A mágusiskola ötlete nevetésre fakasztotta. Vaddisznóiskola, gondolta, sárkánykollégium! Viszont ajándékkal rendelkező férfiak gyülekeztek és tervezgettek valamit Kútfőn. Ez lehetségesnek tűnt, és minél többet gondolt egy mágusszövetség létezésének lehetőségére, a dolog annál jobban megrémisztette. Természetellenesnek tartotta, olyasminek, ami csak egy nagyobb erő irányítása alatt, egy uralkodó akarat hatására történhet meg — egy olyan mágus akaratára, aki elég hatalmas ahhoz, hogy a szolgálatába kényszerítse még az erősebb varázslókat is. Meglett hát az ellenség, akire várt!
Vizsla lent volt a bejáratnál, ezt mondták neki. Zsenge üzent, hogy jöjjön fel. — Ki az a Csér? — kérdezte, amint az öreg belépett.
A korosodó férfi külseje egyre inkább megfelelt nevének, arca csupa ránc, orra megnyúlt, és tekintetében szomorúság fészkelt. Szipákolt egyet és úgy tűnt, mintha nemtudomot szeretne mondani, de rég rájött már, hogy Zsengének nem érdemes hazudnia. Sóhajtott egyet. — Vidra — mondta. — Aki megölte Fehérarcot.
— Hol bujkál?
— Nem bujkál. Járkál a városban, beszélget az emberekkel. Elment Véghágóba, a hegyen túlra, hogy meglátogassa az anyját. Most is ott van.
— El kellett volna mondanod — jegyezte meg Zsenge.
— Nem tudtam, hogy kergeted. Én is csak régebben űztem. Bolonddá tett. — Vizsla minden rosszindulat nélkül beszélt.
— Csapdába csalt és megölt egy nagy mágust, a mesteremet. Veszélyes alak. Bosszút akarok állni. Kikkel beszélt itt? Látni akarom őket. Azután a fickót is.
— Valami vénasszonnyal a kikötőben. Egy öreg vajákossal. A nővérével.
— Hozasd ide. Vidd az embereimet.
Vizsla szipákolt egyet, sóhajtott, majd bólintott.
Nem várhatott sokat a néptől, ha magával vitte Zsenge embereit. Megint ugyanaz: akit be kellett vinnie, az a Kézhez tartozik, és a Kéz nagy hatalmú varázslók szövetsége Mórred szigetén, vagy más néven Kútfőn. Az a férfi, Vidra vagy Csér, onnan jött, bár eredetileg enyhelyi, és a Kéz berkeiben nagy tisztelet övezi, pedig csak egy fürkész. Persze, a nővére eltűnt, talán elment Vidrával Véghágóba, az anyjukhoz. Zsenge beleturkál majd ködös, gyenge elméjükbe, megkínozza a legfiatalabbat, azután mindet megégeti úgy, hogy Eleresztett végignézhesse az egészet, az egyik ablak mellett ülve. Kellett valami szórakozás a királynak.
Az egész csak két napot vett igénybe. Zsenge végig Véghágó felé kémlelt és tapogatózott; Vizslát is odaküldte maga előtt, saját jelenését is odaküldte, hogy láthassa, mi történik. Amikor megtudta, hol tartózkodik a fickó, maga is odasietett. Sasszárnyakon, minthogy az alakváltás mestere volt, és e tekintetben oly bátor, hogy időnként sárkányformát is felöltött.
Tudta, hogy jó, ha óvatosan bánik ezzel az alakkal. Vidra legyőzte Tinaralt, és ott volt ez a Kútfő-dolog is. Biztosan birtokolt vagy hordozott valamiféle erőt. Zsenge nem könnyen ijedt meg egy egyszerű fürkésztől, aki bábákkal és vajákosokkal tanácskozik. Nem is bírta rávenni magát, hogy lopakodjon és ólálkodjon. Fényes nappal csapott le Véghágó szabálytalan területére, emberi lábakká egyengetve karmait, és karokká alakítva szárnyait.
Egy gyermek futott üvöltve az anyjához, más nem volt a közelben. De Zsenge elfordította fejét — még megtartva valamennyit a sas gyors, merev mozdulatából —, és figyelt. A mágusok felismerik egymást, és már tudta, melyik házban keresse zsákmányát. Odament és szélesre tárta az ajtót.
Vékony, barna bőrű férfi ült az asztalnál, őt nézte.
Zsenge felemelte kezét, hogy megkötő varázst bocsásson a fickóra. Valahol megakadt közben: csak félig emelte fel karját a kívánt mozdulathoz.
Viadal kezdődött hát, gondolta, itt van az ellenség, akinek legyőzése megéri az erőfeszítést! Zsenge tett egy lépést hátrafelé, azután mosolyogva felemelte karjait. Oldalra nyújtózott ki nagyon lassú, de folyamatos mozdulattal, lerázva magáról a másik férfi esetleges próbálkozásait.
A ház eltűnt. Sem fal, sem tető, sem senki nem maradt a helyén. Zsenge ott állt a falucska poros terén, a reggeli napfény melengette felemelt karjait.
Szemfényvesztés volt az egész, hát persze. A meglepetés megállította egy pillanatra varázslás közben, és azután semlegesítenie kellett, hogy visszahozza az ajtót, a falakat, a tetőgerendákat, a napsugarak csillanását a mázas edényeken, a kandalló köveit, az asztalt. De az asztal mellett nem ült senki. Ellenfele eltünt.
Feldühödött, nagyon feldühödött, mint az éhező, kinek eledelét kiragadták a kezéből. Próbálta megidézni a férfit, Csért, hogy jelenjen meg újra, de nem ismerte az igaz nevét, és így nem lehetett hatalma a lelke vagy gondolatai felett. Az idézés válasz nélkül maradt.
Távolabb ment a háztól, visszafordult és tűzvarázslatot mondott rá, hogy a zsúp, a falak és minden ablak lángokat köpött. Nők rohantak ki sikoltozva. Bizonyára a hátsó szobában rejtőzködtek; nem foglalkozott velük. Vizsla, gondolta. Ismét elmondta az idézés igéit, Vizsla igaz nevét használva közben, és az öregember megjelent, ahogy kellett. Bár eléggé mogorván, és mondván: — Az ivóban voltam, arra lentebb. Elég lett volna kimondanod a köznapi nevemet, és jöttem volna.
Zsenge csak ránézett. Vizsla szája becsukódott és zárva maradt.
— Akkor beszélj, amikor megengedem! — szólt rá a mágus. — Hol van az a fickó?
Vizsla biccentett egyet északkelet felé.
— Mi van arra?
Zsenge kinyitotta Vizsla száját és elég hangot adott neki, hogy válaszolhasson. Hangja fakó volt, és élettelen: — Szamori.
— Milyen alakban?
— Vidra — válaszolta a fakó hang.
Zsenge elnevette magát. — Várni fogok rá — mondta. Emberi lábai sárgás karmokká, karjai széles tollú szárnyakká változtak, és egy sas röppent fel, hogy meglovagolja a szelet.
Vizsla szipákolt egyet, sóhajtott és követte, kelletlenül cammogva. Közben mögötte elhaltak a lángok, és gyermekek sírtak és asszonyok szitkozódtak az öklüket rázva arra, amerre a sas eltűnt az égen.
A jótéteménnyel való próbálkozás veszélyes; az elme könnyen összetéveszti a jóra való hajlamot azzal, hogy valaki jól végzi el dolgait.
Persze, a Jennaván sebesen leúszó vidra, nem ezen gondolkodott. Nem is gondolt másra, csak a gyorsaságra és az irányra és a folyóvíz édes ízére és az úszás elragadó lendületére. Ámde valami ilyesmin gondolkodott Medra, amikor ott ült az asztal mellett a nagyanyja házában, Véghágóban, s épp anyjával és nővérével beszélgetett. Éppen mielőtt az ajtó kivágódott és ott állt az a szörnyű, nagyszerű alak.
Medra úgy érkezett meg Enyhelyre, hogy azt gondolta, mivel ő maga nem kíván ártani, így nem is árt majd senkinek. Mégis gyógyíthatatlan sérüléseket okozott. Férfiak, nők és gyermekek haltak meg, mert ő ott volt. Kínok közt haltak meg, élve égtek el. Rettentő veszélybe sodorta anyját és nővérét, saját magát, és önmagán keresztül Kútfőt. Ha Zsenge (akinek köznapi nevét is csupán a szóbeszédekből ismerte) elfogja és felhasználja — ahogyan állítólag használni szokta az embereket, kiürítve elméjüket, mint egy zsákot —, akkor Kútfőn mindenki ki lesz téve a mágus hatalmának, és az általa irányított flottáknak, seregeknek. Medra elárulhatja Kútfőt Enyhelynek, ahogyan az a soha meg nem nevezett mágus árulta el Gázlórnak. Talán az a férfi sem képzelte, hogy árthat valakinek.