Követte Csért, le az egyik szélesebb utcán, egy kis házacskákból álló városrészbe, a néhai takácsnegyedbe. Dondy valaha a lenből élt, de a kőből épült áztatóházak már többnyire kihasználatlanul álltak, s a házak ablakain bepillantva láthatták a magukra hagyott szövőszékeket. Egy kicsiny téren, hol a fák árnyékot adtak a forró napsütésben, négy vagy öt nő ült és orsózott egy kút mellett. Véznácska gyerekek játszottak a közelben, nem törődve a hőséggel, és érdeklődés nélkül bámultak az idegenekre. Csér tétovázás nélkül tartott erre, mintha tudná, hová megy. Megállt a kútnál, és köszöntötte a nőket.
— Ó, szépember — válaszolta egyikük mosolyogva —, meg se mutassa, mi van a csomagjában, mert egy rézfityingem, annyi sincs, nemhogy elefántcsont. Legalább egy hónapja nem láttam pénzérmét.
— És egy darab vászon, asszonyom? Szövet vagy fonál? Dondy vászna a legjobb, így hallottam még Enyhelyen is. És amit most orsóznak, az is csakugyan szép. — Varjú egyszerre nézett megvetőn és mulatva társára. Ő maga is elszántan tudott alkudni egy-egy könyvre, de hogy egy vidéki háziasszonnyal csevegjen gombokról és fonalakról, azt méltóságán alulinak érezte. — Hadd nyissam ki ezt — szólt Csér, és kiterítette zsákja tartalmát a tér kövezetére. A nők és a koszos, félénk gyerekek közelebb húzódtak, hogy lássák a csodákat, melyeket az idegen mutat. — Készruha érdekel, és festetlen szövet, meg minden hasonló, a gombokból kifogytunk. Ha lenne esetleg szarvból vagy csontból? Elcserélném ezt a kis bársonykalapkát három vagy négy gombért. Vagy egy tekercs szalagot? Nézzék a színeket! Remekül illik a hajához, asszonyom! De papírt és könyvet is elfogadunk. Urunk, Szirmoson, szívesen fogadja az ilyesmit, persze, ha van felesleges.
— Ó, maga kedves ember! — mondta kacagva a nő, aki az imént is szólt, közben egy vörös szalagot tartott fekete copfjához. — Bár lenne magának valamim!
— És nem lennék ilyen bátor csókot kérni — forgatta a szavakat Medra —, de egy nyitott tenyér nem nagy kívánság, ugye?
Mutatta a jelet, a nő csak nézett rá egy hosszú pillanatig. — Ez könnyű — szólt halkan, és válaszolt a mozdulatra —, de nem mindig biztonságos, idegenek között.
A férfi tovább mutogatta áruikat, élcelődött a nőkkel és a gyerekekkel. Semmit sem tudott eladni. Úgy bámulták a kacatokat, mintha kincsek lennének. Hagyta, hadd nézzenek és fogdossanak meg mindent, amit mernek. Még azt is hagyta, hogy az egyik kölyök elemeljen egy kicsiny, csiszolt réztükröt. Látta eltűnni a szakadt rongyok alatt, de nem szólt. Végül összepakolt, mondván, mennie kell, és a gyermekek hamar szerteszaladtak.
— Van egy szomszédom — kezdte a fekete copfos nő —, akinek lehet valamennyi papírja, ha tényleg azt keresik.
— Áll rajta írás? — kérdezte Varjú, aki végig a kút káváján ült, unott tekintettel. — Vagy jelek?
A nő tetőtől talpig végigmérte. — Jelek vannak rajta, uram — válaszolta hűvösen. Azután visszafordult Csérhez, és melegebb hangon folytatta: — Ha velem jönnek; erre lakik. Bár csak egy szegény lány, azt megmondhatom — magának legalábbis —, hogy ő is ki tudja nyitni az öklét. De ez nem mindenkiről mondható el errefelé.
— Háromról mégis — szólt Varjú és hanyagul mutatta a jelet —, úgyhogy spóroljon az ecettel, jóasszony!
— Magának kéne spórolnia vele! Szegény népek vagyunk mi, ezen a fertályon.
— És műveletlenek — vágott vissza amaz.
A nő tekintete villogott, de vezette őket tovább.
Az egyik sikátor végében megálltak egy háznál. Valaha kellemes lak lehetett, kőből rakott két emelettel, de most félig üresen állt, elcsúfulva; az ablakkeretek többsége és a fal néhány köve is kihullott már. Átmentek egy udvaron, a sarkában kút állt. A nő bekopogott egy oldalajtón, és fiatal lány nyitotta ki.
— Boszorkánylak — jegyezte meg Varjú, megérezve a gyógyfüvek és illatos füstölők szagát. Hátrább lépett.
— Gyógyítók — vágta rá vezetőjük, és a lányhoz fordult: — Megint beteg, Bogárka?
A lány bólintott, Csérre nézett, azután Varjúra. Tizenhárom vagy tizennégy esztendős lehetett, erős testalkatú, sovány és komor, de a tekintete nyugodt.
— Ők a Kéz férfiai, Bogárka, egyikük alacsony és kedves, a másik magas és büszke, és azt mondják, papírokat keresnek. Tudom, hogy nektek volt valami ilyesmitek. Semmi sincs a zsákjukban, amire szükségetek lenne, de lehet, hogy elefántcsonttal is tudnak fizetni azért, amit akarnak. Jól mondom? — Tekintete ismét felvillant, ahogy Csérhez fordult. A férfi bólintott.
— Nagyon beteg, Gyékény — mondta a lány a fekete copfos nőnek. Megint Csérre nézett. — Nem tudsz gyógyítani? — Hangjában vád csendült.
— Nem.
— Ő az — mutatott Gyékény a lányra. — Ahogy az anyja és a nagyanyja is közénk tartozott. Engedj be, Bogár, legalább engem, hadd beszéljek vele. — A lány hátralépett egy kicsit, és Gyékény így fordult Medrához: — Az anyja tüdővésztől haldoklik. Egyik gyógyítónk sem tudta kikúrálni. Ő maga bármikor meggyógyította a görvélykórt, és a fájdalmat is elvette az érintésével. Csodálatos keze volt, és Bogár is ígéretesnek tűnik.
A lány intett, hogy kerüljenek beljebb. Varjú inkább kint várakozott. A magas és hosszú szoba még őrizte a jobb idők nyomait, de többnyire már réginek és szegényesnek látszott. Gyógyító kellékek és száradó füvek hevertek mindenfelé, bár rejlett valami rend az elhelyezkedésükben. A formás kőkandallóban félmaroknyi gyógyfű füstölgött, mellette keretes ágy állott. A rajta fekvő nő olyannyira rossz állapotban volt, hogy a helyiség félhomályában csupán csontnak és árnyéknak tűnt. Amikor Csér belépett, a nő megpróbált felülni és beszélni. Lánya felpolcolta hátát és fejét a párnákkal. Csér közelebb húzódott, meghallotta a beteg szavait. — Mágus. — Ezt mondta. — Nem véletlen.
Hatalommal bíró nő, tudta, kit lát maga előtt. Talán ő hívta ide?
— Fürkész vagyok — válaszolta Csér. — És kereső.
— Tudnád tanítani?
— Elvihetem azokhoz, akik tudják.
— Vidd.
— Elviszem.
Elernyedt párnáin, és lehunyta szemét.
Bármilyen hatalmas volt az asszony akaratereje, a beszéd kimerítette, megrázkódott. Csér felállt, és mély lélegzetet vett. Körbenézett, tekintete megállapodott a lányon. Ő nem viszonozta a pillantást, csak nézte anyját közönybe forduló, sötét bánattal. Miután a beteg biztosan elaludt, a lány csak akkor mozdult, segített Gyékénynek, aki mint barát és szomszéd, gyakran tette itt hasznossá magát. Épp a véráztatta szöveteket szedte össze, amelyek szerteszét hevertek az ágy körül.
— Megint vérzett, és nem bírtam elállítani — szólalt meg Bogár. Könnyek szöktek a szemébe, és lecsorogtak az állán. Arckifejezése alig változott.
— Ó, gyermekem — mondta Gyékény és megölelte —, ó báránykám! — Bár ő is ölelt, Bogár tartása merev maradt.
— Odamegy — sírta —, a falhoz, és én nem mehetek vele. Egyedül kell odamennie, mert nem mehetek vele. Te nem tudsz odamenni? — kiszakította magát az asszony öleléséből, és Csérre bámult. — Te oda tudsz menni!
— Nem — válaszolta a férfi. — Nem ismerem az utat.
Mikor Bogár beszélt róla az imént, abban a pillanatban Csér is látta, amit a lány: a hosszú domboldalt, ahogy lefut a sötétségbe, és rajta — az alkonyati félhomály szélén — egy alacsony kőfal. A kőfal mellett egy alak sétált, igen sovány, szinte anyagtalan, csont és árnyék nőalak. De nem az ágyban haldokló nő árnyát látta. Hanem Aniebet.