— Kiégett — felelte a Finn. — Felejtsd el. Nem gond. Most csatlakozz be!
A képernyő alatt négy aljzat is akadt, de csak egy fogadta a Hitachi adapterját.
Case becsatlakozott.
Semmi. Szürke üresség.
Se mátrix, se rács, se cybertér.
A deck eltűnt. Az ujjai…
És az öntudat távoli peremén, valaminek egy kavargó, száguldó érzete rohant feléje, fekete tükör mérföldjein át.
Üvölteni próbált.
Úgy tetszett, van ott egy város, a part ívén túl, de nagyon messze.
Lekuporodott a nyirkos homokra, karjait szorosan térdei köré fonta, és remegett.
Ebben a helyzetben maradt, úgy tűnt, nagyon hosszú ideig — még azután is, hogy a remegés abbamaradt. A város, ha ugyan város volt, alacsony volt és szürke. Időnként eltakarták a csapkodó hullámverés felől begördülő ködpára dombjai. Egy ponton Case már eldöntötte, hogy egyáltalán nem is város, hanem holmi magányosan álló épület, talán egy rom; a távolságát nem állt módjában megítélni. A homok az elhomályosult, de egészen meg nem feketedett ezüst árnyalatát mutatta. A partot homok borította, a part nagyon hosszú volt, a homok nyirkos; Case farmerjének alja nedvessé vált a homoktól… Csak tartotta és hintáztatta magát, s egy dalt dúdolt, amelyben nem voltak sem szavak, sem ritmusok.
Az ég ezüstszínben izzott. Chiba. Akár a chibai égbolt. A Tokiói-öböl? Case elfordította a fejét, és kibámult a tengerre. Vágyakozott a Fuji Electric holoemblémája után, egy helikopter dongása után, bármi után.
Mögötte felrikoltott egy sirály. Megborzongott.
Szél kerekedett. Homok csípett az arcába. A térdére hajtotta a fejét és sírt, s zokogásának hangja éppoly távoli és idegen volt, akár a kutató sirály rikoltása. Forró vizelet öntötte el a farmerjét, kicsepegett a homokra, és gyorsan kihűlt a vízről kelt szélben. Mikor elapadtak a könnyei, megfájdult a torka.
— Wintermute — motyogta a térdeinek -, Wintermute…
Nőtt a sötétség. Case megborzongott megint, s ez volt, ami a hideggel együtt rákényszerítette, hogy felálljon.
Térdei és könyökei sajogtak. Folyt az orra; dzsekije kézelőjébe törölte, aztán átkutatta egyik zsebét a másik után.
— Jézus — mormolta, felhúzta a vállait, ujjait a hóna alá dugta, hogy melegedjenek. — Jézus. — A foga vacogni kezdett.
A visszavonuló ár egy tokiói kertész bármely munkájánál kifinomultabb mintákat fésült a partra. Amikor a férfi egy tucat lépést megtett a most már láthatatlan város irányába, megfordult és visszanézett a sűrűsödő sötétbe. Lábnyomai az érkezés helyéig sorjáztak. Más nyomok nem zavarták meg a megfakult homokot.
Becslése szerint legalább egy kilométert hagyott maga mögött, mielőtt észrevette a fényt. Ratz-cal beszélgetett, és Ratz volt az, aki először rámutatott, a narancsvörös derengésre, tőle jobbra, a hullámveréstől távol. Tudta, hogy Ratz nincs ott, hogy a csapos a saját képzeletének terméke csupán, nem azé a dologé, amelynek a csapdájába esett, de ennek nem volt jelentősége. Csak vigaszfélének idézte fel a csapost, de Ratznak megvoltak a saját elképzelései Case-ről és szorult helyzetéről.
— Komolyan, művészem, maga elképeszt engem. Mit meg nem tesz, hogy elpusztítsa magát végre! S ez a körmönfontság! Night Cityben megvolt mindene, ott, a tenyerében! Az érzékét felfaló speed, a mindezt könnyeden tartó ital, Linda a bánat megédesítéséhez, és az utca, hogy magára emelje a bárdot. Milyen messze jött, hogy most tegye meg, és micsoda nevetséges kellékek… Űrbe függesztett játszóterek, légmentesen lezárt kastélyok, a vén Európa legritkább badarságai, kicsi dobozba zárt halott emberek, kínai varázslat… — Ratz felnevetett, ahogy a férfi mellett vánszorgott, rózsaszín manipulátora hetykén himbálódzott az oldalán. A sötétség dacára Case megláthatta a csapos megfeketült fogait tarkító barokk acélt. — De felteszem, így dukál egy művésznek, nem? Magának kellett, hogy megépüljön ez a világ, ez a part, ez a hely. Hogy meghaljon.
Case megtorpant, ingadozott, s a hullámverés hangja és a szélfútta homok fullánkja felé fordult. — Egen — mondta. — A francba. Úgy gondolom… — A hang felé sétált.
— Művész! — hallotta Ratz kiáltását. — A fény! Maga fényt látott az imént. Itt. Errefelé…!
Case ismét megállt, megtántorodott, térdre esett, néhány milliméterre a jeges tengervíztől.
— Ratz? Fény? Ratz…
De a sötétség most már teljes volt, és csak a hullámverés moraja hallatszott. Case talpra küszködte magát, és megkísérelte visszafelé követni a nyomait.
Múlt az idő. Ő csak ment tovább.
És aztán ott volt, gyenge fénysugárzás, minden lépésével határozottabbá vált. Egy téglalap. Egy ajtó.
— Tűz van odabenn — szólalt meg, de szavait széttépte a szél.
Egy bunker volt, kőből vagy betonból, a sötét homok hordalékaiba temetve. A bejárat alacsony volt, keskeny, ajtó nélküli, mély, legalább méternyi vastag falba illesztve.
— Hé — szólt Case halkan -, hé… — Ujjai végigsimítottak a hideg falon. Tűz égett odabenn, imbolygó árnyak vetültek a bejárat oldalaira.
Mélyen lehajolt és keresztül is jutott, belülre, három lépéssel.
Egy lány guggolt egy rozsdás acéltűzhely mellett, amin uszadékfa égett, s a szél felszippantotta a füstöt egy horpadozott kéményen át. A tűz volt az egyetlen fény, és ahogy Case pillantása találkozott a nagy, riadt szemekkel, felismerte a lány fejpántját, egy összetekert sálat, amelynek nyomott mintája felnagyított áramkört ábrázolt.
Visszautasította a lány ölelését, az általa felkínált ételt, s a helyet mellette, a takarók és habforgácsok fészkében. Az ajtó mellé kuporodott a végén, úgy nézte az alvó lányt, s hallgatta az építmény falait horzsoló szél zúgását. A lány minden órában felkelt, odament a hevenyészett kályhához, s a mellette lévő halomból friss uszadékfát dobott rá. Semmi sem volt valódi, de a hideg az hideg volt.
A lány valószerűtlennek látszott, ahogy összegömbölyödve, az oldalán feküdt a tűz fényénél. Case nézte a száját, a kissé elnyílt ajkakat. Az a lány volt, akire az Öblön túlra tett utazásukból emlékezett, és ez kegyetlen volt.
— Értem, te szemét — suttogta a szélbe. — Nem kockáztatsz, ugye? Nem adnál nekem akármilyen narkóst, igaz? Tudom, hogy mi ez… — Megpróbálta leválasztani a hangjáról a keserűséget. — Tudom, érted? Tudom, hogy ki vagy. Te vagy a másik. 3Jane elmondta Mollynak. Égő csipkebokor. Ez nem Wintermute. Ez a te műved. Ő megpróbált elriasztani a Braunnal. Kinyírtál és ide hoztál. Sehová. Egy kísértettel. Ahogy korábbról emlékszem rá…
A lány megmoccant álmában, kiáltott valamit, egy takarófoszlányt húzott a vállára és az arcára.
— Te semmi vagy — mondta Case az alvó lánynak. — Halott vagy, és egyébként is csak kúrnivalót jelentettél nekem. Hallod ezt, pajtás? Tudom, hogy mit csinálsz. Flatline-on vagyok.Ez az egész kábé húsz másodperce tart, igaz? Ott ülök kint a seggemen a könyvtárban, és az agyam halott. Halott is marad, ha rajtad áll. Nem akarod, hogy Wintermute végrehajtsa a tervét, ez minden, tehát feltartasz itt. Dixie lefuttatja a Kuangot, de ő már halott, és te biztosan képes vagy kitalálni a következő mozdulatait. Ez a Linda-szarság, egen, ez mind te volnál, nem igaz? Wintermute megpróbálta őt felhasználni, amikor berántott abba a chibai jelenetbe, de nem tudta. Azt mondta, ez túl kényes téma. Te voltál az, aki Szabadparton körbemozgatta a csillagokat, nemde? Te voltál, aki az arcát a halott babára helyezted Ashpool szobájában. Molly nem is látta. Egyszerűen belenyúltál a szimstim-jelébe. Mert azt hitted, meg tudsz bántani. Mert azt hitted, érdekel. Nos, a francba veled, akárhogy is hívnak! Te nyertél. Te nyersz. De nekem egyik sem jelent most már semmit, világos? Gondolod, érdekel? Akkor miért így csináltad ezt velem? — Megint remegett, a hangja rikácsolt.