Gelluk elhallgatott és egy darabig nem is szólalt meg újra. Elmerengett, arca izgatottságot tükrözött. Vidra megpillantotta az elméjében futó képeket: nagy, ragyogó máglyákon lángoló, embernyi fahasábok kezekkel és lábakkal, megégetett halmok, melyek úgy sikoltanak, mint a nyers fa, ha tűzbe dobják.
— Igen — folytatta Gelluk, lágy és álmodozó hangon —, élve kell megégetni őket. És azután, de csak azután, a Király előtör majd, ragyogva! Ó, ideje már, és késő is. Ki kell szabadítanunk a Királyt. Meg kell találnunk a nagy telért. Itt van valahol; nem kétséges: „Az Anya méhe Szamori alatt rejlik.”
Újra szünetet tartott. Egyszer csak egyenesen Vidrára nézett, aki megdermedt ijedtében; a mágus talán rajtakapta, hogy az elméjét figyeli. Gelluk rámeredt, azzal a félig metsző, félig nem is látó nézéssel, majd elmosolyodott. — Kicsi Medra! — mondta, mintha akkor venné észre, hogy az ifjú ott ül mellette. Meglapogatta Vidra vállát. — Tudom, hogy ajándékoddal megleled, ami rejtett. Valóban nagy ajándék ez, ha megfelelően formálják. Ne félj, fiam! Tudom én, miért vezetted a szolgákat csak egy kisebb ércágyhoz, miért játszol és késlekedsz. De most, hogy eljöttem, és engem szolgálsz, már nem kell tartanod semmitől. És semmi haszna bármit is elrejtened előlem, ugye? A bölcs gyermek szereti apját és engedelmeskedik, és atyja megfelelően megjutalmazza engedelmességéért. — Közelebb hajolt, ahogy szokott, és nyájasan, bizalmasan így szólt: — Biztos vagyok benne, hogy meg tudod találni a nagy telért.
— Tudom, hol van — válaszolta Anieb.
Vidra nem volt képes megszólalni; a nő beszélt rajta keresztül, használta a hangját, amely tompának és gyengének tűnt.
Nagyon kevés ember szólt a mágushoz úgy, hogy nem parancsolta meg neki. Varázslatok által csendesített el, gyengített le és uralt mindenkit, aki a közelébe került, és ez már olyannyira szokásává vált, hogy rágondolnia sem kellett. Mások szokták hallgatni szavait, és nem ő hallgatta másokét. Önnön ereje megnyugtatta és eszméi utat mutattak neki, ennél többet nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Nem ébredt igazán tudatára Vidra válaszának; ezt is a tervei részének, önmaga újabb kiterjesztett megnyilvánulásának tartotta. — Igen, megmutatod majd — erősítette meg szavait, és ismét elmosolyodott.
Ám Vidra feszülten figyelt Gellukra a valóságosra, és a roppant, uralkodó hatalom jelenlétére. Úgy tűnt számára, mintha Anieb szavaitól szertefoszlott volna Gelluk által ráhurkolt varázskötelékeinek java része — egy talpalatnyi teret nyert. Még Gelluk közelében, rémületes közelségében is sikerült megszólalnia.
— Odavezetlek — mondta mereven, nehézkesen.
Gelluk hozzászokott már, hogy az emberek azokat a szavakat ejtik ki, melyeket ő ad a szájukba — ha mondanak valamit egyáltalán. Ezt a szót is hallani akarta, de nem várta még. Megragadta az ifjú karját, arcát nagyon közel tolta az arcához, és érezte, hogy Vidra rettegve próbál elhúzódni.
— Milyen eszes is vagy te! — dicsérte meg. — Már több ércet is találtál annál a foltnál, amit a szolgáknak mutattál? Megéri kiásni és megperkelni?
— Ez a telér — válaszolta a fiatalember.
A lassan, mereven kiejtett szavak hatalmas súlyt hordoztak.
— A nagy telér? — nézett rá Gelluk. Arcuk alig tenyérnyire volt egymástól. A kék tekintet fénye a higany lágy, kiszámíthatatlanul mozduló csillanásához hasonlított. — Az anyaméh?
— Csak az Úr mehet oda.
— Miféle Úr?
— A Ház Ura. A Király.
Vidra számára ez a beszélgetés újra olyan volt, mintha végtelen sötétségben haladna, egy kicsiny lámpással a kézben. Anieb megértő támogatása volt ez a lámpás. Minden lépés csak a következő lépés helyét fedte fel, de sohasem látta a helyet, ahol éppen volt, vagy ahová tartott. Nem tudta, mi következik, és nem értette, amit látott. De látta és továbbment, szóról-szóra haladt előre.
— Honnan tudsz arról a Házról?
— Láttam.
— Hol? A közelben?
Vidra bólintott.
— A földben?
Mondd el, mit lásson! suttogta Anieb az ifjú elméjében, és ő így folytatta: — Egy kicsiny patak fut a sötétségben, csillámló barlangmennyezet felett. A Király Házának mennyezete felett. Az a mennyezet magasan a padló felett húzódik, termetes oszlopok tartják. A padló pedig mindenhol vörös. Az oszlopok is vörösek. Fénylő rúnák borítják őket.
Gelluk visszatartotta a lélegzetét. Azután nagyon halkan kérdezte meg: — El tudod olvasni a rúnákat?
— Nem tudom elolvasni őket. — Vidra hangja elvesztette színét. — Nem tudok odamenni. Senki sem léphet be a testbe, csak maga a Király. Csak ő tudja elolvasni azt az írást.
Gelluk fehér arca még jobban elfehéredett; állkapcsa megremegett. Felállt, hirtelen, váratlanul, ahogy szokta. — Vigyél oda! — parancsolta, próbálván uralkodni magán. De annyira erőszakosan késztette felállásra Vidrát, hogy az ifjú megtántorodott és botladozva indult el, majdnem elesett. Azután felegyenesedett és járni kezdett, mereven és esetlenül, próbált nem ellenállni a kényszerítő erőnek, a szenvedélyes akaratnak, amely siettette lépteit.
Gelluk szorosan mellette maradt, gyakran megfogta a karját. — Erre — mondta többször is. — Igen, igen! Erre van. — Ámbár ő követte Vidrát, érintésével és varázslataival lökdöste, noszogatta előre a fiút, az irányt azonban Vidra választotta meg.
Elhagyták a perkelőtornyot, el a régi aknát és az újabbat is, be a hosszú völgybe, ahová Bunyóst vezette az első napon. Késő ősz volt már. Az akkor még zöld bokrok és csenevész fű megbarnult és elszáradt, és a szél zörögve rázta meg az ágakon csüngő utolsó leveleket. Baloldalt kis csermely futott halkan egy fűzfás ligetben. Enyhe napsütés és hosszú árnyak csíkjai váltakoztak a domboldalakon.
Vidra tudta, hogy közeleg a pillanat, amikor kiszabadulhat Gelluk szorításábóclass="underline" az elmúlt éjszaka óta bizonyos volt ebben. Azt is tudta, hogy ugyanabban a pillanatban legyőzi a mágust, megfosztja hatalmától. De csak akkor, ha látomásait követve Fehérarc nem gondol a védelmére — és ha Vidra megismeri az igaz nevét.
A mágus varázslatai még mindig összekapcsolták kettejük elméjét. Vidra sietősen nyomakodott be Gelluk elméjébe, kereste a férfi igaz nevét. De nem tudta, hogy merre keresse vagy hogyan keresse. Mint fürkész, aki nem ismeri a saját mesterségét, Gelluk gondolataiban csak egy tudáskönyv oldalait látta tisztán, tele jelentés nélküli oldalakkal, és látta az általa leírt képeket is — egy hatalmas, vörös falú palotát, ahol ezüstszín rúnák táncoltak bíbor oszlopokon. De a könyvet vagy a rúnákat nem tudta elolvasni. Sohasem tanult meg olvasni.
Ez idő alatt egyre csak távolodtak a toronytól, Aniebtől, kinek jelenléte időnként elhaloványodott, elgyengült. Vidra nem merte szólítani.
Már csak néhány lépésnyire voltak a helytől, ahol a talpuk alatt, a föld mélyén, két vagy három lábbal lentebb, sötét víz csordogált és szivárgott keresztül a lágy földrétegen, egy csillámpala lemez szélénél. Ez alatt tátongott a hatalmas barlang, a cinnabarit nagy ércágya.
Gelluk szinte teljesen feloldódott látomásában, és minthogy elméjüket varázskapcsok fűzték egymáshoz, látott valamennyit abból, amit Vidra érzékelt. Megállt, megragadta a fiú karját. Keze mohóságtól remegett.