Gyémánt elméje elkalandozott. A „szempilla” az Igaz Beszédben siasa, olvasta, és hirtelen szempillák pillangószárny-érintését érezte az arcán, sötét szempillákét. Csodálkozva nézett fel, nem tudta, mi érinthette meg. Később megpróbált visszaemlékezni a szóra, de nem bírta kimondani, csak állt némán.
— Emlékezet, emlékezet! — mondta Bürök. — A tehetség mit sem ér emlékezet nélkül! — Nem bánt durván a fiúval, de engedékenyen sem. Gyémántnak elképzelése sem volt arról, hogy milyen véleménnyel lehet róla Bürök, de gyanította, hogy nem túl jóval. A mágus időnként magával vitte, ha elhívták valamerre. Többnyire megerősítő varázsigéket kértek tőle házakra és hajókra, kutakat tisztított meg, és a városi tanácsban ült, ahol ritkán szólalt meg, de mindig figyelmesen hallgatta a többieket. Egy másik mágus, aki nem Kútfőn tanult ugyan, de kiváló tehetsége volt a gyógyításhoz, ő foglalkozott Déli Kapu betegeivel és a haldoklókkal. Bürök örömmel átadta e feladatokat. Csak a tanulásban lelte örömét, és amennyire Gyémánt megfigyelhette, nem igazán varázsolt. — Tartsd meg az egyensúlyt, ez a legfontosabb! — mondta a fiúnak. — Tudás, rend és uralom. — Ezeket a szavakat oly sokszor hangoztatta már, hogy dallammá álltak össze Gyémánt fejében, és újra meg újra elénekelték magukat: tudááás, reeend és uralooom…
Amikor Gyémánt dallamot képzelt a nevek felsorolásához, sokkal gyorsabban meg tudta tanulni azokat. Ám a dallamok részévé váltak a neveknek, és a mágus kérésére inkább kiénekelte őket, oly tisztán — közben hangja újfent megerősödött, sötét tenorrá lett —, hogy Bürök arca rángani kezdett.
Mint tanítványtól, elvárták Gyémánttól, hogy a mestere mellett legyen. Vagy a nevek sorát tanulmányozza abban a hátsó szobában, ahol a mágus a tudáskönyveket és szókönyveket tartotta; vagy aludjon. Bürök ragaszkodott a korai fekvéshez és korai keléshez. De Gyémántnak itt is, ott is akadt egy-egy üres órája. Ilyenkor mindig kiment a kikötőbe, leült egy mólóra vagy lépcsőre, és Feketerózsára gondolt. Amint kilépett a házból és eltávolodott Bürök mestertől, rögtön Feketerózsa jutott eszébe. Csak rá gondolt, és nagyon keveset gondolt bármi vagy bárki mással. Ez egy kicsit meglepte. Úgy vélte, honvágya kell legyen, amikor anyjára gondol. Sokszor gondolt anyjára és mindig honvágya is volt, ahogy ott feküdt esténként az ágyon, csupasz és szűkös szobájában, egy tányér szűkös borsókása után — merthogy a mágus, legalábbis ez a mágus, nem élt olyan fényűzőn, mint azt Arany képzelte. Éjjelente Gyémánt nem gondolt Feketerózsára. Anyja jutott eszébe, vagy a napfényes szobák és a meleg étel, vagy egy dallam, amit ilyenkor fejben gyakorolt egy képzelt hárfán, majd lassan álomba merült. Feketerózsa inkább csak akkor jutott eszébe, amikor a kikötőben járt és bámulta az öböl vizét, a mólókat, a halászhajókat, csak amikor kint járt és eltávolodott Büröktől és a házától.
Így hát szabad órái úgy teltek meg örömmel, mintha a lánnyal találkozott volna. Mindig is szerette őt, bár azt még nem fogta fel, hogy mindenkinél és mindennél jobban szerette. Amikor vele volt, még ott a kikötőben is, amikor csak rágondolt, akkor élt igazán. Bürök mester házában és jelenlétében sohasem érezte teljesen élőnek magát, inkább egy kicsit talán halottnak. Nem teljesen halottnak, de egy kicsit igen.
Néha, valamelyik mólólépcsőn ülve, ahol a piszkos öbölvíz körbenyaldosta az alatta lévő fokokat, ahol a sirályok rikoltozása és a rakodómunkások kiáltásai vékony és félszeg muzsikát szőttek a légbe, lehunyta szemét és szerelmét oly tisztán, oly közel látta, hogy úgy érezte, ha kinyújtja kezét, megérintheti. Ha kinyújtotta kezét, csak gondolatban, ugyanúgy, mint amikor fejben hárfázott, valóban mintha megérintette volna. Kezében érezte a lány kezét, arcán érezte arcát, melegen-hidegen, selymesen-érdesen, ajkain ajkait. Képzeletében szólt is a lányhoz, és Rózsa válaszolt, a saját hangján, nevén szólította, azon a rekedtes-nőies hangján.
De amikor visszament a házhoz Déli Kapu utcáin, mindig elveszítette a lány képét. Megesküdött, hogy megőrzi, megtartja gondolataiban, vagy este újra rágondol, de a kép elhaloványodott. Mire kinyitotta Bürök mester házának ajtaját, addigra mindig nevek sorát citálta halkan, vagy azon gondolkodott, mi lehet a vacsora, minthogy szinte mindig éhes maradt. Amíg nem lett egy szabad órája és nem rohanhatott vissza a kikötőbe, addig nem bírt a lányra gondolni.
Talán ez okból érezte úgy, hogy azokban az órákban valóban találkozik vele, és ezekért az órákért élt, nem is tudván, mire vár, míg cipőtalpa nem érintette a kövezetet, míg a kikötő látványa nem került elébe. Azután visszaemlékezett mindarra, amire érdemes volt emlékeznie.
Elmúlt a tél és a tavasz kezdeti hidege, majd a késő tavasz felmelegedésével együtt levél érkezett anyjától, egy kocsis hozta. Gyémánt elolvasta, azután megmutatta Bürök mesternek, mondván: — Anyám kérdi, hogy otthon tölthetnék-e egy hónapot ezen a nyáron?
— Valószínűleg nem — válaszolta a mágus, és azután, mintha csak akkor vette volna észre Gyémánt jelenlétét, letette a tollat és így folytatta: — Meg kell kérdeznem, fiatalember, hogy kívánod-e mellettem folytatni tanulmányaidat?
Gyémántnak ötlete sem volt, hogy mit kellett volna mondania erre. Eszébe sem jutott, hogy ez esetleg az ő döntésétől függhet. — Gondolod, mester, hogy maradnom kellene? — kérdezett vissza végül.
— Valószínűleg nem.
Gyémánt megkönnyebbülést várt, feloldozást, de ehelyett elutasítást és szégyent érzett.
— Bocsáss meg, mester! — mondta, de a hangjában méltóság zengett, épp elég, hogy a másik felpillantson rá.
— Elmehetsz Kútfőre — szólt Bürök.
— Kútfőre?
A fiú csodálkozó tekintete zavarta a mágust, bár Gyémántot ismerve tudta, hogy nem kellene zavartatnia magát. A mágusok inkább a túlzott önbizalmat szokták meg, fajtájuk ifjaitól. A szerénységet későbbre várják, ha eljő egyáltalán. — Igen, Kútfőt mondtam. — Bürök hangjából kihallatszott, hogy nincs hozzászokva az ismétléshez. És azután, mivel ez a fiú, ez az elkényeztetett, holdkóros fiú, akinek sohasem fog benőni a feje lágya, szótlan türelmességével megszerettette magát, Bürök, megsajnálta és még hozzátette: — Elmehetsz Kútfőre vagy kereshetsz egy mágust, aki megtanítja neked, amit kell. Természetesen az is kell, amit én tanítok. Szükséged lesz a nevekre. A művészet a nevekkel kezdődik és végződik. Ámde az ajándékod másféle. Gyenge az emlékezeted a szavakhoz, szorgalmasan meg kell erősítened. Az azonban nyilvánvaló, hogy vannak bizonyos képességeid, amelyeknek kiművelésre és fegyelmezett gyakorlásra van szüksége. Minthogy én a nevekhez értek, így neked valaki más segíthet ebben. — A szerénység szerénységet szül, még ott is, ahol nem várná az ember. — Ha elmégy Kútfőre, akkor küldök veled egy levelet, és felhívom rád az idéző-mester figyelmét.
— Ó — csodálkozott tovább Gyémánt. Az idézőmester művészete minden mágikus tudomány közül talán a legrejtélyesebb és legveszélyesebb.