— De hát van tehetséged.
Az ifjú felnyögött, és a halántékát dörzsölgette. Régi játszóhelyük porában ült, egy mélyedésfélében a füzek között. Odahallatszott a patak csobogása, ahogy kavicsos medrében fut, és a kovács kalapácsolása fentebbről. A lány vele szemben ült le.
— Emlékezz, miket csináltál már! — mondta. — Nem tudtad volna megcsinálni, ha nincs tehetséged.
— Kicsiny tehetség — válaszolta Gyémánt közömbös hangon. — Elég néhány trükkhöz.
— Honnan tudod?
Rózsát sötét bőrrel és göndör hajfelleggel áldotta meg a természet, emellett keskeny ajakkal és figyelmes tekintettel, komoly vonásokkal. Csupasz lába és keze poros lett, szoknyája és kabátkája gyalázatosan nézett ki. Formás, törékenynek tűnő ujjai piszkosak. Gombját vesztett felsője alatt ametiszt nyakláncot viselt. Anyja, Gubanc, jól megélt a gyógyításból, csontkovácsolásból és bábáskodásból, fürkészésből, főzetekből és altatókenőcsökből. Megtehette volna, hogy új ruhákba öltözteti lányát és saját magát, cipőt vesz és rendszeresen tisztálkodik, de úgy tűnt, nem érzi szükségét ilyesminek. És a háztartás gondos vezetése sem tartozott az érdeklődési körébe. Lányával többnyire főtt csirkén és sült tojáson éltek, minthogy sokszor baromfival fizették meg szolgáltatásait. Kétszobás házuk udvarán tyúkok és macskák keverték a bajt a vadonszerűvé növekedett növényzetben. Gubanc kedvelte a macskákat, a békákat és az ékszereket. Az ametiszt nyakláncot fizetségképpen kapta, amikor Arany főerdészének fia született, az ő segítségével. A boszorkány is teleaggatta magát karkötőkkel és bokaláncokkal, amelyek csillogtak és csörömpöltek, amikor türelmetlenül próbált valami varázslatfélét szőni. Időnként egy kismacska ült a vállára, és nem volt figyelmes anya. Rózsa számon is kérte rajta, már hétesztendősen: — Minek vagyok én neked, ha nem is kellek?
— Hogy tudnál segíteni a gyerekszülésben, ha neked nincs egy se? — válaszolta Gubanc.
— Csak gyakorlás voltam! — morgott a gyerek.
— Minden csak gyakorlás — felelte anyja. Egyébiránt Gubanc nem volt rossz természetű. Ritkán tett bármit is a lányáért, de sohasem bántotta, sohasem szidta meg, és megadta neki, amit kellett: ételt, saját békát, ametiszt nyakláncot, leckéket boszorkányságból. Új ruhákat is adott volna, ha Rózsa kéri, de ő sohasem szólt ezért. A lány már kisebb korában is tudott gondoskodni magáról; ez volt az egyik oka, hogy Gyémánt megszerette. A lány mellett megérezte a szabadság ízét. Nélküle csak akkor érezte ugyanazt, amikor zenét hallgatott, és maga is énekelt és zenélt.
— Van hozzá tehetségem — válaszolta az ifjú, és belekapaszkodott a saját hajába.
— Biztosan nem akarod megtartani a fejed? — kérdezte a lány.
— Tudom, hogy Szurok szerint is van…
— Persze, hogy van! És mit számít, hogy Szurok mit gondol? Már most is kilencszer jobban játszol, mint ő valaha.
Emiatt is nagyon szerette.
— Létezik mágus, aki zenél? — kérdezte a lányra nézve.
Rózsa eltűnődött. — Nem tudom.
— Én sem. Mórred és Elfáran énekeltek egymásnak, és ő mágus volt. Azt hiszem, van valami dalnokmester is Kútfőn, aki az énekeket és a történelmet tanítja. De arról még nem hallottam, hogy egy mágus zenész legyen.
— Nem látom be, miért ne lehetne. — Rózsa sohasem látta be, hogy valami nem lehetséges. Ismét egy dolog, amiért annyira szerette őt.
— Mindig úgy tűnt, hasonlók valamiképpen — mondta a fiú —, a mágia és a zene. A varázsigék és a hangok. Egy bizonyos szempontból mindenképpen egyformák.
— Gyakorlás — vágta rá Rózsa, meglehetősen savanyú arccal. — Tudom. — Egy kavicsot pöccintett Gyémánt felé, és a kis kődarab félúton pillangóvá változott. A fiú is kavicsot dobott a lány felé, és a két pillangó együtt libbent és játszadozott előttük egy percig, mielőtt újra kavicsként hullottak volna alá. Már számos ilyen változatát találták ki a régi kőemelgetős trükknek.
— Menned kellene, Gyémi — szólalt meg a lány. — Csak hogy kiderüljön.
— Tudom.
— Mi lenne, ha mágus lenne belőled! Ó! Képzeld el, mi mindent taníthatnál nekem! Alakváltást — átváltozhatunk bármivé. Lovakká! Medvékké!
— Vakondokká — vágta rá Gyémánt. — Valóban úgy érzem, legszívesebben elbújnék a föld alá. Mindig azt hittem, hogy ha megkapom a nevem, apa majd arra akar kitanítani, amivel ő foglalkozik. De esztendők óta figyelt már. Lehet, hogy végig ilyesmit forgatott a fejében. De mi van, ha lemegyek a városba és kiderüclass="underline" a varázsláshoz még annyira sem értek, mint a számokhoz? Miért nem csinálhatom azt, amiről tudom, hogy értek hozzá?
— Akkor miért nem csinálod mindet? A mágiát és a zenét is, valahogyan. Számfejtőt bármikor bérelhetsz magadnak.
Amikor nevetett, a lány kicsiny arca felragyogott, keskeny ajkai elnyíltak, és szeme eltűnt egy hunyorításban.
— Ó, Feketerózsa! Szeretlek!
— Hát persze, hogy szeretsz. Jól is teszed. Máskülönben bűbájt mondanék rád.
Mindketten térdre emelkedtek, arcuk szinte összeért, megfogták egymás kezét. Apró csókokkal borították be egymás arcát. Ajkaival Rózsa simának érezte Gyémánt arcát, mint az érett szilvát, alig egy kicsinyt csiklandósnak az ajkak felett és az állon, ahol a fiú már rendszeresen borotválkozott. Ajkaival Gyémánt selymesnek érezte Rózsa arcát, alig egy kicsinyt érdesnek az egyik arccsontnál, ahol az imént megtörölte poros kezével. Közelebb húzódtak egymáshoz, hogy mellkasuk is összeért, de a kezük még lent maradt oldalt. Csókolóztak.
— Feketerózsa — lehelte a fiú a lány fülébe a titkos nevet, melyen ő szólította.
A lány nem szólt semmit, csak melegen belelehelt a fiú fülébe, és ő felnyögött. Megszorította a lány kezét. Kicsit elhúzódtak egymástól.
Visszaültek a sarkukra, de nem engedték el egymás kezét.
— Ó, Gyémi! — szólalt meg a lány. — Szörnyű lesz nélküled.
— Nem megyek — jelentette ki Gyémánt. — Sehová. Soha.
De persze, mégiscsak lement Déli Kapuba, apja egyik kocsiján, melyet apja egyik kocsisa hajtott, és Bürök mellett ült az alkalmatosságon. Íratlan törvény, hogy az emberek általában azt teszik, amit a mágusok javasolnak nekik. És nem kis megtiszteltetés, ha egy mágus a tanítványának vagy segítőjének nevez valakit. Bürök, aki botját Kútfőn szerezte, már hozzászokott, hogy kisebb-nagyobb fiúk szülei keresik meg ez ügyben, és ha a gyermeknek volt ajándéka, hát tanította is. Kicsit kíváncsi is volt erre a fiúra, kinek vidám természete és jó modora valamiféle tartózkodást vagy önbizalom hiányt rejtett. Az apa gondolata volt, nem az ifjúé, hogy ajándéka lehet. Ez szokatlan, bár a vagyonosok közt talán mégsem annyira, mint a köznép köreiben. Mindenesetre már előlegként is jelentős tanulópénzt kapott aranyban és elefántcsontban. Ha a fiú tényleg mágusféle lehet, akkor szívesen pártfogásába veszi. Ha csupán — ahogy gyanította — gyermeki hajlamokról van szó, akkor hazaküldheti őt azzal, ami a tanulópénzből megmarad. Bürök becsületes, gerinces, humortalan mágustudós volt, és nem érdekelték holmi érzelmek vagy képzelgések. Az ő művészete a nevekkel volt kapcsolatos. — A művészet a nevekkel kezdődik és végződik — mondta, ami valóban igaz, ámbár a kezdet és a vég között számos más dolog is akad még.
Így történt hát, hogy Gyémánt az igék, szemfényvesztés, átváltoztatás vagy hasonló cifra trükkök — ahogy Bürök hívta az ilyesmit — megismerése helyett egy hosszúkás, keskeny szobában ült, az öreg város egy keskeny sikátora felett. Szavak hosszú-hosszú felsorolásait próbálta beírni emlékezetébe: a hatalom szavait a Teremtés Nyelvéből. Növények és növényi részek, állatok és állatok testrészei, szigetek és szigetek részei és hajók részei és az ember testének részei, mind megnevezve. A szavak sohasem álltak össze, sohasem alkottak mondatokat, csak felsorolásokat. Hosszú-hosszú felsorolásokat.