Viszonzásképpen a férfi beszélt Fátyolnak és Parázsnak a bányákról Szamoriban, és a mágus Gellukról, és a rabszolga Aniebről is.
Amikor befejezte, Fátyol még sokáig hallgatagon ült, majd így szólt: — Őrá gondoltál, amikor azt mondtad: „nem tudtam megmenteni még azt sem, aki megmentette az életemet.”
— És te azt kérdezted, tudok-e bármit is mondani, amitől megbízhatsz bennem.
— Most mondtál — válaszolta Fátyol.
Medra megfogta a nő kezét, és homlokához emelte. Miközben beszélt, még vissza bírta tartani könnyeit. Most nem sikerült.
— Szabadságot ajándékozott nekem — szólalt meg. — És még mindig úgy érzem, hogy azóta mindent, amit tettem, azt rajta keresztül és őérte tettem. Nem, nem is őérte. Semmit sem tehetünk a holtakért. De…
— Értünk — szólt Parázs. — Értünk, akik élünk, rejtőzködve s nem elveszejtve, vagy mások elveszejtésén munkálkodva. A holtak már nem térnek vissza. A nagyok és hatalommal bírók pedig akadálytalanul törhetnek utat maguknak. Már csak azok őrzik a reményt, akik nem számítanak.
— Örökké rejtőzködnünk kell?
— Úgy beszélsz, mint egy férfi — jegyezte meg Fátyol, és szavait szelíd, sebzett mosoly kísérte.
— Igen — válaszolt Parázs. — El kell rejtőznünk, és örökre, ha szükséges. Mert ezeken a partokon túl már csak gyilkolás és megöletés maradt. Te mondtad, és én hiszek neked.
— De nem rejtheted el az igaz hatalmat — mondta erre Medra. — Sokáig semmiképpen. Elhal rejtőzés közben, ha nem osztják meg.
— A mágia sohasem hal el Kútfőn — válaszolta erre Fátyol. — „Kútfőn minden varázs erős.” Até maga mondta így. És te is jártál a fák alatt… A mi dolgunk, hogy megőrizzük ezt az erőt. Hogy elrejtsük, igen. Hogy összegyűjtsük, ahogyan egy ifjú sárkány gyűjti össze tüzét. És megosszuk. De csak itt. Átadjuk mindig a következőnek itt, ahol biztonságban van, és ahol a nagy hatalmú rablók és gyilkosok a legkevésbé keresik, mert itt nincs senki, aki számítana. És egy nap a sárkány ereje teljében lesz. Még ha ezer esztendeig tart is…
— De Kútfőn kívül — ellenkezett Medra — népek éheznek és nyomorognak és halnak meg. Tegyék ezt ezer esztendeig, minden remény nélkül?
Egyik nőről a másikra nézett: egyikük oly szelíd és rendíthetetlen, míg a másik — a maga komolyságában — heves és kedves, mint a feléledő tűz első lángnyelve.
— Enyhelyen — kezdte —, Kútfőtől távol, egy faluban az Onn-hegy lejtőjén, olyan emberek között, akik mit sem tudnak a világról, még ott élnek a Kéz asszonyai. Az a háló még ennyi esztendő elteltével sem szakadt el. Hogyan szőtték?
— Fortélyosan — válaszolta Parázs.
— És szélesre kiterítették! — Ismét egyik nőről a másikra nézett. — Enyhely városában nem tanítottak ki jól — folytatta. — A tanítóim azt mondták, ne használjam a mágiát rossz célokra, de félelemben éltek, és nem volt erejük szembeszegülni uraikkal. Nekem adományozták minden tudásukat, de az nem volt sok. Csupán a szerencsének köszönhető, hogy nem tévedtem rossz útra. És az erőnek, melyet Anieb ajándékozott nekem. Nélküle még mindig Gelluk szolgája lennék. És még ő is tanulatlan volt, rabszolga. Ha a varázslósággal rosszra tanítanak a legjobbak, és gonosz célokra törnek a hatalmasok, akkor hogyan növekedhetne itt az erőnk? Mivel táplálkozik majd az ifjú sárkány?
— Középen vagyunk — válaszolt most Fátyol. — Itt kell maradnunk. És várnunk.
— Adnunk kell, amit csak adhatunk — ellenkezett újra Medra. — Ha rajtunk kívül mindenki rabszolga, akkor mit ér a szabadságunk?
— Az igaz művészet győzedelmeskedik a hamis felett. A mintázat kitart majd.
Parázs rosszalló tekintettel adott hangsúlyt szavainak. A piszkavasért nyúlt és összébb húzta névadóját a tűzhely mélyén, majd egy apró ütéssel ismét lángra lobbantotta. — Ezt biztosan tudom. De az életünk rövid, és a mintázat igen hosszú. Bárcsak Kútfő olyan lenne, amilyen régen volt — bár többen ismernék itt az igaz művészetet, tanítanák és tanulnák, nemcsak őriznék…
— Ha Kútfő olyan lenne, amilyen régen volt, akkor erősnek ismernék, és akik félnének tőlünk, azok ugyanúgy eljöhetnének, hogy lecsapjanak ránk és elgyengítsenek — jegyezte meg Fátyol.
— A megoldás a titoktartásban rejlik — szólt Medra. — De a baj gyökere is ott bújik mellette.
— A mi bajunkat a férfiak okozták — vágott vissza Fátyol —, ha megbocsátasz, kedves öcsém! A férfiak többet jelentenek a férfiak uralta országok szemében, mint a nők és a gyerekek együtt. Van itt ötven boszorkányunk, és fel sem figyelnek rájuk. De ha megtudnák, hogy van öt hatalommal bíró férfink, azonnal ránk törnének.
— Ezért van az, hogy bár vannak köztünk férfiak, mégis a Kéz asszonyai voltunk — tette hozzá Parázs.
— Még mindig azok vagytok — mondta a férfi. — És Anieb is közétek tartozott. Ő és ti és mi mindannyian, ugyanabban a börtönben senyvedünk.
— Mit tehetnénk? — kérdezte Fátyol.
— Kiműveljük erőnket! — válaszolta Medra azonnal.
— Egy iskola — tűnődött hangosan Parázs —, ahová a bölcsek eljöhetnek és egymástól tanulhatnak, és megismerhetik a mintázatot… A Liget megvédelmezne.
— A háborúzó urak nem foglalkoznak tudósokkal és iskolamesterekkel — kontrázott Medra.
— Azt hiszem, tőlük is félnek — vetette közbe Fátyol.
Így beszélgettek a hosszú télidőben, és másokkal is beszéltek. Beszélgetésük során a puszta látomás lassan célkitűzéssé változott, a vágyakozásból terv született. Fátyol mindig óvatos maradt, éberen figyelt a veszélyre. Dűne, a fehér hajú férfi annyira buzgott a tettvágytól, hogy — Parázs szerint — legszívesebben varázslóságra tanította volna Alkány minden gyermekét. Egyszer Parázs kitalálta, hogy Kútfő szabadságának lehetősége mások felszabadításában rejlik, és egyfolytában a Kéz asszonyainak újbóli megerősítését tervezte. De legbelül, a Liget fái közt eltöltött magányos napoknak köszönhetően, mindig a tiszta formákat kutatta, és feltette a kérdést: — Hogyan taníthatnánk művészetünket, ha nem is ismerjük azt?
És beszéltek erről is mind, a sziget bölcs asszonyai: milyen a mágia igaz művészete, és hol fordul hazuggá; hogyan lehet megtartani vagy elveszíteni a dolgok egyensúlyát; mely mesterségek szükségesek, melyek hasznosak és melyek veszélyesek; miért van az egyik embernek csak egy ajándéka, s megtanulhat-e olyan művészetet, melyhez a természet nem adományozott tehetséget? E viták során dolgozták ki a megnevezéseket, melyeket ma is használnak a mesterségekre: a fürkészés, az időjárásvetés, az elvarázsolás, a gyógyítás, az idézés, a formázás, a névtudás és a szemfényvesztés mellett ott volt még az énekek ismerete is, a dalnokság. Ezek Kútfő mestereinek művészetei még ma is, ámbár a Dalnok birtokolja a Fürkész helyét is, mióta a fürkészést csupán hasznos mesterségnek tartják, amely nem méltó egy mágushoz.
És ezekkel a vitákkal született meg a kútfői mágusiskola.
Vannak persze, akik úgy vélik, ez közel sem az iskola születésének igaz története. Szerintük Kútfőt egy nő, a Sötétség Asszonya uralta, ki szövetséget kötött a föld Ősi Erőivel. Állítólag egy barlangban élt a Kútfő-hegy alatt, és sohasem jött ki a napfényre, hanem hatalmas varázslatokból egyre csak szőtte és szőtte hálóját a földek és vizek fölé. Így kényszerítette rá gonosz akaratát a férfiakra, míg végül az első Főmágus megérkezett a szigetre, belépett a barlangba, és a Sötétség Asszonyát legyőzve, átvette helyét.