Vidrának sikerült visszanyernie az uralmat arca és hangja felett. Megtörölte szemét és orrát, megköszörülte torkát, majd így szólt: — Jó ötletnek tűnik. Gyere el Kútfőre. Biztonságosabb.
Úgy tűnik, elég nehéz megtalálni azt a helyet — válaszolta Vizsla.
Én megtalálom.
IV. Medra
Vizsla Véghágóban maradt. Jól megélt fürkésztudományából, és a helyi ivót már korábban megkedvelte, ahogy Vidra anyjának vendégszeretetét is.
Ősz kezdetére Eleresztett már egy kötélen lógott a Megújult Palota egyik ablakában, és ott rothadt, miközben hat hadúr viszálykodott a királysága felett. A nagyszerű flotta hajói egymást kergették a szorosban, és a mágusok által felkorbácsolt tengereken.
De a Reményteljes, melyet az enyhelyi Kéz két ifjú varázslója hajtott és kormányzott, biztonságban levitte Medrát a Legbenső-tenger déli felére, Kútfő-szigetre.
Parázs a kikötőben várta. Sántán és lesoványodva sietett hozzá a mágus. Megfogták egymás kezét, de Medra nem bírt az asszony szemébe nézni. — Túl sok halál nyomja a szívem, Elehal.
— Jer velem a Ligetbe — válaszolta a nő.
Együtt mentek a fák közé, és ott is maradtak a tél beálltáig. A következő esztendőben építettek egy kis kunyhót a Ligetből kifutó Alkány-patak közelében, és nyaranta ott laktak.
A Nagy Házban dolgoztak és tanítottak. Végignézték, ahogy kőről-kőre felépül, és építői védelmező, megerősítő, békítő igéket rejtenek, minden kövébe. Végignézték, ahogy Kútfő uralma megszilárdul, bár sohasem lett oly szilárd, mint kívánták, és mindig valamely különbözőség okán kellett megerősíteni; merthogy mágusok jöttek más szigetekről, és emelkedtek ki az Iskola diákjai közül. Hatalommal, tudással és büszkeséggel bíró férfiak és nők, akik megesküdtek ugyan az összetartásra és a jó célok érdekében való cselekvésre, de mindegyikük a maga ösvényeit kívánta bejárni.
Megöregedvén Elehal belefáradt az Iskola kérdéseibe és problémáiba, s egyre inkább vonzották a fák, melyek közt egyedül járt, ment, ameddig a képzelet elér. Medra is a fák közötti ösvényeket rótta, de nem tudott olyan messzire eljutni, mint a nő, sántán nem követhette.
Parázs halála után a férfi egyedül lakott a kis házban, a Liget közelében.
Egy őszi napon ellátogatott az Iskolába. A kerti kapun lépett be, amelyhez a Kútfő-hegy felőli ösvény vezet el. A kútfői Nagy Ház egyik furcsasága, hogy egyáltalán nem találsz rajta kaput vagy nagyszerű bejáratot. Az úgynevezett hátsó ajtón kell belépned, amely — bár szarvból faragták, keretét pedig egyetlen hatalmas sárkányfog alkotja, amire az Ezerlevelű Fa mását faragták — kívülről nem látszik többnek egyszerű ajtónál egy kopottas utcácska végén; avagy bejuthatsz a kerti kapun át, amely a szokásos tölgyfából készült, egyszerű vasalattal. De elülső ajtót vagy kaput nem találsz.
Medra átvágott a termeken és kőfolyosókon a legbenső részhez, a márvánnyal kirakott szökőkutas udvarhoz, ahol az Elehal által ültetett fa már hatalmasra növekedett, ágain vöröslöttek a berkenyebogyók.
Meghallván, hogy náluk jár, Kútfő tanítói összegyűltek, a férfiak és nők, akik mesterségük mestereivé váltak. Mielőtt kiköltözött a Ligethez, Medra fürkészmesterként tartozott közéjük. Azóta egy fiatal nő tanította a művészetet, ugyanúgy, ahogyan az idős férfi tanította meg őneki.
— Azon gondolkodtam — kezdte mondandóját — hogy nyolcan vagytok. Ám a kilences jobb számnak tűnik. Hadd legyek újra mester, ha nektek is megfelel ez!
— S mihez kezdenél, Csér mester? — kérdezte az idéző, egy ősz hajú mágus Ilienről.
— Őrzöm az ajtót — válaszolta Medra. — Sántán amúgy sem tudok nagyon eltávolodni tőle. Öreg vagyok és sokat utaztam, talán tudni fogom, mit mondhatok az érkezőknek. Lévén fürkész, kifürkészhetem, hogy ki tartozik ide, s ki nem.
— Ez sok veszélytől óvna meg, és sok gondot levenne a vállunkról — jegyezte meg utódja.
— És hogyan fognál hozzá? — kérdezett újra az idéző.
— Megkérdem a nevüket — válaszolta Medra. Azután elmosolyodott. — Ha megmondják, akkor bejöhetnek. És amikor úgy vélik, hogy mindent kitanultak, újra kiléphetnek. Ha meg tudják mondani a nevemet.
Így lett hát. Élete hátralévő részében Medra őrizte a kútfői Nagy Ház ajtajait. A kerti kaput, amely a hegyre nyílt, sokáig Medra Kapujának nevezték még azután is, hogy a századok során oly sok dolog megváltozott, abban az épületben. És azóta Kútfő kilencedik mestere a kapu őrzője.
Véghágóban és az Onn-hegy lába körül fekvő falvakban, az asszonyok rejtélyes dalocskát énekelnek szövés és fonás közben, amelynek utolsó sora talán arról a férfiról szól, kit Vidrának és Csérnek és Medrának neveztek.
Feketerózsa és Gyémánt
Tengerészdal Nyugat-Enyhelyről
Enyhely-sziget nyugati részén, a tölgyes-gesztenyés erdőkkel borított dombok között fekszik egy városka, Tisztás. A helység egyik jómódú lakóját, egy kereskedőt, Arany néven ismerte a környék. Arany vette meg azt a fűrészmalmot, ahol a tölgypallókat vágják az enyhelyi Nagy Kapu és Déli Kapu hajóácsainak, és ő birtokolta a legnagyobb gesztenyés ligeteket. Övé volt a sok szekér és ő bérelte fel a kocsisokat, akik elszállították a pallót és a gesztenyét a dombokon túlra. Nagyon jól keresett a fákon, és mikor fia megszületett, felesége így szólt: — Nevezhetnénk Gesztenyének, vagy akár Tölgynek is. — De az apa csak ennyit mondott: — Gyémánt. — Merthogy a férfi szemében egyedül a gyémánt volt értékesebb az aranynál.
Így hát a kicsi Gyémánt Tisztás legelőkelőbb házában növekedett kövérkés, ragyogó tekintetű csecsemőből pirospozsgás, örömteli kisfiúvá. Hangja édes volt, éneklő, hallása kiváló, és szerette a zenét. Így hát Tulipán, az anyja, egyéb kedves nevek mellett Pacsirtának és Rigónak becézte, mert egyébiránt a Gyémántot sohasem kedvelte igazán. A fiúcska teledúdolta és dalolta a házat; utánzott minden dallamot, amint először meghallotta, és saját dallamokat talált ki, amikor nem hallott semmilyent. Anyja megkérte a bölcs asszonyt, Gubancot, hogy tanítsa meg neki az Éa teremtését és Az ifjú király tetteit, és a fiú tizenegy esztendősen már Naptérte főterén énekelte a Téli éneket a nyugati földek urának, aki birtokait körbejárva tett látogatást, a Tisztástól valamivel fentebb fekvő városban. Az uraság és az úrnő megdicsérték a fiú hangját, s gyémántos fedelű, pöttöm aranydobozkával jutalmazták, amely kedves és díszes ajándék volt Gyémántnak és anyjának. De Arany mindig valamelyest türelmetlen maradt a dalolással és a bizsukkal szemben. — Vannak ennél fontosabb dolgok is, fiam — mondogatta. — És akadnak nagyobb nyeremények.