Számos ilyen földdarab hevert a Szigetvilágban szerteszét; a viszálykodó mágusok mételyei és átkai által elzárt és lecsupaszított terület, melyet gonosz helynek tartottak, és nem szívesen mentek a közelébe. Medra nem is törődött vele többet, mígnem eljött az este.
Kint aludt a fedélzeten a csillagfényben és egyszerű, de élénk álmot látott: felhők száguldottak át a fényes égen, és a tenger felett látta egy magas, zöld domb napsütötte ívét. Felriadt. A látomás még mindig tisztán lebegett a szeme előtt, és elméjébe idézte, hogy hasonlót látott már tíz esztendővel korábban, egy varázslatokkal lezárt barakk mélyén, Szamori bányái mellett.
Felült. A sötét tenger olyan nyugodt volt, hogy tükörképeikkel a csillagok itt is, ott is fényes lyukakat ütöttek a simán domboruló hullámhátakba. Az evezős gályák ritkán távolodnak el az útba eső szigetektől és ritkán húzzák őket egész éjjel, inkább megpihennek minden öbölben. Ám ezen a részen nem sok kikötőhely akadt, és mivel az időjárás oly enyhe volt, felállították az árbocot, és felhúztak rá egy nagy, négyzetes vitorlát. A hajó lassan úszott előre, az evezős rabszolgák mind a padokon aludtak, a szabad legénység hasonlóképpen elvonult pihenni, kivéve a kormányost és az őrszemet, bár ez utóbbi is elszenderedett. A víz suttogott a hajó oldalánál, a gerendák meg-megreccsentek, megcsörrent egy rabszolgalánc, majd újra megcsörrent.
Nem lesz szükségük időjárásvetőre egy ilyen csendes éjszakán, mint ez, és még ki sem fizettek — mondta Medra magában. Álmából úgy ébredt, hogy fejében Kútfő-sziget neve keringett. Miért nem hallott még erről a szigetről, vagy miért nem látta a térképen? Valóban elátkozott vagy elhagyatott lehet, ahogyan mondták, de miért nem rajzolják rá a térképekre?
Odarepülhetnék csér formájában, és vissza is érnék még napkelte előtt — tűnődött félhangosan, de nem gondolta komolyan. O-kapu felé tartott. És a tönkretett vidékek túl gyakoriak voltak, nem kellett felröppennie, hogy találjon egyet. Elhelyezkedett egy tekercs kötél közepén, és bámulta a csillagokat. Nyugat felé pillantva meglátta a Kovács négy fényes csillagát, alacsonyan a tenger felett. Kissé homályosnak tűntek, és egyik a másik után ki is aludtak, ahogy figyelte őket.
Alig érzékelhető, sóhajszerű remegés futott végig a lassan hömpölygő hullámokon.
— Kapitány! — ugrott talpra Medra kiáltva. — Ébredjen!
— Mi van?
— Boszorkányszél jön. Követi a hajót. Le a vitorlát!
Szellő sem rezzent. A nagy vitorla ernyedten lógott a nyugodt légben. Csak a nyugati csillagok halványodtak és tűntek el egyre-másra, ahogy valami csendes feketeség emelkedett lassan egyre magasabbra. A kapitány megbámulta. — Boszorkányszél, azt mondod? — kérdezte kelletlenül.
A fortélyos alakok az időjárást is fegyverként használták: jégesővel verték el az ellenség terményét, vagy erős széllel borították fel a hajókat; és az effajta viharok, vadak és rémisztőek, elszáguldhattak egészen messzire attól a helytől, ahol keltették őket, s több száz mérfölddel arrébb zargatták a szántóvetőket vagy a tengerészeket.
— Eresszék le a vitorlát! — szólt Medra ellentmondást nem tűrő hangon. A kapitány ásított egyet, és szitkozódva parancsokat kiáltozott. A legénység nehezen ébredt és lassan, ügyetlenül végezte dolgát. Az evezőshajcsár, miután feltett néhány kérdést a kapitánynak és Medrának, üvöltözve rohangált a rabszolgák között, csomózott kötelével csapkodva ébresztette fel őket jobb és bal oldalon. A vitorla félig még fent volt, az evezősöknek még csak a fele húzott, Medra félig mondta el egy védővarázs szavait, amikor a boszorkányszél lecsapott rájuk.
Hatalmas mennydörgéssel érkezett az üres sötétségből, és vadul zuhogó esőt hozott magával. A hajóorr mint ágaskodó ló megemelkedett egy hullámtól, azután olyan erővel csapódott vissza a vízre, hogy az árboc kitört a talpazatából, bár a kötelek még tartották. A vitorla elszabadult, alja vizet ért, ahogy lobogva jobbra rántotta a hajót. A leláncolt rabszolgák kiáltozva és nyögve küzdöttek az evezőrudakkal, olajoshordók szabadultak el és buktak át egymáson — a gálya oldalra fordult és úgy maradt, fedélzete merőlegesen állt, míg végül egy hatalmas hullám megcsapta a fenekét és átbillentette. A kiáltozó és sikoltozó hangok hirtelen elhaltak. Nem hallatszott más, csak a vihar zúgása a tenger felett, de az is enyhült, ahogy a rémisztő szél továbbvitte keletnek. Mögötte egy fehér tengeri madár rázta le szárnyait, ahogy kiugrott a vízből és elröppent, kétségbeesetten bukdácsolva észak felé.
A kelő nap fénye madárnyomokat rajzolt a gránitszirtek alatti keskeny homoksávra. Ahol végük szakadt, ott egy ember nyomai kezdődtek, és valameddig a part mentén haladtak, ahol a homoksáv elkeskenyedett a sziklák és a tenger között. Azután ezek a nyomok is véget értek.
Medra tudta, hogy veszélyes újra meg újra olyan alakot felvenni, amely eltér a sajátjától, de a hajótörés és a hosszú éjszakai repülés kifárasztotta és elgyengítette, s a hajnalszürke partvonalon csak csupasz sziklákat talált, melyeket nem bírt megmászni. Varázslathoz folyamodott hát és ismét kimondta a szót, majd mint tengeri csér röppent fel gyors szárnycsapásokkal az egyik szirt tetejére. Azután — a repülés érzetétől elragadtatva — tovább szárnyalt a hosszú árnyékokkal szabdalt vidék felett. Messze maga előtt, ragyogón a reggeli napsütésben, meglátta a magas, zöld domb ívét.
Arrafelé repült és leszállott reája, és amint megérintette a talajt, ismét emberré változott.
Csak állt ott egy ideig, összezavarodottan. Úgy tűnt, nem saját elhatározása vagy cselekedete révén változott vissza, hanem a föld érintésétől, a dombtól vált újra önmagává. Az ő hatalmánál nagyobb mágia uralkodott ott.
Körülnézett, kíváncsian és óvatosan. A dombon sziporka virágzott mindenfele, a hosszú szirmok sárgán lángoltak a fűben. Enyhelyen minden gyerek ismeri ezt a virágot. Úgy mondják, Ilien lángjaiból szálltak szét a szikrák, amikor a Tűzúr megtámadta a szigetet, és Vandór-Akbé legyőzte őt gigászi csatájukban. Hősökről szóló mesék és énekek serkentek fel szunnyadásukból Medra emlékei között, ahogy ott állt: Vandór-Akbé és az előtte volt hősök, a Saskirálynő, Heru, a kargokat keletre visszaűző Akambar s a békehozó Szeriád, szoléai Elfáran és a Fehér Varázsló, Mórred, a szeretett király történetei. A bátrak és bölcsek úgy járultak a fiú elé, mint a megidézettek, mintha szólította volna őket, bár eszébe sem jutott ilyesmi. Egyszerűen csak látta őket. Ott álltak a magas fűben, a szélben bólogató, lángformájú virágok között.
Azután mind eltűntek és ő ismét egyedül állt a dombtetőn, remegett és csodálkozott. — Óceánföld királyait és királynőit láttam — gondolta —, és ők még csak a fűvel egyenlők e dombon.
Lassan a domb keleti lejtője felé fordult, amelyet már felmelegített és teljesen bevilágított a néhány ujjnyival a láthatár fölé emelkedő napkorong. Kezével elfedve a ragyogást, kis városka tetőit látta egy öböl szélén, amely kelet felé kivezetett a világ java részét beborító tengerek egyikére. Nyugaton szántóföldek és legelők, közöttük utak terültek el. Északon hosszú, zöld dombok uralták a tájat. Dél felé magas fák ligete vonta magára a figyelmét. Úgy vélte, talán egy olyan erdő széle lehet, mint amilyen a Faliorn Enyhely-szigeten található, és nem tudta, miért gondolja ezt, mert a liget mögött csupán kopár puszták és legelők húzódtak.