Kis idő múltán, immáron teljesen visszatérve még hozzátette: — A lányunkkal ment el a Hosszú Tánc után. Lebannen érte küldetett, hogy tanácsot kérjen tőle. Talán ugyanazon ügyben, ami téged idehozott. Majd kiderül… De az az igazság, hogy már elfáradtam így estére, és nem sok kedvem van súlyos dolgokkal foglalkozni. És te is fáradtnak tűnsz. Mit szólnál egy tányér leveshez, talán, és még egy pohár borhoz, azután egy nagy alváshoz? Majd reggel beszélgetünk.
— Szívesen fogadnám, nagyúr — válaszolta Éger —, csak az alvást nem. Attól félek.
Eltartott egy darabig, míg az öreg megforgatta fejében a dolgot, végül csak annyit kérdezett: — Félsz az alvástól?
— Az álmoktól.
— Ó! — Egy éles pillantás a gubancos és félig szürke szemöldök alatti sötét tekintetből. — Egész jót pihentél ma a fűben, úgy láttam.
— A legédesebb szundítás volt, amióta elhagytam Kútfő-szigetet. Hálás is vagyok ezért az áldásért, nagyúr. Talán még vissza is tér ma éjjel. De ha nem, akkor küzdelmes álom jő, és felkiáltok és felriadok, és csak teher vagyok a köröttem lévőknek. Inkább kint aludnék, ha megengeded.
Karvaly bólintott. — Kellemes lesz az idő éjszaka — mondta.
Az éj valóban kellemes volt, dél felől hűs tengeri szél enyhítette, az eget fehéren ragyogták be a nyári csillagok, kivéve ott, hol a hegy széles csúcsa derengett sötéten. Éger leterítette a szalmamatracot és a birkabőrt, vendéglátója ajándékait a fűben, ugyanoda, ahol korábban is elszenderedett.
Karvaly a ház nyugati falánál kialakított, kis hálókuckóban heveredett le. Fiatal fiúként is ott aludt, amikor még Oromon lakott a házban, és ő inasként szolgálta. Tehanu pihent ott az utóbbi tizenöt esztendőben, mióta lányuknak tekintették. Tehanu és Tenar nélkül, ha a nagyobb helyiség sötét hátsó sarkában álló közös ágyat választotta, megérezte magányát, és ezért inkább rászokott, hogy az alkóvban alszik. Kedvelte a keskeny ágyat, amely a ház vastag falából emelkedett ki, közvetlenül az ablak alatt. Ott mindig jól aludt. Kivéve azon az éjjelen.
Még éjfél előtt kiáltás ébresztette fel, hangok kintről. Felugrott és az ajtóhoz ment. Éger küzdött rémálmával, és álomtól tompa hangon kiáltott újra, majd felpattant, mintha pániktól és fájdalomtól riadt volna meg. Vendéglátója elnézéséért esedezett, és annak hívására azt válaszolta, inkább üldögélne még egy kicsit a csillagok alatt. Karvaly visszafeküdt. Éger nem ébresztette fel újra, ám a mágust így sem pihentette az alvás.
Álmában kőfal mellett állt egy hosszú domboldalon, a gerinc közelében, körötte a száraz szürke fűvel borított meredély a homályból a sötétség felé lejtett. Tudta, hogy járt már ott korábban, állt már ott korábban, de nem emlékezett, mikor, vagy miféle hely is volt az. Valaki állt a fal túloldalán, a lejtő alja felőli oldalon, de nem túl távol. Arcát nem látta, csak hogy egy magas férfi az, köpönyegben. Tudta, hogy a férfi ismeri őt. Meg is szólította, az igaz nevét használva. Csak annyit mondott: — Hamarosan itt leszel, Kóbor.
Csontig fagyva ült fel és bámult körbe az üres házban, hogy maga köré csavarja annak valóságosságát, mint valami takarót. Kinézett az ablakon a csillagokra, kapaszkodót keresve, de a hideg már beférkőzött szívébe. Azok ott nem a szeretett nyári csillagok voltak, az ismerős Kordé, a Sólyom, a Táncosok vagy a Hattyúszív. Másféle csillagoknak tűntek, a kiszáradt földek csendes, kicsiny csillagainak, melyek sohasem kelnek fel vagy nyugodnak le. Tudta a nevüket is valaha, amikor még ismerte a dolgok igaz nevét.
— El innen! — szólt rájuk fennhangon, és feléjük intett a balszerencse elűzésére szolgáló mozdulattal, melyet még tízesztendősen tanult. Tekintete a ház nyitott ajtaja felé fordult, azon túl a saroknál összegyűlt árnyak felé, ahol képzeletében a sötétség alakot öltött, összesűrűsödött és felemelkedett.
De mozdulatával, bár hatalmat nem oltott belé, felébresztette magát. Az ajtón túli árnyak csupán árnyak voltak. Az ablakon túli csillagok Óceánföld egén ragyogtak, s részben elhalványodtak már a hajnal első fényétől.
Csak ült, vállai köré tekerve a birkabőrt és figyelte, ahogy a csillagok elveszítik ragyogásukat a nyugati égen, figyelte a növekvő fényességet, figyelte a világ életre kelő színeit, az elkövetkező nap változásainak kezdetét. Bánatot érzett, nem tudta miért, a valami kedves dolog örökre való elvesztése feletti kín és szomorúság bánatát. Hozzászokott már, annyi kedves dolgot őrzött és annyit elveszített; de ez a szomorúság oly nagy volt, hogy úgy tűnt, nem is az övé. A dolgok mélyéről fakadó szomorúságot érzett, a hajnal fényétől sem enyhülő bánatot. Álmában akaszkodott rá, és ébren is vele maradt.
Kis tüzet gyújtott a nagy kandallóban, azután kiment a barackfákhoz és a tyúkólhoz, hogy összeszedje a reggelire valót. Éger érkezett az ösvényen, amely északon felfut a szirtekig; csak sétált egyet a reggel első fényénél, így magyarázta. Elcsigázottnak tűnt, és Karvaly ismét megütközött az arcára olvadt szomorúságon, amely visszatükrözte saját álmának ragaszkodó búskomorságát.
Magukhoz vettek egy-egy kupa hígan forralt zabkását, amit Gont vidéki népei szívesen ittak, egy-egy főtt tojást és barackot. A kandalló mellett ettek, minthogy a hegy árnyékában túl hideg volt ahhoz a reggel, hogy kint üldögéljenek. Ezt követően Karvaly a lábasjószág után nézett; megetette a tyúkokat, magot szórt szét a galamboknak, kieresztette a kecskéket a rétre. Amikor visszatért, ismét az ajtó melletti padra ültek le. A nap még nem emelkedett a hegy fölé, de a levegő már száraz volt, és egyre melegedett.
— Mondd hát el, Éger, mi hozott ide! De minthogy Kútfő felől jöttél, előbb azt beszéld el, hogy mennek a dolgok a Nagy Házban?
— Nem jártam odabent, nagyuram.
— Ó! — A hangsúly semleges, de a pillantás metsző volt.
— Csak a Lappang-ligetben volt dolgom.
— Á! — A hangsúly semleges, ezúttal a pillantás is. — A formamester jól van?
— Úgy mondta; „Vidd el szeretettel és tisztelettel telt üzenetem a nagyúrnak: bár újfent együtt járhatnánk a Liget árnyas ösvényeit, ahogyan valaha tettük!”
Karvaly szomorkásan mosolyodott el. Csak kis idő múlva szólalt meg: — Úgy hát. De gondolom, több mondanivalóval küldött hozzám.
— Próbálok rövid lenni.
— Előttünk az egész nap. És szeretem az elejétől hallani a történeteket.
Így hát Éger az elején kezdte a történetét.
Egy boszorkány fiaként született Elini városkában, Taón-szigeten, a Hárfások Szigetén.
Taón az Éa-tenger déli szélén fekszik, nem messze onnan, ahol Szoléa hevert, mielőtt alámerült a habokba. Ez volt Óceánföld szíve az ősidőkben. Az ottani szigeteken már királyok és varázslók döntöttek országok és városok sorsáról, amikor Enyhely még hadakozó törzsek otthona volt, és Gont-szigetet csak medvék uralta vadon borította. Az Éa vagy Ebéa, Anglád vagy Taón szigeten születettek — lehettek bár egy csatornapucoló vagy boszorkány gyermekei akár —, az ősi mágusok leszármazottjának tartják magukat, és azon harcosok vére csörgedezik ereikben, kik az Elfáran királynő halála után bekövetkezett Sötét Esztendők során haltak meg. Ennek okán gyakran tesznek tanúbizonyságot kifinomult és előzékeny modorról, bár néhanapján indokolatlan dölyfösségről is. Beszédük és gondolkodásuk dagályos, tele van váratlan fordulatokkal, minthogy ez is egy módja a szárnyalásnak a puszta tény és próza felett, mit meghagynak mindazoknak, kiknek elméje féltékenyen őrzi a kereskedők bizalmatlanságát. „Zsinór nélküli papírsárkány,” mondja rájuk Enyhely gazdagja. De ők sem mernek ilyet szólni a király, az angládi Lebannen füle hallatára.