Ahol Medra megállt, már nem volt teljesen sötét. Arcát gyenge fuvallat simogatta. Messze előtte, haloványan, apró fény derengett, de nem lidércfény volt. Elindult arrafelé. Régóta csúszott-mászott már a barlangokban, jobb lábát csak húzta, mert csípője nem bírta el a súlyát. Csak ment és ment. Megérezte az esti szél illatát, és meglátta az alkonyi eget egy fa levelein és ágain túl. Ívekbe görbült tölgyfagyökér alkotott barlangszájat a felszínen, nem nagyobbat, mint amin egy ember vagy egy nagyobbfajta borz átmászhatott. Átmászott. Ott hevert a fa gyökerei között, nézte, ahogy a fény elhalványodik, és egy-két csillag megjelenik a levelek között.
Ott talált rá Vizsla, mérföldekre a völgytől, nyugatra Szamoritól, a nagy Fahorn-erdő szélén.
— Megvagy hát — szólt az öreg lenézve a sáros, ernyedt testre. Azután hozzá tette: — Bár kissé későn. — Hangjában sajnálkozás csendült. Előregörnyedt, hogy megnézze, bírja-e vinni vagy vonszolni valamiképpen, és gyengén megérezte az élet melegét. — Szívós vagy — mormolta. — Akkor hát ébredj fel! Gyerünk, Vidra, ébredj!
Felismerte Vizslát, bár felülni és megszólalni nem tudott. Azt öreg levette köpönyegét és a fiú vállára terítette, végül megitatta őt a flaskájából. Azután lekuporodott Vidra mögött, hátát nekivetette a tölgy roppant törzsének, és egy ideig csak az erdőt bámulta. Kora délelőtt lehetett, meleg, a nyári napfény a zöld ezernyi árnyalatában szűrődött át a leveleken. Egy mókus perlekedett valahol a tölgy ágain, és egy szajkó válaszolt. Vizsla megvakargatta a nyakát és felsóhajtott.
— A mágus rossz nyomon jár, mint mindig — szólalt meg végül. — Szerinte már elindultál Kútfő-szigetre, és ott akar elkapni. Nem szóltam neki.
A férfira nézett, akit csak Vidraként ismert.
— Lementél oda, abba a lyukba, a vén mágushoz, ugye? Megtaláltad?
Medra bólintott.
— Hmn. — Vizsla megengedett magának egy rövid, morgó nevetést. — Megtalálod, amit keresel, ugye? Akárcsak én. — Látta, hogy társa mennyire kimerült, és így folytatta: — Elviszlek innen. Hívok egy kocsist onnan lentről, a faluból, csak hadd szuszogjam ki magam. Na ide figyelj! Ne izgasd magad. Egyáltalán nem vadásztam rád ezekben az években, pedig Zsenge nagyon akarta a fejed. Ahogy annak idején Gelluk. Sajnálom, hogy a kezére adtalak. Gondolkodtam a dologról. Arról, amit akkor mondtam, hogy a fortélyos alakok összetartanak. És arról, hogy kinek dolgozunk. Nem láttam, hogy mennyi lehetőségem volt. És mivel rossz dolgot tettem veled, úgy gondoltam, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor törlesztek valami szívességfélével, ha tudok. Mint egyik fürkész a másiknak, érted?
Vidra nehezen kapott levegőt. Vizsla a kezére tette kezét egy pillanatra, és ezt mondta: — Ne aggódj! — Azután felállt. — Pihenj jól! — kívánta őszintén.
Talált egy kocsist, aki elvitte őket Véghágóba. Vidra anyja és nővére beköltöztek a rokonokhoz, amíg újra felépítik leégett házukat. A fiút hitetlenkedő örömmel fogadták. Nem ismervén Vizsla kapcsolatát a hadúrral és mágusaival, úgy kezelték az öreget, mint maguk közül valót, a jó embert, aki az erdő szélén rátalált a félholt Vidrára, és hazahozta őt. Bölcs ember, mondogatta Vidra anyja, biztosan valami bölcs ember lehet. Elhalmozták, amivel csak tudták.
Vidra lassan gyógyult, lassan épült fel. A csontkovács megtett minden tőle telhetőt a sérült karral és csípővel, a bölcs asszony kenőcsöt kevert a sérülésekre, melyeket a csorba sziklák okoztak kezén, fején és térdein. Anyja pedig elhalmozta minden finomsággal, amit a kertekben és a bogyósokban talált, de ugyanolyan gyengén és nyomorékan hevert, ahogyan Vizsla odavitte. Elment a szíve, így mondta Véghágó bölcs asszonya. Valahová máshová, ahol félelem vagy bánat vagy szégyen emészti.
— Hova hát? — kérdezte Vizsla.
Hosszas hallgatás után Vidra így felelt: — Kútfő-szigetre.
— Ahová a jó öreg Zsenge ment a nagy flottával. Értem. Barátaid vannak ott. Nos, az egyik hajó biztosan visszatért, mert láttam egy fickót, lentebb az ivóban, aki azon szolgált. Megyek és megkérdezem. Kiderítem, hogy eljutottak-e egyáltalán a szigetig, és ott mi történt. Amit már most is tudok az annyi, hogy úgy tűnik, a jó öreg Zsenge késlekedik a hazatéréssel. Hmn, hmn — nevetett a saját élcén. — Késlekedik a hazatéréssel — ismételte és felkelt az ágy mellől. Vidrára nézett, akin nem volt sok néznivaló. — Pihenj jól! — köszönt el, és kiballagott.
Több napig távol maradt. Amikor visszatért, egy lóvontatta kocsin, úgy nézett ki, hogy Vidra nővére rohanvást vitte a hírt: — Vizsla csatát nyert vagy szerencsét fogott! Városi ló mögött ül városi kocsin, mint valami herceg!
De az asszony mögött már jött is Vizsla. — Nos — kezdte —, először is, amikor bementem a városba, felmentem a palotába, csak hogy meghallgassam a híreket, és hát mit látok ott? Látom a vén kalózkirályt a lábain állva, és parancsokat kiabál, ahogy régen is. Felállt! Már évek óta nem tudott felállni. Parancsokat kiabált! És egyikük azt csinálta, amit mondott, másikuk meg nem. Szóval el is jöttem onnan rögtön, mert az effajta helyzet veszélyes lehet, tudod, egy palotában. Azután elmentem a barátaimhoz, hogy megkérdezzem, merre lehet a jó öreg Zsenge, és hogy eljutott-e a flottája Kútfőre, visszajött-e már, meg minden. Úgy mondták, Zsengéről senki sem tud. Nem látták, meg nem is üzent. Majd én megtalálom, ezzel ugrattak, hmn. Tudják, hogy kedvelem a fickót. A hajókról meg annyit mondtak, hogy némelyikük visszatért, és a rajtuk szolgálók állítják, hogy sohasem jártak Kútfőn. Még csak nem is látták azt, pedig egyenesen arra hajóztak, amerre a térképek mutatják, de nem volt ott egy fia sziget sem. Aztán meg ott voltak néhányan az egyik nagy gályáról. Azt mondták, hogy amikor közel értek a helyhez, ahol a szigetnek kellett volna lennie, ködbe futottak, de olyan sűrűbe, mint a vizes rongy. A tenger vize is besűrűsödött, hogy az evezősök nem bírtak belecsapni, és egy napon meg egy éjszakán keresztül ottragadtak. Amikor kikeveredtek, nem találták a flotta többi hajóját, és a rabszolgák közel álltak a lázadáshoz, így a kapitány inkább hazavezényelte a hajót, amilyen gyorsan csak tudta. Egy másik, a vén Viharfelhő, ami valaha Eleresztett saját hajója volt, akkor futott be, amikor ott voltam. Beszéltem néhány rajta szolgáló fickóval. Azt mondták, hogy csak ködöt és zátonyokat találtak ott, ahol a szigetet gyanították, úgyhogy továbbúsztak délnek vagy hét másik hajóval, és összefutottak egy gázlóri flottával. Az ottani urak meghallhatták, hogy nagy flotta indult délnek, fosztogatva a partok mentén, merthogy nem is álltak meg kérdezősködni, hanem rögtön mágustüzet zúdítottak rájuk. Melléjük úsztak, hogy csáklyázzanak, ha tudnak, és a fickók szerint, akikkel beszéltem, még elmenekülni is csak kemény harc árán tudtak, és nem is sikerült mindenkinek. Ezalatt végig egy szót sem hallottak Zsenge felől, és az időjárás is csak annak a hajónak dolgozott rendesen, amelyiknek a fedélzetén szolgált egy-egy zsákos. Úgyhogy visszajöttek a Legbenső-tenger teljes hosszán, így mondta a fickó a Viharfelhőről, szanaszét szóródva, mint a kutyafalka, vesztes marakodás után. Na, hogy tetszenek a hírek, amiket hoztam?
Vidra a könnyeivel küszködött; elrejtette arcát, mint egy kiskölyök. — Igen — válaszolt nagy nehezen —, köszönet érte.
— Gondoltam, hogy tetszenek majd. Eleresztettről szólva — folytatta Vizsla —, ki tudja! — Szipákolt és sóhajtott egyet. — Ha neki lennék, hát visszavonulnék — fejezte be. — Azt hiszem, magam is így teszek.