— Fenségednek előre kellene küldenie a flottákat — mondta Zsenge a karosszékben ülő öregembernek a királyok palotájában. — Nagyszámú ellenség gyülekezett ellened a Legbenső-tenger déli részén, de elpusztítjuk őket. Száz vitorlás úszik ki Nagy Kapu kikötőjéből, Omerről és Déli Kapuból, és persze, az eszki hűbérbirtokodról. A legnagyobb tengeri erő, amit valaha is látott a világ! Személyesen vezetem a támadást. És a dicsőség a tiéd. — Tele szájjal röhögött, és Eleresztett rémülettel bámult rá. Végül kezdte megérteni, hogy ki az úr és ki a szolga.
Így kézben tartva a dolgokat, Zsenge két nap alatt összeszedte Eleresztett embereit, és a nagyszerű flotta kisiklott az Enyhely-öbölből. Útközben még az adót is beszedték. Nyolcvan hajó úszott el Bárka és Ilien mellett, egyenletes mágusszéltől hajtva, amely egyenesen Kútfő felé vitte őket. Időnként Zsenge a fehér selyemtalárjában, hosszú, fehér mágusbotjával — mely a legtávolabbi észak valamiféle tengeri bestiájának szarvából készült — kiállt a vezérgálya deszka fedélzetű orrába, alatta száz evező csapott le újra és újra a vízre, mint valami úszva repülő sirály szárnya. Időnként maga is sirállyá változott, vagy sassá vagy sárkánnyá, hogy a flotta felett vagy előtt repüljön, és amikor emberei így látták, azt kiáltozták felmutogatva: — A sárkányúr! A sárkányúr!
Iliennél partra szálltak vízért és élelemért. A több száz fős tömeg gyors haladása miatt, nem maradt idő a készletek rendes feltöltésére. Elárasztották az Ilien nyugati partján fekvő városkákat, elvették, amit el akartak venni, majd ugyanezt tették Vissti és Kamery szigeteken. Zsákmányoltak, amit tudtak, és felégették, amit otthagytak. Azután a hatalmas flotta nyugatnak fordult, Kútfő-sziget egyetlen öble, az Alkány-öböl felé. Zsenge ismerte a kikötőt Enyhely térképeiről és tudta, hogy egy domb magasodik fölé. Amikor közelebb értek sárkányalakot öltött és felröppent, magasan a hajók fölé, vezetve azokat, tekintetével a dombot keresve nyugaton.
Amikor meglátta azt haloványan zöldellni a ködös tenger felett, felkiáltott — emberei a hajókon mind hallották a sárkány rikoltását —, és gyorsabb szárnyalásba fogott. Hódító serege sebesen úszva követte.
Minden Kútfőről szóló szóbeszéd váltig állította, hogy a szigetet varázsigék védelmezik és bűbáj rejti el, hétköznapi ember szeme nem látja. Ha szőttek is varázslatokat a domb és az öböl köré, akkor azok bizonyára megnyíltak Zsenge előtt, merthogy fátyolszerűvé, áttetszővé váltak tekintete előtt. Semmi sem homályosította el az elé táruló képet, avagy tette próbára akaratának erejét, ahogy átrepült az öböl, egy kicsiny városka és egy félkész épület felett, a zöld dombtetőhöz. Ott karmait meresztgetve és rozsdavörös szárnyaival nagyokat csapva leereszkedett.
A saját alakjában. Nem önnön akaratából változott vissza. Riadtan, elbizonytalanodva állt.
Szél fútt, a hosszú fű bólogatva köszöntötte. A nyár ereje teljében lévén a fűszálak kezdtek kiszáradni, elsárgulni, a csipkeszirom kis fehér fejecskéin kívül, virág nem nyílott közöttük. Egy nő közeledett gyalogosan a domboldal hosszú füvében. Nem követett ösvényt és könnyedén lépdelt, sietség nélkül.
Zsenge gondolt rá, hogy felemeli kezét és egy varázslattal megállítja, de mégsem emelte fel kezét, és a nő jött tovább, egyre közelebb ért. Csak akkor állt meg, amikor már alig néhány karnyújtásnyi távolságra volt, és még mindig kicsit alatta. — Mondd a neved! — kérte a nő, és ő válaszolt: — Teriel.
— Miért jöttél, Teriel?
— Hogy elpusztítsalak.
Kerek arcú nőt látott maga előtt, középkorút, alacsony termettel, de erőt sugárzó alkattal, szürke sávokkal a hajában, és sötét tekintettel fekete szemöldöke alatt. Olyan tekintettel, amely fogva tartotta az ő tekintetét, és igaz szavakat csalt ajkaira.
— Elpusztíts? Elpusztítanád ezt a dombot? A fákat amott? — A nő lenézett egy fás ligetre, amely a domb közelében állt. — Talán Tritán, aki teremtette őket, meg is semmisíthetné őket. Talán a föld egyszer elpusztítja önnön magát. Talán a mi kezünkkel pusztítja el magát, ha vége mindennek. De nem a tiéddel. Hamis király, hamis sárkány, hamis ember! Ne gyere a Kútfő-hegyre, amíg nem ismered a földet, amin állsz. — Ezután egyetlen mozdulatot tett, lemutatott a lába elé. Azután megfordult és lement a domboldal hosszú füvében lépdelve arra, amerről jött.
Mások is álltak a dombon, Zsenge csak akkor látta meg őket. Sokan mások, férfiak és nők és gyermekek, élők, és a holtak szellemei hasonlóképpen; sokan, nagyon sokan. Megrémült tőlük és elrettent, próbált varázslatot szőni, hogy elrejtezzen előlük.
De nem szőtt varázslatot. Mágiája elhagyta. Elment, kifutott testéből-lelkéből és beszivárgott a szörnyű dombtetőbe, az iszonytató talajba, alatta. Végleg elhagyta. Nem volt már mágus, csak egy ember, mint sokan mások, hatalom nélkül.
Tudta, teljességgel tisztában volt vele, de még mindig próbált varázsigéket mondani, és felemelte karjait a megfelelő mozdulatok elvégzéséhez, majd a levegőt csépelte haragjában. Azután elnézett kelet felé, szemét erőltetve próbálta meglátni a gályák evezőinek felvillanó csapásait, a vitorlákat a hajókon, melyek biztosan jönnek és megtorolják veszteségét, megmentik őt.
Ám csak ködöt látott a tengeren, mindenhol az öbölszájon túl. Ahogy figyelte, a köd a szeme láttára sötétedett és sűrűsödött, mászott tova a lassú hullámokon.
Ahogy a föld a nap felé fordítja orcája valamelyik felét, úgy kél nappal és éjszaka, ámde méhében nincs ily váltakozás. Medra az örök éjszaka mélyén járt. Erősen sántított, és nem bírta folytonosan megtartani a lidércfényt. Amikor az elhalt, mindig meg kellett állnia, le kellett ülnie és aludnia kellett. Az alvás sohasem volt egyenlő a halállal, ahogy ő gondolta és érezte. Felébredt, mindig dideregve, mindig kínok közt, mindig szomjasan, és amikor sikerült pislákoló fényt teremtenie, talpra állt és ment tovább. Aniebet sohasem látta, de tudta, hogy ott jár előtte. Őt követte. Időnként nagy barlangtermek jöttek, máskor tócsányi mozdulatlan állóvizek. Nem szívesen törte meg felszínük nyugalmát, de innia kellett. Úgy vélte, már régóta csak egyre lejjebb és egyre mélyebbre hatol, mígnem elérte a leghosszabb víztócsát, és azután az út felfelé vezetett. Ettől kezdve néha Anieb követte őt. Egyszer-egyszer Medra a nevén szólította, de a nő nem válaszolt. A másik nevet a férfi nem volt képes kimondani, de sokszor gondolt a fákra, a fák gyökereire. A fák gyökereinek birodalmában járt. Meddig terjed az erdő? Ameddig az erdők húzódnak. Ameddig az életek, és olyan mélyre nyúlnak, mint a fák gyökerei. Ameddig a levelek árnyékai elérnek. A barlangban nem voltak árnyékok, csupán sötétség, és ő csak ment tovább, és ment tovább, mígnem meglátta Aniebet maga előtt. Látta szeme villanását, göndörödő haja felhőjét. A nő visszanézett rá egy pillanatig, azután oldalt fordult és könnyedén lefutott egy hosszú, meredek lejtőn, le a sötétségbe.