Gyémánt tudta, hogy apja az üzletre gondol — a favágókra, a fűrészelőkre, a malomra, a gesztenyeligetekre, a begyűjtőkre, a kocsisokra, a kocsikra —, munkákra és beszédekre és tervezésre, mindenféle bonyolult, felnőtt dologra. Sohasem érezte úgy, hogy sok köze lenne az ilyesmihez, hát akkor hogyan legyen legalább annyi köze hozzá, amennyit atyja elvár tőle? Talán majd megtudja, mire felnő, így gondolkodott.
De valójában Arany nem csupán az üzletre gondolt. Megfigyelt valamit a fiával kapcsolatban, amit, mondjuk így, nem igazán az üzleti ügyek mellé helyezett, hanem inkább föléjük, és ha meglátta, rendszerint lehunyta a szemét.
Eleinte úgy vélte, Gyémánt csak néhány trükkhöz ért, mint oly sok gyermek, s a többiekhez hasonlóan majd elveszti a mágikus ajándék ez apró szikráját. Kicsi fiú korában Arany maga is képes volt csillámlóvá tenni árnyékát. A családja mindig biztatta, hogy mutassa meg a trükköt a látogatóknak; így mire hét vagy nyolc esztendős lett, a dolog elvesztette csodálatosságát, és ő soha többé nem próbálkozott ilyesmivel.
Amikor látta Gyémántot lemenni egy lépcsőn úgy, hogy lába nem érintette a fokokat, előbb azt hitte, látása csalta meg. De néhány nap múltán újra látta gyermekét, ezúttal felfelé lebegett a lépcsőn, közel egyujjnyival a tölgyfa korlát felett. — Tudod ezt lefelé is? — kérdezte Arany, és Gyémánt így válaszolt: — Hát persze, ugyanúgy kell csinálni. — És lágyan lelebegett, mint felhő a délkeleti szélben.
— Hol tanultál te ilyesmit?
— Csak úgy kitaláltam — válaszolta a fiú, bizonytalanul. Nem tudta, apja mit fog szólni.
Arany nem dicsérte meg fiát, nem akarta önhitté vagy hiúvá tenni olyasvalami miatt, ami múló gyermeki ajándék is lehetett, akárcsak édesen csengő hangja. Már így is túl sok lesz a hűhó a dolog körül.
De egy esztendő múltán, vagy talán valamivel később meglátta fiát a hátsó kertben, játszótársával, Rózsával. A gyermekek egymással szemben ültek, összedugták fejüket és nevetgéltek. Valami különös vagy rejtélyes érzés hatására az apa megállt az ablaknál, és figyelni kezdte őket. Valami ugrált a két gyerek között, fel és le. Egy béka talán? Egy nagy szöcske? Kiment a kertbe, hogy közelebbről szemügyre vegye azt a valamit. Csendesen lépkedett, mert bár termetes ember volt, a kicsik nem hallották meg. Ami a két gyerek csupasz lábszárai között fel s le ugrándozott, az nem más volt, mint egy kődarab. Amikor Gyémánt felemelte kezét, a kő felugrott, amikor megrázta kezét, a kő körözni kezdett, majd ha elernyesztette ujjait, a kő visszaesett a földre.
— Most te — szólt Gyémánt Rózsának, és a lány is megcsinálta ugyanazt, de a kő ekkor csupán megrebbent kissé. — Ó — suttogta a lány —, itt van az apukád.
— Ez nagyon érdekes játék — szólalt meg Arany.
— Gyémi találta ki — vágta rá Rózsa.
Arany nem kedvelte a lányt. Egyszerre volt szókimondó és távolságtartó, szeleburdi és félénk. Ráadásul leány volt, és egy évvel fiatalabb Gyémántnál, mi több, egy boszorkány kölke. Szerette volna, ha fia a vele egykorú, hasonszőrű fiúkkal játszik, Tisztás tiszteletre méltó családjainak gyermekeivel. Tulipán kitartóan „bölcs asszonynak” nevezte a boszorkányt, de egy boszorkány mindig csak boszorkány marad, és a lánya nem megfelelő társaság Gyémántnak. Ámbár mulattatta valamelyest, hogy a fia tanítja trükkökre a boszorkánygyereket.
— Tudsz még mást is? — kérdezte Gyémánttól.
— Furulyázni — válaszolt Gyémánt azonnal, és elővette zsebéből a kis hangszert, melyet anyjától kapott a tizenkettedik születésnapjára. Ajkaihoz emelte, ujjai táncoltak a lyukakon, és eljátszott egy kedves, ismerős dallamot a nyugati partról, „Hová szerelmem tart”.
— Nagyon jó — mondta atyja. — De a síphoz nagyon sokan értenek, azt ugye tudod?
Gyémánt a játszótársára pillantott. A lány elfordította fejét, és lesütötte szemét.
— De én tényleg nagyon gyorsan megtanultam — válaszolta a fiú.
Arany mordult egyet, nem hatotta meg a dolog.
— Magától is játszik — jött Gyémánt újabb ötlete, és maga elé tartotta a sípot. Ujjai ismét táncba kezdtek a lyukakon, és a hangszer ismét megszólalt. Többször is hamisan szólt, és a végén hangja panaszosan magasra emelkedett. — Még nem tudom jól — mentegetőzött a fiú zavartan.
— Nagyon jó, nagyon jó — nyugtatta Arany. — Gyakorolj csak. — És otthagyta őket. Nem tudta, mit kellett volna mondania. Nem akarta arra biztatni fiát, hogy még több időt töltsön a zenével, vagy azzal a lánnyal. Már így is sokat töltött velük, és egyikük sem segít abban, hogy jusson valamire az életben. De az ajándéka, ez a letagadhatatlan ajándék — kőnek lebegtetése, sípnak megszólaltatása —, nos, nem lenne helyes sokat adni rá, de talán ellenezni sem szabad.
Arany szemében a pénz jelentette a hatalmat, de nem az egyetlen hatalmat. Elismert két másikat is, egy egyenlőt és egy nagyobbat. Az egyik a származás volt. Amikor a nyugati föld ura ellátogatott a birtokára Tisztás közelében, Arany örömmel mutatta ki hűségét. Az uraság arra született, hogy kormányozzon és őrizze a békét, ahogy ő maga arra született, hogy üzlettel foglalkozzon és vagyont szerezzen. Mindenki a maga helyén és idejében, és mindenki — lett légyen bár nemes vagy közrendű — rászolgál a tiszteletre és megbecsülésre, ha jól és becsülettel végzi dolgát. Voltak persze kisebb urak is, akiket Arany bármikor megvehetett vagy eladhatott, kölcsön vehetett vagy adhatott. Nemesnek születettek, de nem szolgáltak rá sem a megbecsülésre, sem a hűségre. A születés hatalma és a pénz hatalma természetesen feltételes, és meg kell keresni, fenn kell tartani, máskülönben elvész.
De a gazdagokon és a nemeseken túl ott voltak azok, akiket hatalommal bíróknak neveztek: a mágusok. Az ő hatalmuk, bár kevéssé gyakorolják, teljes. Ők tartották kézben a régóta király nélkül tengődő Szigetvilág egészének sorsát.
Ha Gyémánt ilyesfajta hatalommal született, ha volt ilyen ajándéka, akkor Arany minden álma és terve, hogy üzletembert farag belőle, hogy maga mellé veszi és a segítségével kiterjeszti területét a Déli Kapuig, hogy felvásárolja a gesztenyés erdőket Resé felett — mindezen tervek szilánkokra hullottak. Elutazik Gyémánt (mint az anyja nagyapja) a kútfő-szigeti mágusiskolába? Dicsőséget szerez (ahogy az említett rokon tette) a családnak és uralkodni fog nemesen, közrendűn, mágusként folytatja a régens udvarában, az enyhelyi Nagy Kapuban? Arany maga is szinte lebegve sietett fel a lépcsőn, képzelete szárnyán repült.
De a fiúnak nem mondott semmit, ahogyan a fiú anyjának sem. Hallgatag ember volt, aki nem bízik holmi víziókban, amíg azok nem válnak megragadható lehetőségekké; s nője, bár kötelességtudó, szerető feleségnek, anyának és háziasszonynak ismerték, máris túl sokra tartotta Gyémánt tehetségét és képességeit. Emellett, mint minden nő, ő is hajlamos volt a babonára és a pletykára, s válogatás nélkül barátkozott. Az a lány, Rózsa is azért lógott annyit Gyémánttal, mert Tulipán felbiztatta az anyját, Gubancot, hogy gyakrabban tegyen náluk látogatást. Meg akar beszélni vele minden apró dolgot, ami kapcsolatos a fiukkal, és többet fecsegett már neki, mint amennyit bárkinek is tudnia kellene, Arany háztartásáról. Az ő dolgai nem tartoztak a boszorkányra, gondolta a férfi. Másrészről, Gubanc talán meg tudja mondani, hogy a fia mennyire ígéretes, van-e tehetsége a mágiához… De hamar elhessegette a gondolatot, hogy majd a banyát kérdi meg, vagy hogy bármivel kapcsolatosan kikéri a boszorkány véleményét, legkevésbé a fiával kapcsolatosan.