— Bármi is vagyok, bármit tehetek, nem elég! — tört ki az ifjúból.
— Sohasem lesz elég — válaszolta Méz. — És mit tehetne bárki is, ha egyedül van?
Az asszony feltartotta egyik mutatóujját, mellényitotta a többi ujját, majd ökölbe zárta kezét. Ezután elfordította csuklóját, közben kinyitotta a kezét, tenyérrel felfelé, mintha felajánlana valamit. Vidra ezt látta Aniebtől is. Nem varázslat volt, ahogy korábban gondolta, hanem egy jel. Ajóka őt figyelte.
— Ez titok — mondta.
— Megismerhetek én egy titkot? — kérdezte az ifjú egy idő után.
— Már ismered. Te adtad Írisznek. Ő adta neked. Bizalom és remény együtt, így nevezzük.
— Bizalom és remény — ismételte a fiatal férfi. — Igen. De kivel… Talán velük szemben? Gelluknak vége. Talán Eleresztettnek kell most elesnie? Megváltozna valami? Kiszabadulnának a rabszolgák? Ehetnének a koldusok? Igazságtétel történne? Azt hiszem, a gonosz bennünk van, az emberfélékben. A bizalom és a remény nem keveredik vele. Átugorja, mint egy szakadékot. De attól még ott van. És minden, amit teszünk, a gonoszságot szolgálja, mert ilyenek vagyunk. Kapzsik és kegyetlenek. Körülnézek és erdőt, hegyet, eget látok, és ez mind jó, amilyennek lennie kell. De mi nem vagyunk ilyenek. Az emberek nem ilyenek. Mi rosszak és hibásak vagyunk. Rosszat teszünk és hibázunk. Az állatok nem tesznek rosszat. Hogyan is tehetnének? De mi megtehetjük és meg is tesszük. És sohasem hagyunk fel vele.
Végighallgatták, nem egyetértőn, nem ellenkezve, csak elfogadva kétségbeesését. Szavai beleröppentek a nők figyelmes hallgatásába, és napokig pihentek ott, és megváltozva tértek vissza az ifjúhoz.
— Semmit sem tehetünk egymás nélkül — mondta Vidra. — De csak a kapzsik és a kegyetlenek képesek összekapaszkodva erősíteni egymást. És aki nem csatlakozik hozzájuk, az egyedül marad. — Még mindig előtte lebegett Anieb képe, ahogy először látta őt, a haldokló nőt, egyedül a toronyszobában. — Az igazi hatalom pocsékba megy. Minden mágus a többi ellenében használja erejét, a kapzsiság helytartóit szolgálják. Mi jó lehet bármely művészetben, ha ily módon használják? Csak elpocsékolják. Elrontják vagy eldobják. Mint a rabszolgák életét. Egyedül senki sem lehet szabad. Még egy mágus sem. Mind börtöncellákba zárva próbálgatják varázstudományukat, és semmit sem nyernek. Nincs rá mód, hogy jól használjuk a hatalmat.
Ajóka ökölbe zárta kezét, majd tenyérrel felfelé nyitotta ki újra. Gyors kezdete volt ez egy lassabb mozdulatnak, egy jelnek.
Egy férfi jött fel a hegyoldalon Erdőszélbe, egy szénégető Sziklaszilárdból. — A feleségem, Fészekrakó küldött üzenetet a bölcs asszonyoknak — mondta, és a falusiak elvezették Ajóka házához. Ahogy megállt a küszöbön, előbb egy gyors mozdulatot tett: nyitott tenyérrel felfordította öklét. — Fészekrakó üzeni, hogy a varjak korán elrepültek és a kutya vidrát kerget — ezt mondta.
Vidra csendben maradt, a tűzhely mellett ült, és épp diót tört. Méz megköszönte a hírnöknek az üzenetet, és egy kupa vizet kerített neki, azután maroknyi megtört dióval kínálta. Amikor a férfi távozott, az asszony Vidrához fordult.
— A kutya Vizsla lesz — szólalt meg az ifjú. — Eleresztettet szolgálja. Holnap elmegyek.
Méz a nővérére nézett. — Akkor itt az ideje, hogy beszéljünk veled — mondta, és leült a tűzhely másik oldalára. Ajóka az asztal mellett állt, hallgatott. A kandallóban ropogott a tűz. Nedves, hűvös idők jártak, és a tűzifának legalább nem voltak híján ott, a hegyoldalban.
— Ezen a vidéken és talán máshol is, az emberek úgy gondolják, ahogy te is mondtad, hogy egyedül senki sem lehet elég erős és bölcs. Így ezek az emberek próbálják összekapaszkodva erősíteni egymást. Ezért neveznek minket úgy: a Kéz, vagy a Kéz asszonyai, bár nemcsak nők vannak közöttünk. De az csak jó, hogy asszonyoknak neveznek minket, mert a hatalmasok nem hiszik el a nőkről, hogy együtt cselekedhetnek. Vagy hogy rend és rendetlenség dolgaival gondoljanak. Vagy hogy egyáltalán hatalmat szerezhetnek.
— Úgy mondják — szólt ki Ajóka az árnyékok közül —, van egy sziget, ahol megőrizték az uralkodás igazságát olyannak, mint a királyok idejében volt. Mórred szigete, így hívják. De ez nem Anglád, ahonnan a királyok jöttek, és nem is Éa. Délre van, és nem északra Enyhelytől. Azt beszélik, hogy ott a Kéz asszonyai megőrizték a régi művészeteket. És ott tanítanak is, nem tartják meg maguknak titkaikat, mint a mágusok.
Talán, ha ilyen tanítást kapnál, megleckéztethetnéd a mágusokat — vélte Méz.
— Talán te megtalálhatnád azt a szigetet — tette hozzá Ajóka.
Vidra egyikről a másikra nézett. Megértette, hogy legnagyobb titkukról és reménységükről beszélnek.
— Mórred szigete — visszhangozta.
— Csak a Kéz asszonyai nevezik így, hogy elrejtsék jelentését a mágusok és kalózok elől. Ők biztosan más néven ismerik.
— Szörnyen hosszú út lesz — jegyezte meg Méz.
A nővéreknek és minden falusinak a hegy és környéke jelentette a világot, és Enyhely partjai a világegyetem peremét. Azon túl csak szóbeszédek és álmok léteztek.
— Tengeren kell utaznod délnek, így beszélik — szólt Ajóka.
— Tudja ő azt, nővérem — mondta erre Méz. — Talán nem ő maga mondta, hogy hajóácsnak tanult? De rémisztőn hosszú az út, le a tengeren, ez biztos. Hogy fogsz eljutni odáig, azzal a mágussal a nyomodban?
— A víz kegyelméből, mert nem őrzi meg a szagnyomot — felelte Vidra felállva. Öléből dióhéjak sokasága ömlött a padlóra, s a kandalló melletti seprűvel belökdöste a szemetet a tűzbe. — Jobb, ha most indulok — szólt, mikor befejezte.
— Van ott kenyér — mutatta Ajóka, és Méz már ugrott is, hogy kemény héjú kenyeret, szívósra érlelt sajtot és némi diót csomagoljon össze egy birkagyomorból készült tarisznyába. Szegény faluban éltek, maguk is szegényen. Adták, amijük volt. Akárcsak Anieb.
— Anyám Véghágóban született, a Faliorn-erdő túloldalán — mesélte Vidra. — Ismeritek azt a részt? Rózsának hívják, Berkenye leánya.
— A kocsisok járnak Véghágó felé nyaranta.
— Ha valaki beszélne a családjával, akkor üzenhetnének neki. Az öccse, Kicsiág, minden évben elmegy a városba. Egyszer, de van úgy, hogy kétszer is.
Az asszonyok bólintottak.
— Csak hogy tudja, életben vagyok — fejezte be az ifjú.
Anieb anyja bólintott. — Meg fogja tudni.
— Menj hát — szólt Méz.
— Menj a vízzel — tette hozzá Ajóka.
Megölelte őket, és ők is Vidrát, azután maga mögött hagyta a házat.
Az elszórtan álló kunyhóktól lefutott a gyors, zajos patakhoz, amelynek csobogó énekét minden éjjel hallotta erdőszéli tartózkodása alatt. Könyörgött hozzá: — Vigyél el és ments meg — kérlelte. Felidézte az igét, melyet a vén Elvarázsoló tanított neki annak idején, és kimondta az átváltozás szavát. Azután már nem térdelt ember a sebes folyású patak mellett, csak egy vidra csusszant bele a partról, és eliramodott.
III. Csér
Egy téli délutánon, az Onneva-folyó partján, ahol beleömlik az enyhelyi nagy öböl északi hajlatába, egy férfi állt fel a saras homokon: egy szegényesen öltözött férfi szegényes lábbeliben. Egy sovány, barna bőrű férfi sötét szemmel és hajjal, mely oly finom szálú és sűrű volt, hogy az eső nem áztatta el. Csepergett az eső a folyótorkolat lejtős partján, a szürke tél apró szemű, hideg, komor szitálásával. A férfi ruhái átáztak. Megmozgatta a vállait, megfordult és megindult a kéményfüst gomolygó felhői felé, melyek valahol a part mentén, lentebb szálltak fel. Mögötte egy vidra négy mancsának nyoma vezetett ki a vízből, majd egy ember két lábának nyomává vált.