Sokáig állt még ott, mielőtt lesétált a magas fűben, a lengedező sziporkák között. A domb alján keskeny földúthoz érkezett. Az bevezette a tanyák közé, amelyek bár jól karbantartottnak, mégis elhagyatottnak tűntek. Egyfolytában olyan ösvényt keresett, amely a városka felé vinné, ám nem talált keletnek tartó utat. Egyetlen lélekkel sem találkozott, pedig a földek némelyikén látszott, hogy frissen szántották fel. Kutya sem ugatott, ahogy a tanyaházak között haladt. Csak az egyik keresztútnál találkozott egy szamárral, amely a köves legelőn kóstolgatta a füvet, majd a fiút meglátva közelebb jött, és társaságra vágyó tekintettel kidugta fejét a kerítésen. Medra megállt, hogy megsimogassa a csontos, szürkésbarna pofát. Városi és tengerjáró ember lévén nem sokat értett a vidékhez és állataihoz, de úgy vélte, a szamár kedvesen néz rá. — Merre járok, csacsikám? — kérdezte tőle. — Hogy juthatnék el abba a városba?
A szamár nekinyomta homlokát a férfi kezének, és ő vakargatni kezdte a szeme mögött, a füle alatt. A hosszú jobb fül meg-megrebbent, így hát, amikor otthagyta az állatot, Medra a jobb oldali utat választotta. Bár úgy tűnt, mintha az visszavezetne a dombhoz, de egészen hamar beért a házak közé, az utcákra, az öbölben álló városkába.
Ott ugyanolyan különös csend uralkodott, mint a tanyavidéken. Hang nem hallatszott, arc nem bukkant elő. Nem könnyű az embernek kényelmetlenül éreznie magát egy teljesen köznapi külsejű városkában egy kellemes tavaszi reggelen, de ebben a csendben Medra kezdte úgy látni, valóban egy járvány sújtotta vagy átokverte szigeten jár. Továbbment. Az egyik ház és egy vén szilvafa között szárítókötél feszült, rajta ruhák lengedeztek az enyhe szellőben. Az egyik kertből egy macska somfordált ki, de nem afféle magányos éhenkórász, hanem egy agyonsimogatott, jól tartott, felhizlalt macska. És végül a kikövezett, lejtős kis utca vége felé járva hangokat hallott.
Megállt hallgatózni, de most nem hallott semmit.
Lement egészen az utca végéig. Egy kicsiny piactérre nyílt, ott emberek gyülekeztek, de nem sokan. Nem venni vagy eladni akartak. Nem állítottak fel bódékat vagy pultokat. Őt várták.
Mióta elindult lefelé a dombról, és meglátta a fényes árnyakat a fűben, szíve azóta könnyű volt. Valami nagyszerűt és különlegeset érzett, várakozott ilyesmire, de nem rémült meg tőle. Nyugodtan megállt és az emberekre nézett, akik vele akartak találkozni.
Hárman odamentek hozzá: egy idős, nagydarab, széles mellkasú férfi színtiszta fehér hajjal, és két nő. A mágusok felismerik a mágusokat, és Medra felismerte a hatalmat a két nőben.
Ökölbe szorítva feltartotta egyik kezét, azután elfordította és kinyitotta, tenyérrel felfelé előrenyújtotta.
— Ó — csodálkozott el az egyik nő, a magasabbik, azután felnevetett. De nem válaszolt a mozdulatra.
— Ki vagy te? Kérlek, beszéld el! — szólalt meg a fehér hajú férfi, egészen udvarias hangon, de üdvözlés vagy köszönés nélkül. — És hogyan jutottál el ide?
— Enyhelyen születtem, hajóácsnak és varázslónak tanultam. Épp egy Geapból O-kapu felé tartó hajó fedélzetén utaztam. Az éjszaka egyedül én menekültem meg a fulladástól, amikor boszorkányszél csapott le a hajóra. — Azután elhallgatott. A hajó és a leláncolt emberek emléke minden mást elnyelt elméjében, ahogyan a fekete tenger nyelt el mindenkit az előző éjjelen. Levegő után kapkodott, mintha fuldoklott volna.
— És hogyan jutottál ide?
— Madárként… csér alakjában. Ez Kútfő-sziget?
— Elvarázsoltad magad?
Csak bólintott egyet.
— Kit szolgálsz? — kérdezte az alacsonyabb és fiatalabb nő. Először szólalt meg, éles, kemény vonásait hangsúlyozta hosszú fekete szemöldöke.
— Nincs uram.
— Mi dolgod volt O-kapuban?
— Enyhelyen, évekkel ezelőtt szolga voltam. Akik kiszabadítottak, beszéltek egy helyről, ahol nincsenek királyok, és ahol még emlékeznek Szeriád uralkodására, és ahol még tisztelik a művészeteket. Ezt a helyet keresem, egy szigetet, már hét esztendeje.
— Ki beszélt erről?
— A Kéz asszonyai.
— Bárki kinyithatja az öklét és megmutathatja a tenyerét — szólt most a magasabb nő, de nem ellenségesen. — De nem mindenki tud berepülni Kútfőre. Vagy beúszni vagy behajózni vagy bármi módon eljutni a szigetre. Ezért kell megkérdeznünk, hogy mi hozott ide?
Medra előbb csak hallgatott. — A véletlen — kezdte azután. — Úgy tűnik, kedveli a sóvárgókat. Nem a művészet. Nem is a tudás. Azt hiszem, eljutottam a helyre, amelyet keresek, de nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, itt élnek azok az emberek, akikről hallottam, de nem tudom biztosan. Azt hiszem, a dombról látott fák valamely rejtély részei lehetnek, de nem tudom, csak érzem. Csupán annyit tudok, hogy mióta a lábamat arra a dombra tettem, azóta az vagyok, aki gyermekkoromban voltam, amikor először hallottam az Angládi tetteket. Elvesztem a csodák közt.
A fehér hajú férfi a két nőre nézett. Időközben többen is közelebb jöttek, és most halkan beszélgettek.
— Ha itt maradnál, mihez kezdenél? — kérdezte a fekete szemöldökű nő.
— Értek a hajóépítéshez, meg is javítom és el is vezetem őket. Egyformán megtalálok dolgokat a föld felett és alatt. Tudok bánni az időjárással is, ha egyáltalán szükségük van ilyesmire. És szívesen tanulnám a művészeteket bárkitől, aki hajlandó tanítani.
— És mit akarnál tanulni? — kérdezte a magasabbik nő szelíden.
Medra úgy érezte, feltették neki a kérdést, amelytől egész hátralévő élete függ, jöjjön jó vagy rossz. Ismét hallgatott egy ideig. Egyszer kinyitotta száját, de nem szólt semmit, végül ezt válaszolta: — Senkit sem tudtam megmenteni, egyiküket sem, még azt sem, aki megmentette az életemet. Semmit sem tudtam, amivel kiszabadíthattam volna. Most sem tudok semmit. Ha tudják, hogyan lehet szabad az ember, akkor tanítsák meg nekem!
— Szabad! — csapott le a szóra a magas nő, hangja ostorként csattant. Azután társaira nézett, s egy hosszú pillanat múltán halványan elmosolyodott. Újra Medrához fordulva így szólt: — Magunk is rabok vagyunk, és a szabadságot kutatjuk. Idejöttél a börtönünk falain keresztül. Azt mondod, a szabadságot keresed. De tudnod kell, hogy Kútfőt talán nehezebb elhagyni, mint elérni. Börtön a börtönben, és részben mi magunk építettük fel. — Ismét a többiekre nézett. — És ti mit szóltok? — kérdezte tőlük.
Keveset szóltak, látszólag tanácskoztak, de szinte teljes csendben. Végül az alacsonyabb nő Medrára nézett szenvedélyes tekintettel. — Maradj, ha akarsz! — mondta.
— Akarok.
— Hogyan szólítsunk?
— Csér — válaszolta; s így szólították ezután.
Amit Kútfőn talált, az egyszerre volt több és kevesebb, mint a szóbeszéd és a reménység, melyet oly sokáig hajszolt. Kútfő-sziget, ahogy az ott élők mondták, Óceánföld szíve. Az első szárazföld, melyet az idők kezdetén Tritán kiemelt a vizekből, az északi tengerek között fekvő fényes Éa volt, a második Kútfő. Az a zöldellő domb, a Kútfő-hegy, mélyebben gyökeredzett minden más szigetnél. A fentről látott fák, melyek mintha egyszer itt, másszor amott állanának, a világ legősibb fái voltak, emellett a mágikus hatalom forrását és középpontját képezték.
— Ha a Ligetet kivágnák, minden varázslóság elhalna. Ama fák gyökere nem más, mint a tudás gyökere. Leveleik árnyainak mintázata azokat a szavakat rajzolja a talajra, melyeket Tritán a Teremtés során mondott ki.