De már nem szolgálták mágusok Eleresztettet, kivéve Zsengét és egypár szerény varázslófélét. Zsenge lassan elüldözte vagy megölette egyiket a másik után, minden riválisát Eleresztett udvartartásában, és Enyhely egyedüli uralkodójának számított, immáron több esztendeje.
Gelluk tanoncaként és segédjeként folyton bátorította mesterét az út-szigeti tudás tanulmányozására, így mindig szabadon cselekedhetett, amikor a mágus az imádott higanya után kutatva, hosszabb-rövidebb utakra indult. Gelluk váratlan veszte mégis megrázta. Volt benne valami rejtélyes, néhány dolog, néhány személy eltűnt közben. A mindig hasznos Vizslát felkérve, Zsenge alaposan utánanézett a történteknek. Hogy Gelluk hová lett, az természetesen nem maradt titok. Vizsla követte a nyomát egészen a föld egy sebhelyéig, és azután közölte, hogy a mágus odalent van, mélyen eltemetve a domboldalban. Zsenge nem kívánta kiásni. De a fiút, akit utoljára vele láttak, még Vizsla sem tudta nyomon követni. Nem volt képes megmondani, hogy a domb alá került Gellukkal együtt, avagy sikerült eltakarodnia. Nem hagyott hátra varázsnyomokat, mint a mágus — így mondta Vizsla —, és az eset utáni éjjelen hatalmas vihar zúdult a szigetre. Amikor Vizsla végül mégis talált nyomokat, kiderült, hogy azok egy elszökött rabszolganő nyomai, aki már halott volt, mire rátaláltak.
Zsenge nem büntette meg Vizslát a sikertelenségért, de megjegyezte az esetet. Nem volt hozzászokva a hibákhoz, és nem is szerette azokat. Az sem tetszett neki, amit Vizsla mondott arról a fiúról, Vidráról, és azt is megjegyezte.
A hatalom utáni sóvárgás önmagát emészti fel, növekszik, miközben elnyeli azt, aki sóvárog. Zsenge éhségtől szenvedett. Már-már éhen halt. Kevés megelégedéssel töltötte el, hogy uralkodhat Enyhely, a koldusok és elszegényedett parasztok földje felett. Mi jó van Maharion trónjának birtoklásában, ha senki más nem ülhet rá, csak egy iszákos nyomorék? Mi dicsőség maradhat még a város nagyszerű tornyaiban, ha nem lakja más, csak néhány csúszómászó rabszolga? Megkaphatott volna bármely nőt, akire szemet vetett, de a nők csak kiszipolyozták a hatalmat, ezt minden mágus tudta. Nem akart nőt látni a közelében. Ellenségért könyörgött; egy olyan ellenfélre vágyott, kinek az elpusztítása megéri az erőfeszítéseket.
Kémei már legalább egy esztendeje valamely titkos felkelésről sustorognak, amely lassan behálózza az egész birodalmát, varázslók lázadó csoportjairól, akik úgy nevezik magukat: a Kéz. Mohón kutatott az ellenség után, és talált egy ilyen csoportot. Mint kiderült, egy rakás vénasszonyról, bábáról, ácsról, sírásóról, bádogosinasról és néhány kiskölökről volt szó csupán. Megalázottnak érezte magát, s dühében mindegyiküket halálra ítélte a fickóval együtt, aki jelentést tett róluk. Nyilvános kivégzést tartottak Eleresztett nevében, a király elleni összeesküvés vádjával. Talán sohasem elég az effajta megfélemlítésből, és sohasem késő végrehajtani. Mégis mélyen megérintette a dolog. Nem szerette, ha nyilvánosság elé kerül egy rakás bolond, akiknek sikerült ráijeszteniük. Szívesebben bánt volna el velük a maga módján, a maguk idejében. Közvetlen félelemre volt szüksége, hogy jóllakjon: látnia kellett, hogy az emberek félnek tőle, hallania kellett rémületüket, szagolnia, tapintania, ízlelnie a rettegést. De mióta Eleresztett nevében uralkodott, csak maga Eleresztett vált még félelmetesebbé a seregek és népek szemében, míg ő a háttérben maradt, rabszolgákkal és tanítványokkal foglalkozott.
Nem túl rég valami feladattal elküldte Vizslát, és visszatérve az öreg feltett egy kérdést: — Hallottál valaha is Kútfő-szigetről?
— Kamerytől délre és nyugatra fekszik. Gázlór uraihoz tartozik, már úgy negyven vagy ötven esztendeje.
Bár ritkán hagyta el a várost, Zsenge büszke volt a Szigetvilágról szerzett tudására, amit tengerészeinek jelentéseiből és a palotában található, csodálatosan pontos és ősi térképekből szedett össze. Ez utóbbiakat éjjeleken keresztül tanulmányozta, közben azon tűnődött, hogy merre és hogyan növelhetné birodalmát.
Vizsla bólintott, mintha elhelyezkedésén kívül mást nem is lenne érdemes megjegyezni Kútfőről.
— Nos?
— Volt egy öregasszony, akit megkínoztál, mielőtt megégettetted a többiekkel együtt. Emlékszel? Nos, akit megbíztál a dologgal, az mondta el. A nő a fiáról beszélt, a Kútfőn tartózkodó fiáról. Tudod, hívta őt, hogy jöjjön érte. De úgy, mintha a fiú megtehetné.
— És?
— Különösnek tűnik. Egy vénasszony egy belvidéki faluból, sohasem látott még tengert, de egy távoli szigetről hívja vissza a fiát.
— A fia halász lehetett, aki beszélt neki az utazásairól.
Zsenge legyintett. Vizsla szipákolt egyet, bólintott és távozott.
Zsenge sohasem hagyott figyelmen kívül semmiféle jelentéktelennek tűnő dolgot, amit Vizsla említett meg neki, mert végül a többségükről bebizonyosodott, hogy mégsem jelentéktelen. Utálta ezért a vénembert, és azért is, mert rendíthetetlen volt. Zsenge sohasem tisztelte Vizslát, és a lehető legritkábban használta, de az öreg túl hasznos volt, semmint kiaknázatlanul hagyhatta volna a képességeit.
A mágus megőrizte emlékezetében Kútfő nevét, és amikor újra hallotta, mi több, ugyanabban az összefüggésben, rögtön tudta, hogy Vizsla megint jó nyomon járt.
Három gyerek, két tizenöt vagy tizenhat esztendős fiú, és egy lány — úgy tizenkettő lehetett —, belekerült Eleresztett egyik járőrcsapatának hálójába, valahol Omer-szigettől délre. Mágusszéllel próbáltak elhajtani egy lopott halászhajót. A járőrhajó fedélzetén időjárásvető is dolgozott, így kaphatták el őket: a varázsló egy nagy hullámmal terelte vissza a hajót. Amikor visszavitték őket Omerre, az egyik fiú megtört és bőgött valamit arról, hogy csatlakozni akartak a Kézhez. Ezt meghallván a tengerészek elmondták a gyerekeknek, hogy ezért kínzás és máglyahalál jár, mire a fiú megint elbőgte magát és kérte, hogy hagyják őket, és mindent elmond a Kézről és Kútfőről, meg Kútfő nagy mágusairól.
— Hozzátok elém őket! — parancsolta Zsenge a hírnöknek.
— A lány elrepült, nagyuram — válaszolta a férfi kelletlenül.
— Elrepült?
— Madár alakját vette fel. Kócsagét. Nem gondoltuk volna egy ilyen kislányról. Eltűnt, mielőtt észbe kaphattunk volna.
— Akkor hozzátok a fiúkat! — szólt Zsenge halálos türelemmel.
Csak egy fiút hoztak elébe. A másik kiugrott a hajóból, amikor átszelték az Enyhely-öblöt, és egy számszeríjlövedék megölte. Az elébe ráncigált fiút olyan rettegésroham fogta el, hogy még Zsenge is megundorodott tőle. Hogy tudna megrémíteni egy olyan teremtményt, aki már megvakult és maga alá csinált félelmében? Mondott egy megkötő igét a fiúra, hogy állva tartsa és mozdulatlanul, mint egy kőszobor, azután úgy hagyta egy napon és egy éjjelen keresztül. Közben beszélt a szoborhoz, elmondta neki, hogy szerinte eszes fiú lehet, és biztosan jó tanítvány válna belőle, itt a palotában. Talán még Kútfőre is elmehet majd, hogy találkozzon az ottani mágusokkal.
Amikor leoldotta róla a varázskötelékeket, a fiú megpróbálta színlelni a mozdulatlanságot, és nem akart megszólalni. Zsengének bele kellett nyúlnia az elméjébe, ahogyan Gelluktól tanulta még régebben, amikor még a mestere volt a művészet helyi ura. Megtalálta, amit keresett. Azután a fiú már nem volt jó semmire, csak arra, hogy legyen kitől megszabadulnia. Megalázónak érezte, hogy hagyta, hogy az ostoba egyszerű népek, túljárjanak az eszén. Csak annyit tudott meg Kútfőről, hogy ott van a Kéz, és egy iskola, melyben varázslóságot tanítanak. És megtudta egy férfi nevét.