Két kecske bámult le az idegenre a lejtős, körbekerített legelőről. Szétszéledt tyúkok és jércék csipegettek és kotyogtak halkan a barack- és szilvafák alatti hosszú fűben. Egy férfi állt rövid létrán, melyet az egyik fa törzsének támasztott; bebújt a lombozatba, így az utazó csak a csupasz, barna lábakat látta belőle.
— Helló! — kiáltott, majd kicsit kivárva újra kiáltott, ezúttal hangosabban.
A levelek megrázkódtak, és a férfi fürgén lemászott a létráról. Kezében maroknyi ringlószilvát tartott, és miután lelépett a létráról, elhessegetett egypár méhet, melyek a gyümölcs kicsorduló levére gyűltek oda. Alacsony, egyenes hátú férfi, összefogott szürke hajjal kedves, ráncos arca mögött. Elindult az idegen felé. Hetvennek nézett ki vagy még többnek is talán. Régi sérülés helye, négy fehér forradás futott le bal arccsontjáról az állkapcsáig. Tekintete tiszta volt, határozott, élénk. — Megérettek már — mondta —, de holnap még finomabbak lesznek. — És azzal odamutatta a maroknyi sárga szilvát.
— Karvaly nagyúr — szólította meg az idegen rekedten. — Főmágus!
Az öreg csak egy kurta bólintással válaszolt. — Menjünk árnyasabb helyre — kérte.
Az idegen követte és úgy tett, ahogy az öreg mondotta: leült egy falócára a házhoz legközelebb eső, bütykös törzsű fa árnyékában. Elfogadta az addigra már megmosott és vesszőkosárkába rakott szilvákat; megevett egyet, azután egy másikat, majd egy harmadikat is. Ott ült, míg a házigazda újra odalépett hozzá, most kenyérrel, sajttal és egy fél hagymával kínálta. A vendég elfogyasztotta a kenyeret, a sajtot és a hagymát, ivott egy kupa hűs vizet, amit szintén a gazda hozott neki. Az öreg leült mellé, és maga is szilváért nyúlt.
— Fáradtnak tűnik. Messziről jött?
— Kútfőről.
Az öregember arckifejezését nehéz volt meghatározni. Csak annyit mondott: — Nem gondoltam volna.
— Taónról jöttem, nagyúr. Taónról Kútfőre mentem, ahol a formamester azt mondta, hogy ide kell jönnöm. Hozzád, nagyúr.
— Miért?
A kérdést ijesztő szemvillanás kísérte.
— Mert élve megjárta a sötétség birodalmát… — Az idegen rekedtes hangja elhalkult.
Az öreg átvette a szót: — És eljő távoli, napfényes partjainkra. Igen. De ezt csak királyunk, Lebannen eljövetelének próféciájában mondják így.
— Mellette voltál, nagyúr.
— Ott voltam. Megkapta a királyságát. És én otthagytam az enyémet. Úgyhogy ne nevezz semmiféle címen vagy rangon! Csak Karvalynak. Vagy ahogy akarsz, ha tudsz jobbat. És én hogyan szólíthatlak?
A férfi elmormolta köznapi nevét: — Éger.
Az étel, az ital, az árnyék és a lóca nagyban enyhítették kényelmetlenségeit, de még mindig kimerültnek tűnt. Fáradt szomorúság rejtezett lelkében, kiült az arcára.
Az öregember keményen, élesen szólt, de megenyhült, mire befejezte mondandóját. — Tegyük félre kicsit a beszédet! Közel ezer mérföldet hajóztál, és tizenötöt gyalogoltál dombnak fel. És még meg kell locsolnom a babot, a salátát és a többit, minthogy a feleségem és a lányom rám bízta a kertet. Szóval pihenj egy kicsit! Majd beszélgetünk az esti hűvösben. Vagy a reggeli hűvösben. Ritkán kell annyira sietni, mint magam is hittem régebben.
Amikor úgy fél óra elteltével visszatért, vendége már a hátán heverve szundított a barackfák alatti hűs fűben.
Az idős férfi, Szigetvilág egykori főmágusa, egy kosárral az egyik kezében és egy kapával a másikban megállt az alvó idegen mellett, és lenézett rá.
— Éger — sóhajtott halkan, szinte csupán lehelve a szót. — Mi gondot vagy bajt hoztál magaddal, Éger?
Úgy érezte, ha meg akarná tudakolni a férfi igaz nevét, akkor kitalálhatná, csupán elgondolkodva, csak kicsit megforgatva a fejében; és talán meg is tette volna ezt, amikor még mágusként élt.
De nem tudta azt a nevet és ki sem ötölhette, és már nem volt ő mágus.
Semmit sem tudott Égerről, és meg kellett várnia, míg ő elmondja majd, amit tudnia kell. — Sose keresd a bajt! — mormolta magának, és elindult meglocsolni a babot.
Amikor a napsugarakat feltartóztatta az alacsony sziklafal, mely a ház közelében, a szirt peremén futott, az árnyékok hűvöse felriasztotta az alvót. Megborzongva felült, majd felállt, kissé mereven és zavartan, fűmagvakkal a hajában. Vendéglátója éppen a kútnál megtöltött vödröket cipelte a kertbe, és ő odalépett, hogy segítségére legyen.
— Még három vagy négy és elég is lesz — mondta a néhai főmágus, közben szétlocsolta a vizet egy sor fiatal káposzta tövére. Nedves föld kellemes illata szállt fel a száraz, meleg levegőben. A lenyugvó nap aranyszín sugarai sárgára festették a fákat, a fűszálakat, a zöldségeket és a rögöket.
Leültek a házikó bejárata melletti hosszú padra, és nézték a lemenő napot. Karvaly kihozott egy butéliát és két kuport, vastag zöld üvegből készült kupicapoharakat. — A feleségem fiának bora — mutatta be az üveg tartalmát —, a Tölgyes tanyáról. A Közép-völgyből. Jó évjárat, megvan hét esztendős. — A tüzes vörösbor gyorsan átmelegítette Égert. A nap leereszkedett a tenger és a lég nyugodt tisztaságába. A szél elült. A gyümölcsfákon ülő madarak megjegyzéseket fűztek a látványhoz.
Éger igencsak elcsodálkozott, amikor hallotta a kútfői formamestertől, hogy Karvaly főmágus, a legendás, aki hazahozta a királyt a holtak földjéről, s azután sárkányháton röppent tova, még mindig él. Él, mondta a formamester, kicsiny otthonszigete, Gont földjén lakik. — Elmondtam, amit nem sokan tudnak — tette hozzá a formamester —, mert úgy hiszem, szükséged lehet e tudásra. És úgy vélem, megtartod majd a titkot.
— Akkor még mindig ő a kútfői főmágus! — kiáltott fel Éger örömében. Merthogy nyugtalanító fejtörést okozott a mágikus művészetek gyakorlóinak, hogy — Lebannen király uralmának eddigi esztendői során — a szigetvilági varázsmesterség központjának és legnagyobb iskolájának, Kútfő-szigetnek bölcsei, még nem neveztek ki újabb főmágust Karvaly helyére.
— Nem — válaszolta a formamester. — Nem mágus ő már.
A formamester mondott egy keveset arról, Karvaly hogyan és miért veszítette el hatalmát; és Égernek volt ideje elmélkedni rajta. De mégis itt, a férfi jelenlétében, aki sárkányokkal beszélt, aki visszaszerezte Vandór-Akbé gyűrűjét, és átkelt a holtak birodalmán, és uralkodott a Szigetvilág felett a király előtt; mindezen történetek és énekek felbukkantak Éger elméjében. Még így, öregen és a kertjével foglalatoskodva, hatalom nélkül legbelül és kívül egyaránt, csupán a hosszú élet termékeny gondolataira és tetteire termett lelkét tartva meg; még így is a nagy mágust látta benne. És meglehetősen zavarta, hogy Karvaly megházasodott.
Feleség, leány, mostohafiú… A mágusoknak nincs családja. Egy köznapi varázstudó, mint Éger, szabadon házasodhatott, ha akart, de az igaz hatalom birtokosai szüzességben éltek. Éger el tudta képzelni a mellette ülő emberről, hogy sárkányon lovagol, ebbe könnyedén belegondolt; de más kérdés úgy tekinteni rá, mint férjre és apára. Képtelen volt elképzelni. Megpróbálta. Meg is kérdezte: — A… feleséged… a fiánál van most?
Karvaly messzire bámuló merengésből riadt fel. Tekintete a nyugati sziklákat pásztázta. — Nem — válaszolta. — Enyhelyen van. A király mellett.