— Tiszták?
— Nem az én szavam ez. Hadasé. De visszautasították az ajánlatot. Uralkodni akarnak Kútfő felett, és elválasztanák a férfiakat a nőktől, hogy csak a férfiak dönthessenek mindenben. Miféle egyezségre juthatnánk velük? Miért jöttek ide egyáltalán, ha nem akarnak összedolgozni velünk?
— El kell küldenünk azokat a férfiakat, akik nem akarnak.
— Elküldeni? Haragot szítani? Hogy elmeséljék Gázlór vagy Enyhely urainak, hogy Kútfő boszorkányai vihart főznek a bográcsaikban?
— Elfelejtettem — mindig elfelejtem — válaszolta Csér letörten. — Mindig megfeledkezem a börtön falairól. Amikor kívül vagyok, nem viselkedem ilyen ostobán… De itt nem tudom elhinni, hogy ez egy börtön. Csak odakint, nélküled emlékszem… Nem akarom, de mennem kell. Nem tudom elfogadni, hogy itt bármi is rossz lehet vagy elromolhat, de… Mennem kell, és északnak kell mennem, Elehal. Amikor majd visszatérek, itt maradok örökre. Itt mindent megtalálok, amit valaha is kerestem. Vagy már meg is leltem.
— Nem — válaszolta a nő —, csak engem találtál meg… De még sokat kell kutatni és fürkészni a Ligetben is. Eleget, hogy még neked is munkát adjon. Miért északnak?
— Hogy kinyújtsam a Kezet, Anglád és Éa felé. Arra még sohasem jártam. Semmit sem tudunk az ottani varázslóságról. Királyok Angládja, és a ragyogó Éa, szigetek legöregebbike! Arrafelé biztosan találunk szövetségeseket.
— De Enyhely útban lesz — ellenkezett gyengén Parázs.
— Nem akarok átvitorlázni Enyhelyen, kedves szerelmem. Úgy tervezem, megkerülöm. Vízen. — Medra még mindig meg tudta nevettetni; és egyedül, csak ő. A férfi távollétében Parázs halk szavú és higgadt volt. Megtanulta már, hogy a türelmetlenség hasztalan mindazon munkákban, melyeket el kell végezni. Néha még mindig haragos grimaszt vágott, néha elmosolyodott, de sohasem nevetett. Amikor nevetni is tudott volna, akkor épp egyedül volt a Ligetben, mint régebben mindig, ha odament. De az Iskola megalapításának és felépítésének esztendőiben ritkán mehetett oda, és akkor is magával vitt néhány tanítványt, hogy megmutassa nekik az ösvények és a levélárnyak mintázatait; mert ő volt a formamester.
Abban az évben Csér később indult útnak. Magával vitt egy tizenöt esztendős fiút, Port, egy ígéretes időjárásvetőt, akinek a tengeren kellett gyakorolnia, és Szilajt, egy hatvan körüli nőt, aki hét vagy nyolc esztendeje jött el vele a szigetre. Szilajra a Kéz egyik asszonyaként talált rá, Bárkán. Bár nem rendelkezett semmiféle varázsajándékkal, annyira értett az emberek bizalmának felébresztéséhez és ahhoz, hogy rávegye őket a közös munkára, hogy otthon bölcs asszonyként tisztelték emiatt, ahogyan később Kútfőn is. Ő kérte Csért, hogy vigye most magával, meglátogatná családját, anyját, húgát és két fiát; s a tervek szerint Por is ottmarad majd vele, míg a fürkész visszatér északról, és visszaviszi magával Kútfőre. Így hát északkeletnek indultak a Legbenső-tenger nyarában, és Csér megkérte Port, hogy idézzen enyhe mágusszelet a vitorlába, mert csak így érhetik el biztosan Bárkát, még a Hosszú Tánc előtt.
Ahogy elértek a sziget partjára, Csér elbűvölte a Reményteljes képét, hogy vízen lebegő fatörzsnek látsszon csupán; a kalózok és Eleresztett hajcsárai sűrűn járták azokat a vizeket.
Bárka keleti partján, Szeseszriben hagyta utasait, és a Hosszú Tánc után felhajózott az Ébenyhely-szoroson, hogy szándékai szerint ezután nyugatnak tartson, Omer déli partvonala mentén. Mindvégig fenntartotta szemfényvesztő bűbáját a hajón. A nyárközép szikrázón tiszta levegőjében, az északi szél mögött, meglátta a szoros kék vonala felett lebegő és homályos, kékesbarna földdarabot, az Onn-hegy hosszú, súlytalannak tetsző gerincét.
Nézd, Medra! Nézd!
Enyhely, az ő szigete, ahol népe él vagy hal, nem tudta már ennyi idő után. Ahol Anieb fekszik sírjában, ott fenn, a hegyoldalban. Nem tért vissza, sohasem jött ennyire közel, mennyi ideje már? Tizenhat vagy tizenhét esztendeje. Senki sem ismerné fel; senki sem emlékszik a fiúra, Vidrára, kivéve talán anyját, apját és nővérét, ha élnek még egyáltalán. És Nagy Kapuban biztosan lakik embere a Kéznek. Bár kisfiúként nem ismerte egyiküket sem, mostanra biztosan felismerné őket.
Addig hajózott felfelé a széles szoroson, mígnem az Enyhely-öböl szájáig húzódó dombság elrejtette az Onn-hegyet. Nem is láthatta meg újra a csúcsot, míg át nem haladt az öböl szűk bejáratán. És egyszer csak ott volt előtte a hegy, íveivel és szirtjeivel a nyugodt víz felett, melyen először próbált mágusszelet kelteni, úgy tizenkét esztendősen. És továbbhajózva látta a magas tornyokat előtörni a tengerből, előbb csak haloványan, csupán pontokként és vonalakként, majd kibontakoztak teljes valójukban; tornyai a világ közepén álló fehér városnak.
Gyávaság lett volna távol maradni Enyhelytől — féltette a bőrét, félt, hogy szüleit halva találja, s félt, hogy Anieb emléke túl élénken tér vissza.
Mert időnként úgy érezte, hogy amiképpen élve megidézte őt, úgy a holtak világából is kiszólíthatja. A kötelék, amely közöttük feszült, s amely lehetővé tette, hogy a nő kiszabadítsa, sohasem szakadt el. Sokszor megjelent álmaiban, csendesen állva, ahogy először látta Szamori bűzös kőtornyában. És néhány esztendeje látta őt Telióban egy haldokló ágya mellett, gyógyító látomásában, ahogy a túlvilági alkonyfényben lépdel a kőfal mellett.
Mostanra már megtudta, Elehaltól és másoktól, hogy miféle kőfal az ott. Az élők és a holtak világa között húzódik. De a látomásban Anieb a kőfalnak ezen az oldalán járt, s nem a másikon, amely lefutott a sötétségbe.
Tőle félt talán? Tőle, aki kiszabadította?
Elkapta az erős szelet, és a Déli Csúcsot megkerülve, elszántan bevitorlázott az enyhelyi Nagy-öbölbe.
Még lobogtak a zászlók Enyhely város tornyain, még király uralkodott ott. A zászlók a meghódított szigetekről és városokból származtak, és a király Eleresztett hadúr volt. Sohasem hagyta el a márványpalotát, ahol egész nap csak ült, rabszolgákkal szolgáltatta ki magát és figyelte, ahogy Vandór-Akbé kardjának árnyéka lassan végigmászik az alant fekvő háztetőkön, mint valami hatalmas napóra mutatója. Parancsolgatott, és a rabszolgák így válaszoltak: — Teljesítjük, fenséges uram. — Meghallgatásokat tartott, és az idősek így válaszoltak parancsaira: — Teljesítjük, fenséges uram. — Hívta mágusait, és Zsenge érkezett legelébb, mély meghajlással köszöntve őt. — Járni akarok! — kiáltotta, és gyenge kezével rácsapott béna lábára.
A mágus így válaszolt: — Fenséges uram! Ahogyan te is tudod, szegényes jártasságom nem segíthet, de elküldettem Óceánföld legjobb gyógyítójáért, aki Narveluénen él, és amikor megérkezik, fenséged biztosan újra tud majd járni, igen, és végigtáncolja a Hosszú Táncot.
Azután Eleresztett szitkozódott és üvöltözött, és a rabszolgái bort hoztak neki, és a mágus kiment, hajlongva, és közben még ellenőrizte, hogy a bénítóvarázs rendesen kitart.
Messze kényelmesebb volt számára ez, hogy Eleresztett maradt a király, ahelyett, hogy ő uralta volna Enyhelyt nyíltan. A fegyveresek nem bíztak meg a fortélyosokban, és nem szívesen szolgálták őket. Lényegtelen volt a mágus hatalma; ha nem érte el Mórred Ellenségének erejét, akkor nem tarthatott egyben seregeket és flottákat, mert a katonák és a tengerészek nem engedelmeskedtek neki. A nép megszokta már, hogy fél Eleresztettől és engedelmeskedik parancsainak; régi szokás volt ez már, erős megszokás. Még mindig az erőskezű vezető, a merész stratéga és a kegyetlen hóhér hatalmát tulajdonították neki; és tulajdonítottak neki olyan erőket is, melyekkel sohasem rendelkezett, példának okáért uralmat mágusai felett.