Mi sem igaz e történetből, kivéve egyetlen dolgot: Kútfő első mesterei valóban feltártak egy nagy barlangot. Ám — mert bár Kútfő gyökere egyenlő minden sziget gyökerével — ez a barlang mégsem Kútfőn nyílt meg.
És igaz, hogy Medra és Elehal idejében Kútfő népe, a férfiak és nők valóban nem tartottak a föld Ősi Erőitől, hanem tisztelték azokat, látomásokat és hatalmat kértek tőlük. Ez is megváltozott az évek során.
A következő esztendőben későn érkezett a tavasz, hidegen és viharosan. Medra nekiállt a hajóépítésnek. Mire a barack kivirágzott, készített egy karcsú, de erős, egyvitorlás tengerjárót, enyhelyi formára ácsolva. Reményteljesnek nevezte el. Nem sokkal ezután kihajózott az Alkány-öbölből, senkit sem vitt magával. — Nyár végéig ne várj! — mondta Parázsnak.
— A Ligetben leszek — válaszolta a nő. — És a szívem veled marad, bármerre járj, én fekete vidrám, fehér csérem, szerelmem, Medra!
— És az enyém veled marad, tüzem parazsa, virágzó barackfám, szerelmem, Elehal!
Fürkésző utazásai közül az első alkalmával Medra, vagy Csér, ahogyan nevezte magát, felhajózott északra a Legbenső-tengeren, Szirmos felé, ahol már járt néhány esztendővel korábban. Laktak ott a Kéz népéből néhányan, akikben megbízott. Az egyikük, egy Varjú nevű férfi a világtól visszavonult, vagyonos ember volt, aki nem rendelkezett a mágia ajándékával, de szenvedélyesen vonzódott az írott szóhoz, gyűjtötte a tudás és a történelem könyveit. Varjú volt az, ahogy Medra fogalmazott, aki annak idején belenyomta az orrát egy könyvbe és nem engedte el, amíg nem tanult meg olvasni. — Minden műveletlen mágus csak átok Óceánföldnek! — kiáltott fel. — Bűn tanulatlanul birtokolni a hatalmat! — Varjú különös alak volt, akaratos, öntelt, makacs, s ha szenvedélye védelméről volt szó, akkor igen bátor. Még évekkel korábban szembeszegült Eleresztett hatalmával is. Álcázva az enyhelyi Nagy Kapu városába utazott, majd négy könyvvel tért vissza, melyeket a régi uralkodói könyvtárból szerzett. Mostanság kerített — és erre igencsak büszke volt — egy eredetileg Út-szigetről származó misztikus értekezést a higanyról. — Közvetlenül Eleresztett orra elől hoztam el — mesélte Csérnek. — Gyere, vess rá egy pillantást! Egy híres varázslóé volt.
— Tinaral — vágta rá Csér. — Ismertem.
— Semmit sem ér, ugye? — kérdezte Varjú, aki azonnal lecsapott minden apróságra, ha köze volt a könyvekhez.
— Nem tudom. Nagyobb zsákmányra vadászom.
Varjú felkapta a fejét.
— A Nevek Könyvére.
— Elveszett Atéval együtt, amikor nyugatra ment — jegyezte meg Varjú.
— Egy Nemesgyík nevű mágus mesélte, hogy amikor Até Pendoron járt, elárulta egy varázslónak, hogy a Nevek Könyvét egy kilencvenszigeti nőnél hagyta megőrzésre.
— Egy nőnél! Megőrzésre! Kilencvenszigeten! Őrült volt a te mágusod?
Varjú lármázott ugyan, de már a puszta lehetőség izgatottá tette, hogy a Nevek Könyve elérhető közelségben van. Ugrásra készen várta, hogy Csérrel elhajózhasson Kilencvenszigetre.
Így hát együtt vitorláztak délnek a Reményteljes fedélzetén. Először a bűzös Geap-szigeten kötöttek ki, ahonnan házalók álcájába bújva indultak tovább, és egyesével végigjárták a csatornák útvesztőjében fekvő szigetecskéket. Varjú jobb árukkal rakta meg a hajót, mint amilyet a helyi gazdák valaha is láttak, és Csér kedvező áron kínálta ezeket, többnyire cserealapon, mivel a szigetlakók között igen kevés pénz forgott. Népszerűségük gyorsan növekedett, hírük futótűzként terjedt. Közismertté vált, hogy könyvekért is cserélnek, ha a könyvek rejtélyesek és régiek. Persze, Kilencvenszigeten minden könyv régi volt és rejtélyes, már ami maradt belőlük.
Varjú szinte ujjongott örömében, amikor egyszer egy Akambar idejéből származó, pecsétes bestiáriumot kapott öt ezüstgombért, egy gyöngymarkolatú tőrért és egy vég Lorbanery-selyemért. Egy ideig csak ült a Reményteljes deszkáin, és halkan zümmögve rágta át magát a harikki, a pomat és a jegesmedve ódon leírásán. De Csér partra szállt minden egyes szigetecskén, végigmutogatta áruikat a háziasszonyok konyháiban és az álmos hangulatú ivókban, ahol a vénemberek ültek egész nap. Néha hanyagul ökölbe zárta kezét, majd tenyérrel felfelé újra kinyitotta, mintha csak szokása lenne, de senki sem válaszolt a jelre.
— Könyvek? — kérdezte egy kosárfonó Észak-Szudiddin. — Mint az ott? — Hosszú papírcsíkokra mutatott, amelyeket beledolgoztak háza zsúptetejébe. — Talán jók valami másra is? — Varjú felbámult a nádszálak között itt és ott felbukkanó szavakra, és remegni kezdett dühében. Csér visszarángatta a hajóra, mielőtt haragja kitört volna belőle.
— Csak egy állatgyógyász-kézikönyv volt — ismerte el Varjú, amikor továbbhajóztak, és ő lecsillapodott valamelyest. — „Ínpók,” ez állt ott, és valami a jerke tőgyéről. De ez a tudatlanság! Ez a kegyetlen tudatlanság. Beépítették a tetőbe!
— És ez még hasznos tudás volt — jegyezte meg Csér. — Milyenek legyenek az emberek, ha nem tudatlanok, mikor nem őrzik meg, és nem tanítják a tudást? Ha össze lehetne gyűjteni a könyveket, egyetlen helyre…
— Mint a Királyok Könyvtára — mondta erre Varjú, elveszett dicsőségről álmodozva.
— Vagy a te könyvtárad — fűzte hozzá Csér, aki körmönfontabbá vált az idők során.
— Szilánkok — vágta rá Varjú, elutasítva élete munkájának jelentőségét. — Maradványok csupán!
— Vagy a kezdet.
Varjú csak sóhajtott egyet.
— Úgy vélem, ismét délnek kellene haladnunk — szólalt meg Csér kis idő múltán, amikor bekormányozta a hajót egy szélesebb csatornába. — Dondy felé.
— Van érzéked a dologhoz — mondta Varjú. — Tudod, merre kell keresgélni. Egyenesen ahhoz a bestiáriumhoz mentél ott, a pajtapadláson… De itt nincs mit keresnünk. Nem találunk semmi fontosat. Até nem hagyhatta a tudáskönyvek legnagyszerűbbikét bugrisok közt, akik tetőt csinálnak belőle! Vigyél Dondyra, ha úgy tetszik. Aztán vissza Szirmosra. Elegem van ebből.
— És kifogytunk a gombokból — jegyezte meg Csér. Vidámság szállta meg; amikor Dondyra gondolt, érezte, hogy jó irányba haladnak. — Talán találok neked valamennyit útközben — kacagott fel. — Tudod, ehhez van tehetségem.
Még egyikük sem járt Dondyn. Álmatag, délvidéki szigetecske volt egyetlen takaros, régi kikötővároskával, Telióval, melynek házait rózsaszínes homokkőből építették, szántóföldjei és gyümölcsösei pedig termékenyek lehettek valaha. De már egy évszázada Gázlór urai vették birtokukba, megadóztatták és rabláncra verték népét, a földet és lakóit egyaránt tönkretették. Telio napos utcáin szomorúság és por uralkodott. Az emberek úgy éltek ott, mint a vadonban, sátrakban és féltetők alatt, amelyeket hulladékból hordtak össze, de néhol még ennyire sem tellett. — Nincs itt dolgunk! — tört ki Varjú. — Ezeknek a nyomorultaknak egy szál könyvük sem lesz!
— Várj még! — kérte társa. — Adj egy napot.
— Veszélyes — ellenkezett tovább Varjú —, és oktalanság. — Nem tett több megjegyzést. A szerény, naiv fiatalember, akit valaha ő tanított olvasni, kiismerhetetlen vezetővé vált.