Érdeklődött, a nagykövet nem látogatna-e a Folyami házba, hogy üdvözletet mondjon hercegnőjének? A karg küldött vonásai olyan kifejezéstelenek maradtak, mintha a király arra kérte volna, hogy köszönjön el egy csomagtól. Lebannen ismét érezte, hogy a harag fojtogatni kezdi. Látta, hogy a nagykövet arca megváltozik valamelyest, tekintetében óvatosság és engesztelésre való hajlam csillant. Az uralkodó elmosolyodott, és jó szelet kívánt a kargád földek felé. Kilépett a fogadóteremből és a szobája felé indult.
Rítusok és ünnepségek tették ki a tevékenysége java részét, és mint királynak, élete a nyilvánosság előtt zajlott. Ám mivel egy évszázadok óta üresen álló trónt és egy protokolltól mentes palotát szerzett magának, így néhány dolgot tetszése szerint alakíthatott. Kívül tartotta a ceremóniákat a szobáján. Éjjele is magántulajdon maradt. Jó éjt mondott Tölgynek, aki az előtérben aludt, és becsukta az ajtót. Leült az ágya szélére. Fáradtnak, dühösnek és különös módon elhagyatottnak is érezte magát.
Nyakában mindig vékony aranyláncot viselt, rajta aranyszövetből készült erszénnyel. Az erszényben kicsiny kavics rejtőzött; fakó-fekete kődarab, érdes felszínű. Kivette és a kezében tartotta, ahogy ott ült és gondolkodott.
Próbálta kiűzni fejéből a karg lány körüli egész ostobaságot azáltal, hogy a varázsló Égeren és különös álmain elmélkedett. De csak fájdalmas irigységet érzett, mert Éger partra szállhatott Gonton, beszélhetett Kóborral, és nála lakhatott.
Emiatt érezte magát elhagyatottnak. A férfi, akit urának nevezett, a férfi, akit mindenkinél jobban kedvelt, nem engedte közelebb magához, és nem jött el hozzá.
Talán Kóbor úgy hiszi, hogy csak mert elvesztette mágikus hatalmát, Lebannen kevesebbnek gondolja, mint azelőtt? Megveti, netalántán?
Tekintve a változást, amelyet a hatalom szokott okozni az elmében és a szívben, e gondolat nem volt képtelenség. Ámde Kóbor biztosan jobban ismeri őt ennél, avagy legalábbis, biztosan nem feltételez róla ilyesmit.
Lehetséges lenne, hogy Lebannen egykori igaz vezetőjeként és uraként, Kóbor nem képes elviselni az alattvalóságot? Bizonyára nehéz lehet elfogadni ezt az öregembernek: ostoba, megfordított helyzetüket.
De Lebannen tisztán emlékezett arra, hogyan térdelt le előtte Kóbor mindkét térdére a Kútfő-hegyen, egy sárkány árnyékában és a mesterek előtt, kiknek maga Kóbor volt a vezetője akkoriban. Felállt és homlokon csókolta őt, mondván, hogy uralkodjon jól és bölcsen. Nagyuramnak és kedves társamnak nevezte.
„Ő adta nekem a királyságot,” mondta Égernek. Akkor, abban a pillanatban helyezte a kezébe az egész Birodalmat. Teljességgel önszántából.
És Kóbor talán ezért nem szívesen jött Enyhelyre, és talán ezért nem hagyta, hogy Lebannen elmenjen hozzá tanácsot kérni. Átnyújtotta a hatalmat — szabad akaratából. Úgy tűnik, egyáltalán nem kívánja beleártani magát az ügyeibe, még csak árnyékát sem szeretné vetni, Lebannen fényére.
„Elvégezte teendőit,” így mondta a kapusmester.
De Éger története arra ösztönözte Kóbort, hogy odaküldje a férfit őhozzá, Lebannenhez, és megkérje: cselekedjen, ahogyan szükségesnek látja.
A varázsló meséje csakugyan különös volt, és Kóbor szava, mely szerint talán a fal maga fog leomlani, még különösebbnek tűnt. Mit jelenthet ez? És miért kell egyetlen ember álmainak ekkora súlyt hordoznia?
Ő maga is álmodott a kiszáradt földdel, hosszú idővel ezelőtt, amikor ő és a főmágus Kóbor együtt utaztak, mielőtt Magadorba mentek.
És minden szigetek legnyugatabbikán követte Kóbort a kiszáradt földre. Át a kőfalon. Le a félhomályos városokba, ahol a holtak árnyai álltak az ajtókban vagy járták céltalanul az utakat, melyeket csupán mozdulatlan csillagok világítottak meg. Kóborral átkeltek az egész országon, fárasztó utat tettek meg egy sötét, pusztán kőből és porból álló völgyön keresztül ama hegység lábainál, melyeknek egyetlen neve Fájdalom.
Kinyitotta tenyerét és lenézett a kis fekete kődarabra, majd újra markába zárta azt.
A kiszáradt folyó völgyéből, elvégezvén, miért odamentek, felfelé másztak egy hegyoldalban, minthogy visszafordulni nem lehetett már. Felfelé tartottak a holtak számára tiltott úton, mászva, olyan sziklákba kapaszkodva, melyek vágták és égették kezüket, míg Kóbor nem bírt továbbmenni. Lebannen vitte őt, amilyen messzire tudta, azután csúszva-kúszva még tovább vitte, egészen a sötétség széléig, a reménytelen éjszaka pereméig. És így tért vissza vele a napfényre, és az életet jelentő parton megtörő hullámok zajához.
Régen volt már, amikor még ennyire élénken éltek benne az utazás szörnyűségei. De a Fájdalom-hegységből elhozott fekete kődarabot mindig a szíve felett tartotta.
És most úgy érezte, hogy ama föld, a sötétség, a por emléke, mindig ott rejlett elméjében a nappalok fényjátéka mögött, csak mindig elfordult tőle. Elfordult, mert képtelen volt elviselni a tudást, hogy biztosan visszatér majd oda, egyedül, társ nélkül és véglegesen. Hogy ott álljon üres tekintettel, szótlanul, egy árnyékváros árnyékában. Hogy soha többé ne láthassa a nap fényét, ne ihasson vizet, és ne érinthessen élő kezet.
Hirtelen felugrott, és kirázta fejéből a hátborzongató gondolatokat. Visszatette a követ az erszénybe, elkészülődött a lefekvéshez, eloltotta a lámpát és leheveredett. Újra maga előtt látta a por és kő félhomályos, szürke földjét. Ott emelkedett előtte, és fekete, hegyes csúcsokká növekedett, de mellette csak lejtett, mindig lefelé, a végső sötétség felé. „Mi lehet arrafelé?” kérdezte Kóbort, miközben mentek és mentek. Társa úgy válaszolt, abban sem biztos. Talán annak az útnak ott, annak vége sincs.
Lebannen felült, feldühítve és felriasztva gondolatainak nyughatatlan áramlásától. Tekintetével az ablakot kereste. Az északra nézett. Szerette a dombok fölé magasodó, szürke csúcsú Onn-hegy látványát. Távolabb északon, láthatatlanul, az egész Nagy Szigeten és Éa-tengeren túl ott hevert Anglád, az otthona.
Ágyában fekve csak az eget látta, a nyár tiszta, éjszakai boltozatát, amelyet a Hattyúszív uralt, magasan, a többi csillag felett ülve. Az ő királysága. A fény, az élet királysága, ahol a csillagok keleten fehér szikraszirmokat bontottak, mint apró éjjeli virágok, és nyugaton elhullajtották ragyogásukat. Nem kellene arra a másik birodalomra gondolnia, ahol a csillagok mozdulatlan állanak, ahol az ember kezében nem lehet hatalom, és nincs út, melyet választani érdemes, mert az utak nem vezetnek sehová.
Csak feküdt és bámulta a csillagokat, közben erőnek erejével elfordította tudatát a kiszáradt földek emlékétől és Kóborról. Tenarra gondolt, hangjára, kezének érintésére. Az udvaroncok annyira merevek és ünnepélyesek, óvatosak, ha meg kell érinteniük a királyt. Ő nem. Ő nevetve fogja meg a kezét. Bátrabban viselkedett vele, mint az anyja valaha is.
Rózsa, az Anglád-ház hercegnője lázban halt meg két esztendeje, mikor ő épp egy hajó fedélzetén utazva készült uralkodói látogatást tenni az angládi Berilában, és az attól délre fekvő szigeteken. Nem is tudott anyja haláláról, míg haza nem érkezett a gyászoló városba és házba.
Édesanyja már odaát volt a sötét országban, a kiszáradt országban. Ha ő is megérkezik és elmegy az anyja mellett egy utcán, az asszony nem fordul majd utána. Nem fognak egymáshoz szólani.
Egy rövid percig ökölbe szorította kezét. Azután eligazgatta a párnát a feje alatt, próbált megkönnyebbülni, próbálta elűzni a zavaros gondolatokat azáltal, hogy olyasmit idéz elméjébe, ami távol tarthatja őket. Anyjára gondolt, a hangjára, sötét tekintetére a sötét szemöldökívek alatt, finom kezére.