem, te nem tennéd, Papus, te nem tennéd. Mivelhogy Peter hazajött. — És ekkor — az arca rózsás volt a kokain és a meperidin élvezetétől — a poharat keményen a nő bal lencseimplantjába vágta, világát vérré és éles fénnyé törte szét.
Maelcum a kabin mennyezetén feküdt, amikor Case levette az elektródákat. A sionita derekát övező nylonhevedert mindkét oldalon lökéscsillapító gumikötelek és szürke gumi tapadópárnák rögzítették a panelekhez. Ingét levetette, és az egyik központi panelen dolgozott egy otromba külsejű zéró gravitációs kulccsal, melynek ellenrugói megpendültek, amikor eltávolított egy újabb hatlapos csavart. A Marcus Garvey nyögött és kattogott a gravitációs terhelés alatt.
— A Mute engem és engem bevisz dokkba — mondta a nagy darab ember, s a csavart a derekán lévő hálóerszénybe pöccintette. — Maelcum pilótáz a leszállásnál, közben kell felszerelkezzünk a melóra!
— Hol dugdosod a szerszámokat? — Case kinyújtotta a nyakát, és a barna háton csomósodó izomkötegeket nézte.
— Ehol — mondta Maelcum, kicsúsztatva a panel mögül egy fekete poliba csavart, hosszú csomagot. Visszaillesztette a panelt, végig egy csavarral, hogy a helyén maradjon. Hüvelykujjával kinyitotta a munkaöv szürke párnáinak szelepét, és kiszabadította magát, lehozva a holmit, amit kiszedett.
Visszarugaszkodott, átsiklott a műszerei felett — zöld dokkolódiagram pulzált a központi képernyőjén — és megakadt Case antigrav-hálójának keretén. Lehúzta magát, egyik hüvelykujjának vastag, csorba körmével a szalagot csipegette a csomagjáról. — Valami ember Kínában azt mondja, az igazság jön ki ebből — mondta, s kicsavart egy ősrégi, olajosan csillogó Remington automata puskát; a csöve néhány milliméterre az ütött-kopott előagy felett le volt fűrészelve. A fegyver tusát teljesen eltávolították, s egy fából készült, sötét szalaggal betekert pisztolymarkolattal helyettesítették. A pilóta izzadságtól és ganjától bűzlött.