Elhidegült kezek, oly kicsik, hogy szinte elvesznek a sötétségben, a test képe, ahogy elmosódik a televízió-ég folyosóin.
Hangok.
Aztán fekete tűz találta telibe a mellékidegek elágazásait, és kín, minden kínnak nevezett dolgon túltevő…
Maradj nyugton. Ne mozdulj.
És ott volt Ratz, és Linda Lee, Wage és Lonny Zone, arcok százai a neonerdőből, tengerészek és vagányok és kurvák, ahol az ég ezüstre mérgezett, túl a láncszemeken és a koponya börtönén.
Az istenfáját, meg ne mozdulj!
Ahol az ég statikus sercegésből átváltott a mátrix színtelenségébe, és szemébe villantak csillagai, a surikenek.
— Hagyd abba, Case, meg kell találnom a vénádat!
A nő a mellkasán ült lovaglóülésben, egyik kezében kék, műanyag szikével.
— Ha nem fekszel nyugodtan, átvágom azt a kibaszott torkodat. Még tele vagy mirigykésleltetőkkel.
Felébredt és maga mellett találta a nőt, elnyújtózva a sötétben.
A nyakát akárha vesszőből fonták volna, oly törékenynek érezte. A gerincén, félúton lefelé, egyenletesen lüktetett a fájdalom. Képek keletkeztek és alakultak át: villódzó montázs a Túlpart tornyaiból és a szabálytalan Fuller-kupolákból, egy híd vagy felüljáró alatti árnyékban feléje lopódzó homályos alakokból…
— Case? Szerda van, Case. — A nő megmozdult, átfordult és keresztülnyúlt felette. Melle súrolta a férfi felkarját. Hallotta, ahogy a nő letépi egy vizespalack fóliapecsétjét és iszik. — Nesze — nyomta a férfi kezébe az üveget. — Én látok a sötétben, Case. Mikrocsatornás képerősítők vannak a szemüvegemben.
— Fáj a hátam.
— Ott csapolták le a gerincnedvedet. A véredet is lecserélték. A vért is, mert az ügy érdekében új hasnyálmirigyet kaptál. És valami új szövetet is foltoztak a májadba. Az ideg-dologhoz, mitt'omén. És egy rakás injekciót is beadtak. A fő mutatványhoz nem kellett felvágniuk semmit. — Visszaült melléje. — Hajnali 2:43:12 van, Case. A látóidegemhez egy kijelző van csatolva.
A férfi felült, és megpróbált kortyolni a palackból. Émelygett, köhögött; mellkasát és combját langyos víz permetezte.
— Géphez kell ülnöm — hallotta a saját hangját. Vaktában a ruhája után tapogatózott. — Tudnom kell…
A nő nevetett. Kicsi, erős kezek ragadták meg a férfi felsőkarjait: — Sajnálom, nagyfőnök. Négy napot várunk. Az idegrendszered kiesne ha most becsatlakoznál. Az orvos utasítása. Mindamellett úgy saccolják, hogy sikerült. Egy-két nap múlva ellenőriznek.
A férfi ismét hátradőlt.
— Hol vagyunk?
— Otthon. Az Olcsó Hotelben.
— Hol van Armitage?
— A Hiltonban, gyöngysorokat ad el a helyieknek vagy valami hasonlót csinál. Hamarosan odábbállunk innét, testvér. Amszterdam, Párizs, aztán vissza az Államokba! — A nő megérintette a vállát: — Fordulj át! Kapsz egy jó masszázst.
Case hasra feküdt, karjait kinyújtotta; láb- és kézujjhegyei a kapszula falaihoz nyomódtak. A nő a vesetájékára telepedett, a habszivacson térdelve; a bőrfarmer hűvösen simult a férfi bőréhez. A nő ujjai a nyakát simogatták.
— Hogy lehet, hogy te nem vagy a Hiltonban?
A nő válaszként hátranyúlt a férfi combjai közé, s hüvelyk- és mutatóujját lágyan a herezacskója köré zárta. Egy percig így ringott felette, kiegyenesedve a sötétben, másik kezével Case nyakán. A nadrágbőr finoman recsegett a mozgás közben. Case megmozdult, érezte, hogy teste megkeményedve a habszivacsnak feszül.
A feje lüktetett, de nyakának ridegsége már múlónak tetszett. Felkönyökölt, átfordult, és visszasüppedt a szivacsba. Lehúzta magához a nőt és nyalni kezdte a melleit; a kis kemény mellbimbók nedvesen csúszkáltak az arcán. Megtalálta a bőrnadrág cipzárát és lecibálta.
— Minden oké már — mondta a nő -, úgy látom.
Lehúzott nadrág hangja hallatszott. Molly addig erőlködött amíg sikerült lerúgnia magáról. Egyik lábát átvetette a férfin, aki megérintette az arcát. A beültetett lencsék nem várt keménysége meglepte. — Ne — mondta a nő. — Az ujjlenyomatok ártanak nekik.
Most ismét a férfi fölé kerekedett, megfogta a kezét és a teste köré húzta; Case hüvelykujja a nő feneke mellé simult, a többi pedig a szeméremajkakra terült. Ahogy a nő lejjebb ereszkedett, a képek pulzálva visszatértek, az arcok, a neonfoszlányok, ahogy megérkeznek és visszahátrálnak. A nő lecsúszott köréje s a férfi háta görcsös ívbe hajlott. Ilyen helyzetben lovagolt rajta a nő, felnyársalva önmagát, fel s le csúszkálva rajta újra és újra, míg mindketten elélveztek.
Case orgazmusa kéken lobbant az időtlen űrben, a mátrixhoz hasonló végtelenségben, ahol az arcok cafatokra szakadtak és elsodródtak a hurrikánfolyosókon; Molly combjainak belső fele szorosan és nedvesen tapadt a csípőjére.
Ninsein a tömegnek egy kevésbé sűrű, hétköznapi verziója kavargott a táncban. A játéktermekből és a pacsinko-szalonokból hanghullámok gördültek elő. Case bekukkantott a Chatba, és látta Zone-t, ahogy szemmel tartja a lányait a meleg, sörszagú félhomályban. Ratz a pultnál ügyködött.
— Látta Wage-t, Ratz?
— Ma éjjel nem — Ratz nagy erőfeszítéssel felhúzta a szemöldökét Molly láttán.
— Ha látná, mondja meg neki, hogy megszereztem a pénzét.
— Jó sorozat kezdődött, művészkém?
— Na ja, felgyorsultak kicsit a dolgok.
— Nézd, muszáj elmennem ehhez a pasashoz — mondta Case, és a tükörképét tanulmányozta a nő szemüvegén. — Szólnom kell neki, hogy kiszállok.
— Armitage nem örülne, ha szem elől tévesztenélek. — A nő Deane olvatag órája alatt állt, csípőre tett kézzel.
— A pasi nem áll velem szóba, ha te is ott leszel. Ami Deane-t illeti, őt le se szarom; tud magára vigyázni. De van pár emberem, akik le fognak bukni, ha szó nélkül lelépek Chibából. Az én embereim, tudod?
A nő ajka megkeményedett. Megrázta a fejét.
— Vannak embereim Szingapúrban, tokiói kapcsolataim Sindzsukuban és Asakuzában, és ők lebuknak, érted? — hazudta és megmarkolta a nő fekete dzsekijének vállát. — Ötöt. Csak öt percet. A te órád szerint, oké?
— Nem ezért fizetnek.
— Hogy miért fizetnek, az egy dolog. Az pedig, hogy miattad hagyjam megdögleni néhány közeli barátomat, egy másik.
— Baromság. „Közeli barátaim”, az ám, a valagam! Azért fogsz oda bemenni, hogy lenyomoztass minket a csempész haveroddal — felelte a nő és egyik csizmás lábát a porlepte Kandinsky kávézóasztalra tette.
— Ah, Case, cimbora, úgy veszem észre, hogy a társad amott határozottan fel van fegyverkezve, ráadásul a fejében is van egy jókora adag szilícium. Pontosan miről van szó? — Deane kísérteties köhögése mintha kettejük között függött volna a levegőben.
— Várjon, Julie! Mindenképpen egyedül megyek be.
— Biztos lehetsz benne, édes fiam. Másképp nem is sikerülne.
— Oké — szólt a nő -, menj. De csak öt perc. Ha egy kicsivel is több, bemegyek és végleg hidegre teszem a közeli barátodat. És ha már itt tartasz: próbálj rájönni valamire.
— Mire?
— Hogy miért teszek neked szívességet! — A nő megfordult és kisétált a konzervgyömbér-dobozok fehér tornyai mellett.
— Ezúttal a szokottnál is sajátságosabb társaságba cseppentünk, mi, Case? — kérdezte Julie.
— Julie, ő elment. Beengedne végre? Kérem, Julie.