Végül úgy határozott, hogy vár még és figyel. Türelmes ember lévén, erős akarattal négy teljes esztendőn keresztül tett így, mígnem Gyémánt betöltötte a tizenhatot. Jól megtermett fiú lett, aki remekelt a játékokban és a tanulmányokban, bár nem veszítette el arcának pirospozsgás színét és tekintetének gyermeki ragyogását, vagy akár kisfiús vidámságát. Nehezen vette tudomásul hangja elváltozását, amikor az édes szoprán dallamtalanná és rekedtessé lett. Arany reménykedett benne, hogy ez véget vet az éneklésnek, de a fiú továbbra is a vándorló muzsikusok, balladázók és hasonszőrűek körül lebzselt, és megtanult tőlük minden ostobaságot. Nem kereskedő fiának való élet ez, aki majd örökli atyja tulajdonát és malmait és üzletét, ezért Arany így szólt: — Az énekelgetésnek vége, fiam! Gondolkodj férfiként immáron!
Gyémánt a Kedves-patak forrásánál kapta igaz nevét, a Tisztás feletti dombok között. Bürök, a mágusként ismert nagy-nagybácsi jött fel Déli Kapuból, hogy nevet adományozzon az ifjúnak. És Bürök meghívást kapott a névadónapi ünnepségre is egy esztendővel később, egy nagy ünnepségre sörrel és étkekkel mindenkinek, és új ruhákkal, inggel, szoknyával vagy pantallóval minden gyereknek, ami régóta szokás volt Nyugat-Enyhelyen. És tánccal a zöld mezőn, egy meleg őszi estén. Gyémánt sok barátot tudott maga mellett, minden vele egykorú fiút a városkában, és minden leányt is. A fiatalok táncoltak, és némelyikük kicsit túl sok sört vett magához, de senki sem viselkedett túl illetlenül, így az este örömteli és emlékezetes maradt. A következő reggelen Arany újra elmondta fiának, hogy férfiként kellene gondolkodnia.
— Gondolkodtam ezen — Így válaszolt a fiú, rekedtes hangján.
— És?
— Nos, én… — kezdte Gyémánt, és belé ragadt a szó.
— Mindig arra számítottam, hogy bevehetlek majd a családi üzletbe — mondta Arany semleges hangon. Gyémánt nem válaszolt. — Van bármi ötleted, hogy mihez akarsz kezdeni az életeddel?
— Időnként.
— Beszéltél Bürök mesterrel?
Gyémánt habozott, mielőtt válaszolt volna: — Nem. — Kérdőn nézett atyjára.
— Viszont én beszéltem vele tegnap éjjel — folytatta Arany. — Elmondta, hogy vannak a természetnek bizonyos ajándékai, amelyeket nemcsak nehéz, de helytelen és veszélyes dolog visszafogni.
Gyémánt imént elsötétedett tekintetébe újra fény költözött.
— A mester szerint az ilyesfajta ajándék vagy tehetség kiműveletlenül nem csupán kárba vész, de igen veszélyes is lehet. A művészetet tanulni és gyakorolni kell, így mondta.
Gyémánt arca felragyogott.
— De azt is mondta, hogy a művészetet a maga kedvéért kell kitanulni és gyakorolni.
Gyémánt buzgón bólintott.
— Ha valódi ajándékkal bírsz, szokatlan képességgel, akkor mindez még inkább igaz. Egy boszorkány nem sok bajt okozhat a szerelmi bájitalaival, de — így mondta — még egy falusi varázslónak is vigyáznia kell, mert ha a művészetet csupán szükségletek kielégítésére használja, akkor elgyengül és kártékonnyá válik… Természetesen még egy varázslót is megfizetnek. És a mágusok, ahogy te is tudod, az urak mellett élnek, és megkapnak mindent, amit csak kívánnak.
Gyémánt feszülten figyelt, homlokát összeráncolta kicsit.
— Szóval, hogy egyszerűen és egyenesen fogalmazzak, ha rendelkezel ilyesféle ajándokkal, Gyémánt, akkor annak semmi haszna, legalábbis közvetlenül, az üzletünkre nézvést. A maga módján kell kiművelni és kézben tartani, kitanulni és gyakorolni. Csak ezután — ezt is ő mondta — tudják a tanítók megmondani, hogy mihez kezdj vele, és hogy miért jó ez neked. Vagy másoknak — tette még hozzá nyomatékosan.
Hosszú szünet következett.
— Elmondtam Bürök mesternek — folytatta ezután Arany —, hogy láttalak, amikor egy kézmozdulattal és egy szóval átváltoztattad egy madár faragott mását élő állattá, amely felröppent és énekelni kezdett. Láttalak fényt teremteni a puszta légben. Nem tudtad, hogy figyellek. Sokáig figyeltelek, és nem szóltam. Nem akartam, hogy túl sokat várj el a gyermeki játszadozástól. De most már úgy hiszem, igazi ajándokkal bírsz, talán nem is kicsinnyel. Amikor elmondtam Bürök mesternek, amiket láttam, ő is egyetértett. Azt mondta, el kellene menned Déli Kapuba, hogy mellette tanulj egy esztendeig, vagy még tovább akár.
— Tanuljak Bürök mester mellett? — kérdezett vissza Gyémánt, hangja fentebb emelkedett vagy fél oktávval.
— Ha te is úgy kívánod.
— Én, én… én sohasem gondoltam még erre. Gondolkodhatok rajta? Egy ideig — egy napig?
— Persze — válaszolta Arany, jólesett neki fia megfontoltsága. Azt hitte, Gyémánt azonnal elfogadja az ajánlatot, ami természetes is lett volna talán, de kínos az atyának, a bagolynak, aki talán sasfiókát nevelt.
A maga részéről Arany őszinte alázattal tekintett a mágiaművészetre, mint olyasvalamire, ami rajta kívül álló dolog — nem puszta játékszer, mint a zene vagy a mesemondás, hanem tömérdek lehetőséget rejtő gyakorlati üzlet, amelyhez az ő üzlete sohasem érhet fel. És emellett, bár ezt sohasem ismerte volna el, tartott is a mágusoktól. Valamelyest megvetette a vajákosokat trükkjeikkel és szemfényvesztéseikkel és érthetetlen makogásukkal együtt, de a mágusoktól titkon félt.
— Anya tudja már? — kérdezte Gyémánt.
— Megtudja, ha eljön az ideje. Neki nincs szerepe a döntésedben, Gyémánt. A nők mit sem tudnak ezekről a dolgokról, és semmit sem tudnak kezdeni vele. Egyedül kell választanod, mint egy férfinak. Megértetted? — Arany igen határozottan beszélt, ezt a helyzetet alkalmasnak találta arra, hogy elkezdje elválasztani az ifjút az anyjától. Egy lány legyen ragaszkodó, de egy fiúnak meg kell tanulnia elindulni. És Gyémánt elég határozottan bólintott, bár elgondolkodó arcot vágott. Az apa elégedett lehetett.
— Bürök mester elmondta, hogy — legalábbis szerinte — mire való, illetve miféle ajándékom vagy tehetségem lehet…?
Arany biztosította fiát, hogy igen, a mágus elmondta, hogy milyen ajándok látható. A fiú nagy megkönnyebbülést okozott neki a szerénységével. Félig-meddig tudatosan, rettegett az eshetőségtől, hogy Gyémánt félresöpri őt, eddig megszerzett hatalma bizonygatásával. Azzal a rejtélyes, kiszámíthatatlan és veszélyes hatalommal, amely mellett Arany minden vagyona, tudása és méltósága jelentéktelenné törpült.
— Köszönöm, apám! — szólt végül az ifjú. Arany megölelte és a dolgára indult, igen elégedetten gyermekével.
A füzesben volt a találkahelyük, a Kedves melletti ligetben, a kovácsműhely mögött, valamivel lentebb. Amikor Rózsa odaért, Gyémánt rögtön így fogadta: — Azt akarja, hogy tanuljak Bürök mester mellett! Most mit tegyek?
— A mágus mellett?
— Azt hiszi, hatalmas nagy tehetségem van. A mágiához.
— Ki hiszi?
— Az apám. Meglátta, amikor gyakoroltunk. De azt mondja, hogy Bürök szerint mellette kellene tanulnom, mert veszélyes lehet, ha nem teszem. Ó! — És Gyémánt a fejét fogta.