— Hol van anyád? — kérdezte suttogva.
— A vén Páfrány mellett ül. Délután halt meg az öregasszony, anya mellette virraszt egész éjjel. De hogy jutottál ide?
— Gyalogoltam.
— A mágus megengedte, hogy hazalátogass?
— Elszöktem.
— Elszöktél! Miért?
— Hogy megtarthassalak.
A lányra nézett, az élettel teli, tüzes, sötét arcra a vad hajfelhőben. Csak egy vékony ingruhát viselt, s a fiú meglátta melleinek végtelenül érzéki és lágy ívét. Újra magához húzta, és bár a lány is megölelte, rögtön utána kicsit mereven el is húzódott.
— Hogy megtarts? — ismételte. — Egész télen úgy tűnt, nem nagyon zavar, hogy elveszítesz. Akkor most mi vett rá, hogy visszagyere?
— El akart küldeni Kútfőre.
— Kútfőre? — bámult rá a lány. — Kútfőre, Gyémi? Akkor tényleg lehet valamilyen ajándékod — varázsló lehettél volna!?
Megdöbbentő volt hallani, hogy Rózsa Bürök oldalán áll.
— A varázslókat semmibe veszi. Úgy értette, hogy mágus lehetnék. Hogy mágiával foglalkozhatnék. Nemcsak boszorkánysággal.
— Ó, értem már — mondta Rózsa egy hosszú pillanat múltán. — De nem értem, miért kellett elszöknöd.
Elengedték egymás kezét.
— Hát nem érted? — Elkeserítette a lány értetlensége, mert ő maga sem értette igazán. — Egy mágusnak semmi dolga a nőkkel. A boszorkányokkal. Ilyesmivel.
— Ó, tudom. Ennek felette állnak.
— Nem, nem állnak felette…
— De igen. Fogadok, hogy el kellett felejtened minden varázslatot, amit tanítottam. Ugye?
— Az nem ugyanaz…
— Valóban nem. Nem a nemes művészet. Nem az Igaz Beszéd. Egy mágus nem piszkíthatja be ajkait köznapi szavakkal. „Gyenge, mint a női mágia, hasztalan, mint a női mágia.” Gondolod, hogy nem tudom, mi a szavuk járása? Szóval miért jöttél vissza?
— Hogy lássalak.
— Minek?
— Ezt meg hogy érted?
— Sohasem küldtél semmit, és nem hagytad, hogy én küldjek neked, mindvégig, amíg távol voltál. Azt hittem, csak ki kell várnom, míg végül belefáradsz a máguskodásba. Hát, én meg belefáradtam a várakozásba. — A lány hangja alig hallhatóan, nyers suttogásként szólt.
— Valaki forgolódik körülötted — mondta Gyémánt. Még mindig nem hitte el, hogy a lány csak úgy ellene fordulhat. — Ki környékezett meg?
— Nem rád tartozik, ha igen! Elmehetsz, hátat fordíthatsz nekem! A mágusoknak semmi köze a dolgaimhoz, meg az anyám dolgaihoz se. Hát akkor én se akarok tőled semmit, soha. Menj!
Éhesen, csalódottan, értetlenül, Gyémánt a lány felé nyúlt, hogy újra megölelje, hogy teste beszéljen helyette, megismételve azt az első, forró ölelést, amelyben benne volt minden együtt töltött nap és év, mi több, egész eddigi életük. Hirtelen két lépéssel hátrébb találta magát, kezei szúrtak, füle csengett, szeme káprázott. Rózsa tekintete villámokat szórt, ujjai közül szikrák pattantak ki, ahogy ökölbe szorította kezét. — Meg ne próbáld még egyszer! — suttogta a lány.
— Attól te sose félj! — motyogta Gyémánt, sarkon fordult és kiment. Félmaroknyi szárított zsálya akadt a hajába, és vékony ösvényt húzott utána a légben.
Az éjszakát a régi találkahelyen töltötte, a füzesben. Eleinte még remélte, hogy a lány eljön, de nem jött, és a fiú hamarosan elaludt a fáradtságtól. Együtt ébredt a nap első, hideg sugaraival. Felült és gondolkodni kezdett. Az életéről gondolkodott a hűvös fényben. Más volt minden, mint aminek régebben hitte. Lement a forráshoz, amelyben nevét kapta. Ivott, megmosta kezét és arcát, próbálta rendbe szedni külsejét, amennyire csak lehetett, azután visszament a városkába, fel az előkelő házhoz, apja házához.
Az első örömkiáltások és ölelések után a szolgák és anyja leültették, egyenesen a reggelizőasztal mellé. Így került meleg étel a gyomrába, és ezzel együtt némi fagyos bátorság a szívébe, mire visszatért az apja, aki már reggeli előtt kiment, hogy utánanézzen egy kocsikaravánnak, amelyet Nagy Kapu felé kívánt elindítani.
— Fiam! — összeérintették arcukat. — Hát Bürök mester adott egy kis szabadidőt?
— Nem, apám. Eljöttem.
Arany csak bámult, azután telerakta tányérját és leült. — Eljöttél — visszhangozta.
— Igen, apám. Úgy döntöttem, nem kívánok mágus lenni.
— Hmm — hümmögött Arany, megrágva a dolgot és az ételt. — Szóval úgy döntöttél, hogy eljössz. Teljesen a te döntésed volt? A mester rád hagyta?
— Teljesen az én döntésem volt, de nem kértem a beleegyezését.
Arany nagyon lassan rágott, tekintete az asztalon. Gyémánt akkor látta apját ilyennek, amikor egy erdész jelentette, hogy a gesztenyés liget fáit megtámadta valami betegség, és amikor rájött, hogy egy öszvérkereskedő becsapta.
— Azt akarta, hogy menjek el a kútfői iskolába, és tanuljak az idézőmester mellett. Ő odaküldött volna, én döntöttem másképpen.
Némi idő elteltével Arany megkérdezte, még mindig az asztal lapját szemlélve: — Miért?
— Nem ilyen életet szeretnék.
Újabb hallgatással telített szünet. Arany a feleségére nézett, aki az ablak mellett állt, és csendben figyelt. Azután a fiához fordult. Arcán a harag, a csalódottság, a zavarodottság és a tisztelet keveréke lassan helyet adott valami egyszerűbb kifejezésnek, egy szinte bűnrészes hunyorításnak. — Értem — mondta. — És milyen életet szeretnél?
Csend, ezúttal valamivel rövidebb. — Ilyent — válaszolta végül Gyémánt. Hangja színtelen volt. Nem nézett sem anyjára, sem apjára.
— Hah! — kiáltott fel Arany. — Jól van hát! Azt kell mondjam, örülök ennek, fiam. — Betömött egy darab húsos pitét, de folytatta: — Máguskodni, Kútfőre menni, meg minden, sohasem tűnt komoly dolognak, nem igazán. És ha te elmégy, akkor nem is tudom, mi értelme ennek az egésznek. Tudod, az üzletnek. De ha itt vagy, akkor érdemes csinálni. Érdemes. Jól van hát! De idefigyelj! Csak úgy elszaladtál a mágustól? Vagy tudta, hogy eljössz?
— Nem. Majd írok neki — válaszolta Gyémánt új, színtelen hangján.
— Nem lesz dühös? Azt mondják, a mágusok türelme kevés. Csupa büszke népség.
— Dühös lehet már most is — felelte a fiú — de nem fog tenni semmit.
Így is lett. És Arany legnagyobb csodálatára, Bürök mester visszaküldte a tanulópénz kínos alapossággal kiszámolt kétötödét. A csomagot Arany egyik kocsisa szállította le, aki egy rakomány gerendát vitt Déli Kapuba, és a pénz mellett egy Gyémántnak szóló írás is volt. Ennyi állt benne: „Az igaz művészethez egyszerű szív kell.” Az összehajtogatott papiroson a fűzfa archik írásjele állt címzésként, és aláírásképpen Bürök a saját rúnáját rajzolta oda, amely egyszerre jelentett bürökfát és szenvedést.
Gyémánt saját napos szobájában ült az emeleten, kényelmes ágyán, hallgatta anyja dúdolását, ahogy tett-vett a házban. Kezében tartotta a mágus levelét, és újraolvasta a sorokat. Nézegette a két rúnát. Az a kihűlt és lomha elme, amely azon a reggelen született, ott a füzesben, elfogadta és megértette a leckét. Nincs mágia. Soha többé. Sohasem csinálta szívvel-lélekkel. Csak játéknak tekintette, közös játéknak Feketerózsával. Hagyta elmenni, kicsusszanni elméjéből az Igaz Beszéd szavait, elfeledte a neveket is, amelyeket a mágus házában tanult, bár felismerte a bennük rejlő szépséget és hatalmat. Az nem az ő nyelve volt.