Akkor miért, miért…?
Figyelte, ahogy Éger megfoltozza a kancsót. Kövér és jádezöld edény, Tenar kedvence volt; kézben hozta át a Tölgyes tanyáról, évekkel korábban. Karvaly kezéből másnap csúszott ki, ahogy levette a polcról. Azzal a szándékkal szedte össze a két nagyobb darabot és a kis szilánkokat, hogy majd összeragasztja valami módon, és legalább dísznek jó lesz még, ha másra nem is használható. Azóta ha ránézett a darabokra, melyeket akkor egy kosárkába gyűjtött, ügyetlensége mindig feldühítette.
Megbűvölten nézte Éger kezeit. Nyúlánk, erős, fürge, sietség nélküli ujjak dédelgették a kancsó alakját, egymáshoz illesztették-passzították és elrendezték, kérlelték és cirógatták a cserepeket, a hüvelykujjak a helyükre vezérelték-csábították a kisebb töredékeket, azokat újra egyesítették, és összebékítették egymással. Munka közben Éger kétszavas, dallamtalan kántálást mormolt maga elé. Az Öreg Beszéd két szava volt az. Kóbor ismerte is meg nem is a jelentésüket. Éger arca felderült munka közben, minden fáradtsága és bánata tovaszállt; arc, mely teljességgel feloldódott az időben és az összpontosításban, ahogy az időtlen nyugalom átfénylett rajta.
Kezei eltávolodtak a kancsótól, ujjai virágszirmokként nyíltak szét. A kancsó ott állt a tölgyfaasztalon, újra egészben.
Éger csendes elégedettséggel nézte.
Amikor Kóbor megköszönte, a foltozó így szólt: — Nem okozott gondot. A törések nagyon tiszták voltak. Kiváló darabnak készült, jó anyagból. Csak a hitvány eszközöket nehéz megfoltozni.
— Támadt egy gondolatom, hogyan alhatnál nyugodtabban — váltott témát Kóbor.
Éger a hajnal első fényére ébredt és rögtön fel is kelt, így házigazdája is lefekhetett és alhatott, míg világos nappal lett; de tisztán látszott, hogy ez a mód nem működhet sokáig.
— Gyere velem! — kérte az öregember, és megindultak a sziget belseje felé egy ösvényen, amely a kecskék legelője mellől indult, és bevágott a dombok, a kicsiny, félig-meddig gondozott mezők és vad erdőfoltok közé. Gont vadonnak tűnt Éger számára, buja és rendezetlen vidéknek, amely felett egy tépett hegycsúcs dereng folyton, fenyegetőn.
— Úgy tűnik — szólt Karvaly miközben gyalogoltak —, meg tudtam tenni ugyanazt, amit a gyógyfüvesmester, és távol tartottalak a dombtól és a faltól csupán azzal, hogy rajtad tartottam a kezem. Talán mások is segíthetnek ugyanezen a módon. Ha nincs kifogásod az állatok ellen.
— Állatok?
— Tudod… — kezdte Karvaly, de nem folytatta, minthogy szavába vágott egy különös teremtmény, amely ugrálva közeledett feléjük az ösvényen. Szoknyákba és kendőkbe bugyolálta magát, fejéből tollak meredeztek minden irányba, és magas szárú bőrcsizmát viselt. — Ör'g Karvaster, Ör'g Karvaster! — kiáltozta.
— Üdvözlet néked is, Hanga! Nyugalom-nyugalom — válaszolt Karvaly. A nő megállt ugyan, de himbálva, ingatva magát, tolldísze szinte hullámzott, arcán széles vigyor terült szét. — Tudni, hogy jössz ám! — rikoltotta. — Megsimogatni sólyomnak csőrit, látod, így-e csinálni, és az mondta menni-menni! Tudni, hogy jössz ám!
— És jövök is.
— Meglátogatni minket?
— Meglátogatni titeket. Ő Éger mester, Hanga.
— Égerster — suttogta a nő hirtelen elhalkulva, ahogy beírta Égert a gondolatai közé. Kicsit összébb húzta magát, szemlesütve vizsgálgatta a lábait.
Nem viselt bőrcsizmát. Csupasz lábait térdtől lefelé sima, barna, száradó sár borította. Szoknyáit felgyűrte, és egy derékszíjjal rögzítette.
— Békáztál, ugye, Hanga?
A nő tunyán bólintott.
— Megyek mondani nénének — mondta suttogással kezdve és bömböléssel fejezve be, azután visszairamodott arra, amerről jött.
— Jólelkű teremtés — mesélte Karvaly. — Segíteni szokott a feleségemnek. Most a boszorkányunknál él, és neki segít. Gondolom, nem irtózol belépni egy boszorkány házába?
— Soha nem is irtóztam tőle, nagyuram.
— Sokan nem szívesen teszik. Nemesek és szántóvetők, varázslók és mágusok is.
— Liliom, a feleségem, boszorkány volt.
Karvaly bólintott, és egy ideig csendben sétáltak. — Ő hogyan ismerte meg az ajándékát?
— Tehetséggel született — válaszolt Éger a szokásos nyugodt, szelíd hangján. — Kisgyermekként vissza tudta növeszteni a letört faágat, és a többi gyerek hozzá vitte a játékait, hogy javítsa meg. De amikor az apja meglátta mit csinál, ráütött a kezére. A családjának neve volt a városukban. Tekintélyes neve. Nem akarták, hogy boszorkányokkal közösködjön, mivel ez lehetetlenné tette volna, hogy tisztes férfival házasodjon. Így hát nem beszélt nyíltan effajta tanulmányairól. És a városka boszorkányai sem tudtak mit kezdeni vele — még ha időnként náluk is kereste a tudást —, mert tartottak az apjától. Azután jött egy gazdag férfi és udvarolt neki, merthogy szépséges is volt, ahogy azt már mondtam, nagyuram. Szebb, mint azt el tudnám mondani. Az apja házasságot akart, és aznap éjjel Liliom elszökött hazulról. Egyedül élt, vándorolt néhány esztendeig. Itt is, ott is maga mellé vette egy boszorkány, de tudásával tartotta el magát.
— Nem nagy sziget Taón.
— Az apja nem kerestette. Azt mondta, neki nincs kontárboszorka-lánya.
Karvaly ismét bólintott. — Végül hallott rólad, és felkeresett.
— De többet tanultam tőle, mint ő tőlem — vágta rá Éger sietve. Nagy ajándék volt ő nekem.
— El is hiszem.
Egy erdős mélyedésben kis házhoz vagy nagy kunyhóhoz érkeztek. Körötte terjedelmes gubancokban nőtt a boszorkánymogyoró és a rekettye, a tetőn egy kecske nézelődött, és szerteszét rajnyi rikoltozó, fehér pöttyös, fekete tyúk szaladgált. Egy lusta kis szuka terelőkutya pattant fel, majd elmélázott, hogy ugasson-e, de meggondolta magát, és inkább farkcsóválva közelített.
Karvaly egyenesen az alacsony bejárathoz ment, és előregörnyedve benézett. — Üdvözlet, néne! — kiabált be. — Látogatót hoztam. Égert, egy varázslófélét Taón-szigetről. A foltozáshoz ért és mester már, én mondom, mert láttam, ahogy összerakta Tenar zöld kancsóját, tudod melyiket, amelyiket az ügyetlen vén kezemmel elejtettem és összetörtem másnap.
Belépett a kunyhóba, és Éger követte. Bent vénasszony ült kipárnázott széken, a bejárat közelében, ahonnan ki tudott nézni a napfényre. Tollak álltak ki gyér, fehér hajából. A térdére pöttyös tyúkocska telepedett. Bűbájos kedvességgel mosolygott Karvalyra, és udvariasan bólintott a látogató felé. A szárnyas felébredt, kotkodált egyet, és elhagyta a helyszínt.
— Ő Moha — mondta Karvaly —, nagytudású boszorkány, de kedvessége még nagyobb.
Ugyanígy történne, képzelte el Éger, ha a kútfői főmágus egy nagy varázslót mutatna be egy nagyszerű úrihölgynek. Meghajolt. A vénasszony félredöntött fejjel kacarászott egy kicsit.
Köröző mozdulatot tett, és kérdőn nézett Karvalyra.
— Tenar? Tehanu? — tette fel helyette a kérdést amaz. — Még mindig Enyhelyen vannak a királlyal, amennyire én tudom. Jól érzik ott magukat, megnéznek minden látnivalót a nagyvárosban és a palotában.
— Csináltam nekünk koronát — kiáltott Hanga, kiszökdécselve a házacska mélyén rejlő, illatos és sötét lomtárból. — Mint a királyé meg a királynéjé. Látod? — Közben megigazgatta a csirketollakat, amelyek sűrű hajából álltak ki mindenféle szögben. Moha néne, ráébredve saját különleges fejdíszére, hatástalan csapott a tollak felé bal kezével, közben grimaszolt.