Másnap így szólt a férfihoz: — Megyek, leülök a fák alatt. — Minthogy nem volt biztos benne, mit vár tőle a nő, Medra követte egy darabon, míg végül beértek a Liget legbenső részére, ahol minden fa egyazon fajtából való, s névtelen, bár mindegyiknek megvan a maga neve. Amikor a nő letelepedett a lágy levélszőnyegre egy nagy, öreg fa gyökerei közé, ő keresett magának egy másik lelőhelyet a közelben; és ahogy a nő csendben figyelt és hallgatózott, ő is csendben maradt, figyelt és hallgatózott. Több napon keresztül. Azután egy reggelen, lázadó hangulatban, Medra a patak mellett maradt, amikor Parázs újra belépett a Ligetbe. A nő hátra se nézett.
Aznap reggel Fátyol eljött Alkányból, egy kosárban kenyeret, sajtot, aludttejet, nyári gyümölcsöket hozott. — Mit tanultál? — kérdezte Medrától a maga szelíd, de távolságtartó módján, és a férfi így válaszolt: — Hogy bolond vagyok.
— S miért, Csér?
— Mert egy ostoba bármennyit ülhet a fák alatt, mégsem lesz bölcsebb.
A magas nő halványan elmosolyodott. — A húgom sohasem tanított még férfit — mondta. Medrára pillantott, azután félrenézett, el a nyári napfényben fürdő mezők felett. — Azelőtt sohasem nézett férfira — tette hozzá.
Medra csendesen állt. Úgy érezte, az arca lángol. Lesütötte szemét. — Azt hittem… — kezdte, de nem folytatta.
Fátyol szavainak hatására hirtelen meglátta, egyszerre, egészében, Parázs türelmetlenségének, hallgatagságának és szenvedélyességének másik oldalát.
Eladdig próbált érinthetetlenként tekinteni Parázsra, miközben epekedve vágyott rá, hogy megérintse a selymes barna bőrt és a fényes fekete hajat. Amikor a nő azzal az érthetetlenül kérdő és kihívó tekintettel nézett rá, mindig azt hitte, haragszik valamiért. Nem akarta megbántani, megsérteni. De mitől félt Parázs? Az ő vágyaitól? Vagy a sajátjaitól? De hát nem egy tapasztalatlan kislány már, a bölcs asszonyok közé tartozik, mágus maga is, ki a Lappang-ligetben járva megérti az árnyakból rajzolt mintázatokat.
Mindezek a gondolatok úgy száguldottak át a férfi elméjén, ahogyan áradat tör át egy gátat, miközben végig ott állt az erdő szélén Fátyollal. — Úgy hittem, a mágusok távol tartják magukat az ilyesmitől — nyögte ki végül. — Nemesgyík azt mondta, a testi szerelem elveszejti a hatalmat.
— Akkor vannak még bölcs férfiak — szólt Fátyol szelíden, újra elmosolyodott és elköszönt.
A fiú összezavarodva töltötte az egész délutánt, és dühösen. Amikor Parázs kibukkant a Ligetből, Medra elébe ment, és a nő leveles-lombos féltetőjénél találkoztak. A férfi magával vitte Fátyol kosarát is. — Beszélhetnék veled? — kérdezte.
A nő biccentett egyet, összehúzta fekete szemöldökét, úgy nézett.
A férfi hallgatott. Parázs lekuporodott, hogy megszemlélje, mi van a kosárban. — Barack! — szólt és elmosolyodott.
— A mesterem, Nemesgyík szerint, a testi szerelem elveszejti a hatalmat — bökte ki amaz, egyszuszra.
A nő nem válaszolt, kiszedegette a kosár tartalmát és szétosztotta kétfelé.
— Gondolod, hogy igaz lehet? — kérdezte Medra.
Parázs vállat vont. — Nem — válaszolta.
Kis idő elteltével a nő felpillantott. — Nem — szólt csendes, lágy hangon. — Nem hiszem, hogy így lenne. Hiszem viszont, hogy az igaz hatalmak mindegyike, és az öreg erők mindegyike ugyanazon tőről fakad, ugyanott gyökeredzik.
A férfi még mindig egy helyben állt, és újra Parázs szólalt meg: — Nézd a barackokat! Már szinte túlérettek. Minél előbb meg kellene enni őket.
— Ha neked adom a nevemet — kezdte Medra —, az igaz nevemet…
— Akkor én is neked adom az enyémet — válaszolta a nő. — Ha így… ha ezzel kell kezdenünk.
Ehelyett a barackokkal kezdték.
Mindketten félénkek voltak. Medra keze megremegett, amikor megfogta Parázs kezét, és ő, kinek igaz neve Elehal volt, lesütött szemmel fordult el. Azután könnyedén megérintette a férfi kezét. Amikor Medra végigsimított a fényes fekete hajon, a nő mintha csak eltűrte volna az érintést, ezért inkább visszahúzta kezét. Amikor ölelni próbálta, Parázs elutasítón megmerevedett. Azután Elehal odafordult, s hevesen, kapkodón, esetlenül karolta át a férfit. Nem az első, s nem is az egyetlen éjszaka volt ez, amit együtt töltöttek, és amely mindkettejüknek nagy megkönnyebbülést, megelégedést okozott. Közben egymástól tanultak, s lassan túllépve a félénkségen, eljutottak a szenvedélyig. Hosszú nappalaik az erdő csendjében és hosszú, csillagfényes éjjeleik, egyaránt örömet okoztak.
Amikor Fátyol újra feljött a városból és a kései barackból hozott néhány szemet, mindketten felnevettek; a barackok jelképezték számukra a boldogság kezdetét. Próbálták marasztalni, hogy vacsorázzon velük, de Fátyol menni kívánt. — Maradjatok, amíg csak lehet — mondta nekik.
Abban az esztendőben túl korán ért véget a nyár. Hamar eljött az esős idő, már ősszel esett a hó, még oly messze délen is, mint Kútfő szigete. Vihar vihart követett, mintha maguk a szelek dühödtek volna fel a fortélyos alakok babrálásán és elnyomásán. A nők összeültek a magányos tanyaházak tűzhelye körül; Alkány lakói is kandallók mellett kerestek menedéket. Hallgatták a szél zúgását és az eső csapkodását, majd később a hó hideg csendjét. Kint az Alkány-öbölben a hullámok mennydörögve csaptak át a zátonyokon, és szerte a partvonalon dühösen támadtak a gránitszirtekre. Egy hajó, annyi sem indulhatott el ilyen időben.
Megosztották, amijük volt. E tekintetben csakugyan Mórred szigetén éltek. Kútfőn senki sem éhezett vagy telelt fedél nélkül, bár senkinek sem volt több a szükségesnél. Elrejtezve a világ elől, nem csupán a tenger és a viharok mögé, de saját varázslataik védelmébe is, mely álcázta a szigetet és tévútra vezette a hajókat, egyszerű életet éltek. Dolgoztak, beszélgettek és énekelték a dalokat. A téli éneket és Az ifjú király tetteit. Könyveik is voltak: az Angládi krónikák, és a Bölcs hősök története. Az idősek ezekből az értékes könyvekből olvastak fel egy csarnokban, lent a rakpart közelében, ahol a halásznők készítették és javították hálóikat. Volt ott bent egy nagy kandalló, amiben tüzet rakhattak. Az emberek eljöttek még a tanyákról is, hogy meghallgassák a felolvasott történeteket, csendes, feszült figyelemmel. — Éhezik a lelkünk — mondta egyszer Parázs.
Összeköltözött Medrával, és a férfi kis házában éltek, nem messze a hálókötők házától, bár napjai java részét nővérével, Fátyollal töltötte. Parázs és Fátyol kisgyermekként egy tanyán élt Alkány közelében, amikor a gázlóri fosztogatók lecsaptak. Anyjuk a ház zöldséges pincéjében bújtatta őket, azután varázslataival próbálta megvédelmezni férjét és fiait, akik nemhogy nem rejteztek el, de szembeszálltak a rablókkal. Lemészárolták őket, a lábasjószággal együtt. A házat és a pajtát felégették. A kislányok a pincében maradtak aznap éjszakára, s másnap és a következő éjjelen is. Végül később, a romló tetemek elföldelésére összegyűlt szomszédság talált rá a két gyermekre, akik csendesen éhezve várták, míg elvonul a vész. Kapával és ekevassal fegyverkeztek fel, hogy megvédelmezzék a kőből és földből összehordott halmokat, melyekkel halottaikat terítették be.
Medra csupán utalásokat hallott e történetből, Parázstól. Egyik éjjel Fátyol, aki három évvel idősebb volt húgánál, és akiben az emlék tisztábban élt, elbeszélte a dolgot. Parázs is ott ült mellettük, csendben hallgatta.