Medra ismét azon gondolkodott, és ismét hiábavalón, hogyan hagyhatná el Enyhelyt minél előbb és minél észrevétlenebbül — amikor felbukkant az a mágus.
Most, mint vidra csak arra tudott gondolni, hogy vidrának kellene maradnia, vidrává kellene válnia az édes illatú vízben, az élő folyóban, örökre. Egy vidra sohasem hal meg, csak él, és egyszer vége szakad életének. De az áramlattal együtt sikló teremtményben halandó elme dolgozott; és ahol a patak maga mögött hagyta a Szamoritól nyugatra eső dombot, a vidra kimászott a sáros partra, majd helyén egy ember kuporgott dideregve.
Most merre? Miért jött ide?
Egyáltalán nem gondolkodott el ilyesmin. Csak felvette azt az alakot, amelyik a legközelebb állt hozzá, lefutott a folyóhoz, ahogyan egy vidra tette volna, és úszott, ahogyan egy vidra úszik. De csak a saját alakjában tudott emberként gondolkodni, rejtőzködni, dönteni, cselekedni, vagy mágusként, ha már mágussal kellett szembeszállnia.
Tudta, hogy nem győzheti le Zsengét. Már az első megkötővarázs kivédéséhez felhasználta minden erejét, amit ellenállásra tudott fordítani. A szemfényvesztés és az alakváltás volt minden trükkje. Ha megint szembekerül a mágussal, akkor ott pusztul. És Kútfő is, vele együtt. Kútfő és gyermekei, és a szerelme, Elehal, és Fátyol, Varjú, Bogár, mindenki, a szökőkúttal együtt, abban a fehér kővel kirakott udvarban, és a mellette álló fának is vége. Csak a Liget marad meg. És az a zöld domb, csendesen, mozdulatlanul. Fejében visszhangzottak Elehal szavai, „Enyhely közöttünk fekszik.” És hallotta: „Az igaz hatalmak mindegyike, és az öreg erők mindegyike ugyanazon tőről fakad, ugyanott gyökeredzik.”
Felnézett. A patak felett ugyanaz a domboldal emelkedett, amelyet Tinaral mellett lépkedve közelített meg azon a bizonyos napon, Anieb jelenlétével az elméjében. Alig néhány lépésnyire, a túloldalán ott húzódott a sebhely, a varrat, még mindig jól láthatóan a nyári fű között.
— Anya! — szólította a földet, letérdelve a vörös forradás mellé. — Anya! Nyílj meg nekem!
Kezét a sebhelyre tette, de nem bírt a kellő hatalommal.
— Eressz be, Anya! — suttogta egy olyan nyelven, amely egyidős lehetett a domboldallal. A föld megremegett kissé és megnyílt.
Sas rikoltását hallotta. Talpra kecmergett, beugrott a sötét nyílásba.
Megjött a sas, körözve és rikoltozva szárnyalt a völgy, a domboldal, a patak melletti fűzfák felett. Tett egy utolsó kört, keresve és kutatva, majd visszarepült arra, amerről jött.
Hosszú idő múltán, valamikor késő délután, a vén Vizsla cammogott be a völgybe. Megállt itt és ott, azután szipákolt egyet. Leült a domboldalra a vörös sebhely mellé, megpihentette fáradt lábait. Vizsgálgatta a talajt ott, ahol néhány rög nemrégiben fordulhatott ki, és a fű is lenyomódott. Visszasimogatta a fűszálakat, hogy hamarabb helyreigazodjanak. Végül talpra vergődött, lement inni a tiszta vizű patakhoz, azután megindult a völgyben a bánya felé.
Medra kínok közt ébredt, sötétségben. Egy ideig ez volt minden, amit érzékelt. A kín jött, majd ment, a sötétség maradt. Később világosodott valamelyest, alkonyfénnyé, amelyben haloványan látott. Egy lejtő futott le onnan, ahol feküdt, rajta hosszú kőfal húzódott, azon túl mélységes sötétség tátongott. De felkelni nem bírt, hogy lemenjen a falhoz. A fájdalom váratlanul visszatért, élesen hasított a karjába, csípőjébe és fejébe. Azután beborította előbb a sötétség, végül a semmi.
Szomj, és vele a fájdalom. Szomj, és vízcsobogás.
Próbált visszaemlékezni, hogyan kell fényt teremteni. Anieb csak annyit kérdezett szomorúan: — Tudsz fényt csinálni? — De ő nem tudott. Négykézláb mászott a sötétben, mígnem a víz csobogása felhangosodott, és tenyerével nedvesnek érezte a sziklákat. Tapogatózott, végül vizet talált. Ivott és próbált arrébb mászni a nedves kövekről. Nagyon fázott. Az egyik karja megsérült és erőtlenné vált. Ismét megfájdult a feje, nyöszörgött és reszketett, próbálta összehúzni magát, hogy őrizze teste melegét. Körötte sem meleg, sem fény.
Kicsivel arrébb ült, mint ahol teste feküdt, saját magát nézte, bár minden teljes sötétségbe burkolózott. Gyűrötten, zavarodottan feküdt a csillámpala szélénél beszivárgó patak közelében. Nem sokkal távolabb egy másik gyűrött halom hevert, rothadó vörös selyem, hosszú haj, csontok. Azon túl a barlang a messzeségbe nyúlt. Medra látta, hogy beugrói és átjárói sokkal távolabbra vezetnek, mint ahogy ő gondolta annak idején. A barlangot ugyanolyan közömbösen nézte, mint Tinaral tetemét, vagy a saját testét. Enyhe sajnálatot érzett. Teljességgel igazságos dolog, hogy ott haljon meg, a mellett, akit ő gyilkolt le. Így helyes. Minden helyénvaló. De valami fájt legbelül. Nem az összetört test éles kínjait érezte, hanem valami mélyebb, hosszabban tartó sajgást, egy életen át tartó sajgást.
— Anieb — szólalt meg.
Azután visszatért önmagába. Sebesült karja, dereka és feje dühödten kínozta, émelygett és szédült a vak sötétség közepén. Amikor megmozdult, felnyögött; mégis felült. Élnem kell, gondolta. Emlékeznem kell az életre. A fénycsinálásra. Muszáj emlékeznem. Emlékeznem kell a levelek árnyékára.
Meddig terjed az erdő?
Ameddig a képzelet elér.
Felnézett a sötétségben. Egy idő után kicsit megmozdította ép kezét, abból halovány fény szivárgott.
A barlang mennyezete magasan húzódott. A vízerecske egy a földbe ágyazott palalemez szélénél ereszkedett le a helyiség aljára. A csillámpala nevéhez méltón csillogott a lidércfényben.
Nem látta már a hosszú folyosókat és széles barlangtermeket úgy, ahogyan közönyös szellemtekintete mutatta korábban. Csak annyit látott, amennyit a pislákoló lidércfény mutatott, amennyi körötte felsejlett. Mint amikor Aniebbel menekültek, azon az éjjelen, minden egyes lépéssel a halál felé tartva a sötétségben.
Térdre emelkedett, s azután azt gondolta, hogy szavakat suttog: — Köszönöm, Anya! — Valahogy talpra állt, de elesett, mert csípője bal oldalába oly éles fájdalom hasított, hogy fel kellett kiáltania. Kis idő múltán újra próbálkozott és felállt. Elindult előre.
Sokáig tartott, mire átkeveredett a barlang túlfelére. Sérült karját bedugta ingébe és ép kezével fájó csípőjét szorította, így valamivel könnyebb volt járnia. A falak fokozatosan folyosóvá szűkültek. A tető lentebb ereszkedett, alig valamivel a feje felett húzódott. Víz szivárgott belőle és folyt le az egyik falon, hogy kis tócsákba gyűljön a sziklapadlón. Nem Tinaral látomásának vörös termében járt, ahol a mennyezetet tartó oszlopokon ezüstszín rúnák ragyognak. Csak föld, csak por és szikla és víz volt körötte. A levegő hűs és mozdulatlan. A patak csobogásától távolabb csend uralkodott. A lidércfény csillogásán túl sötétség terjengett.
Medra lehajtotta fejét, ahogy megállt ott. — Anieb! — szólította halkan a nőt. — Ide is el tudnál jönni? Nem ismerem az utat. — Várt egy ideig. Sötétséget látott és csendet hallott. Lassan és nehézkesen belépett az átjáróba.
Zsenge nem tudta, a fickó hogyan menekülhetett el előle, de két dologban biztos volt: jóval hatalmasabb mágus lehetett, mint akikkel eddig találkozott, és vissza fog térni Kútfőre, amilyen gyorsan csak tud, mert ott lehetett hatalmának forrása és központja. Semmi értelme nem volt a megelőzésével próbálkozni, már előnyt szerzett. De Zsenge követhette, mint egy vezetőt, és ha saját hatalma kevés is esetleg, olyan erőt vihet magával, aminek mágus képtelen ellenállni. Hát nem megtörtént, hogy maga Mórred is közel állt a vereséghez, nem is boszorkányság, hanem az Ellenség seregeinek nyomása alatt?