A saját nyelvét csak ővele bírta beszélni. És őt elveszítette, hagyta elveszni. A hamis szívnek nincs igaz beszéde. Már csak a kötelesség nyelvén tudott megszólalni: beszerzés és eladás, kiadás és bevétel, haszon és veszteség.
És ezen túl csak a semmi maradt. Voltak szemfényvesztések, kis varázslatok, pillangóvá változott kavicsok, fából faragott madarak, melyek élő szárnyakon röppentek egy vagy két percig. De valójában sohasem volt választása. Csak egy út maradt nyitva előtte.
Arany mérhetetlenül boldog volt, de még csak nem is tudott erről. — A vénember visszakapta a drágakövét — mondta a kocsis az erdésznek. — Édes az öröme, mint a friss vaj — válaszolt amaz. Arany nem vette észre, hogy mennyire kedves lett hirtelen mindenkivel, de azt felfedezte, milyen édes az élet. Megvette a ligetet Resé felett, nem a legjobb áron, az bizonyos, de legalább nem a Keleti Dombban lakó vén Lentigally szerezte meg. Gyémánt dolgozhat vele, mert még sok munka kellett, hogy az ottani termelés rendesen beinduljon. A gesztenyefák között jópár fenyő is állt, amelyeket ki kellett vágni, el kellett adni árbocrúdnak, gerendának és széldeszkának, majd gesztenyecserjéket kellett ültetni a helyükre. Idővel olyan tiszta lehet, mint a Nagy Liget, a gesztenyés királyság szíve. Idővel, persze. A tölgy és a gesztenye nem növekszik éjszaka, mint az éger és a fűz. De idejük az volt. Most már jutott idejük mindenre. A fiú alig lépett a tizenhetedik esztendejébe, és ő maga is csak a negyvenötödiket taposta. Ereje teljében van. Néha öregnek érezte magát, de akkor elhessegette a gondolatot, mint valami képtelen badarságot. Igenis ereje teljében van. A legidősebb fákat, amelyek túl öregek már, ki kell vágni a fenyőkkel együtt. Bútoranyagnak még jók lesznek.
— Nos-nos — mondogatta feleségének, elég gyakran —, újfent kivirágoztunk? Visszakaptad a szemed fényét, mi? Nincs több búslakodás?
És Tulipán mosolyogva megsimogatta férje kezét.
Egyszer azonban a mosolygó egyetértés helyett így szólt: — Örülök, hogy visszajött, de… — És Arany nem hallotta meg a többit. Az anyák arra születtek, hogy aggódjanak a gyermekeikért, és a nők arra születtek, hogy soha ne legyenek elégedettek. Nem látta értelmét, hogy meghallgassa az aggályoskodó litániát, amely mindig újra és újra előkerült Tulipán életében. Persze, hogy úgy véli, a kereskedőélet nem elég jó az ő fiának. Talán még az sem lenne elég jó, ha ő lenne Enyhely királya.
— Talál magának egy hozzávaló lányt — válaszolta Arany, bármit is mondott az imént felesége —, és akkor majd összeszedi magát. Mágusok közt élt, tudod, milyenek azok, és ez visszavetette kissé. De ne aggódj, majd rendbe jön. Gyémánt tudja, hogy mit akar.
— Remélem — Tulipán csak ennyit szólt.
— Legalább nem ólálkodik a boszorkánylány körül — folytatta Arany. — Annak vége. — Később jutott eszébe, hogy egy ideje a felesége sem látogatta meg a boszorkányt. Évekig olyan bizalmasan voltak, mint a tolvajok, minden figyelmeztetése ellenére, és mostanában Gubanc egyáltalán nem jött a ház közelébe. Még ugratta is ezzel feleségét. Látta, amikor a nő csombormentával és kutyatejjel hintette be a ládákat és az összehajtott ruhákat a molyok elleni védekezésképpen, és így szólt: — Nem kellene elhívnod vén barátnédat, azt a bölcs asszonyt, hogy elátkozza neked a dögöket? Vagy már nem vagytok annyira jóban?
— Nem — felelte felesége halk, színtelen hangon. — Már nem vagyunk.
— És ez újabb jó hír a háznál! — vágta rá Arany vigyorogva. — Amúgy is, mi lesz abból a lányból? Úgy hallottam, valami zsonglőrrel állt össze.
— Egy zenésszel — helyesbített Tulipán. — Múlt nyáron.
— Névadónapi mulatság — örvendezett Arany. — A játék, a zene és a tánc ideje, fiam! Tizenkilenc lettél. Ünnepeld hát meg!
— Keleti Dombba kell mennem, Kén öszvéreivel.
— Nemnemnem. Kén egyedül is elintézi, amit kell. Maradj csak itthon, és ünnepelj! Keményen dolgozol, kell a pihenés. Felbérelünk egy egész zenekart! Ki a legjobb a környéken? Szurok és a társasága?
— Nem akarok mulatságot rendezni, apám — válaszolta Gyémánt és felállt. Nyújtózkodás helyett megrázta magát, mint egy ló. Már nagyobb volt, mint Arany, és e magasság miatt, hirtelen mozdulatai ijesztőek voltak. — El kell mennem Keleti Dombba — fejezte be a beszélgetést és kiment.
— Mi lehet vele? — tette fel Arany a költőinek szánt kérdést feleségének. Korántsem költői válaszképpen, a nő nem szólt semmit.
Miután Arany a dolgára indult, Tulipán a számvevőszobában talált rá fiára, épp a főkönyvet lapozgatta. A nő a papírra pillantott. Nevek és számok hosszú-hosszú oszlopai álltak rajta, adósságok, hitelek, haszon és költség tételei.
— Gyémi! — szólította meg, s az ifjú felnézett. Arca még mindig kerek volt, megőrzött valamennyit gyermeki színéből is, bár csontjai erősödtek, és tekintetében búskomorság ült.
— Nem akartam megbántani apa érzéseit.
— Ha ünnepséget akar, biztosan megrendezi. — Hangjuk hasonló volt, magas fekvésű, de sötét színezetű és halk, visszafogott. A nő leült egy székre fia mellé, a magas asztalhoz.
— De én nem szeretném — erősködött az ifjú. Megállt, de azután mégis folytatta: — Valóban nem akarok semmiféle táncmulatságot.
— Mindig megszerezte, amit akart — mondta Tulipán szárazon, de gyengéden.
— Nem érdekel.
— Tudom.
— Az a baj…
— A zene a te bajod — vágott közbe anyja.
Gyémánt bólintott.
— Nincs értelme, fiam — folytatta Tulipán, hangja hirtelen szenvedéllyel telt meg —, semmi értelme, hogy mindent feladj, amit szeretsz!
Az ifjú megfogta anyja kezét és megcsókolta, ahogy ott ültek egymás mellett.
— Ezek a dolgok nem keverednek egymással — válaszolta. — Keveredniük kellene, de nem teszik. Erre jöttem rá. Amikor otthagytam a mágust, azt hittem, bármi lehet belőlem. Tudod — mágus, zenész, apa fia, Rózsa szerelme… De ez így nem működik. Ezek a dolgok nem keverednek egymással.
— Dehogynem — ellenkezett az anyja. — Minden összefügg mindennel. Minden összekuszálódik.
— Talán így van, a nőknek. De én… az én szívem nem lehet hamis.
— Hamis? A tiéd? Feladtad a máguséletet, mert tudtad, hogy előbb-utóbb elárulnád.
A szavak láthatóan megrendítették a fiút, és nem is tagadta.
— De miért? — kérdezte Tulipán. — Miért adod fel a zenét?
— Ide egyszerű szív kell. Nem hárfázhatok, miközben az öszvértenyésztővel alkudozom. Nem írhatok balladát a számokról, melyek azt mutatják, hogy mennyit kell fizetnünk a gesztenyeszedőknek, ha nem akarjuk, hogy Lentigally elcsábítsa őket! — Hangja már remegett kicsit a zaklatottságtól, s tekintetében harag telepedett a szomorúság helyébe.
— Hát elvarázsoltad magad — jegyezte meg az anyja —, ahogy az a mágus is annak idején. Elvarázsoltad magad, hogy biztonságban lehess. Hogy megmaradj az öszvértenyésztők és a gesztenyeszedők, meg hasonlók mellett! — Egyik öklével az asztalon heverő főkönyvre csapott, amelyben tömött, közömbös oszlopokat alkottak a nevek és a számok. — Csendet varázsoltál magadra — tette még hozzá.
Hosszas hallgatás után a fiatal férfi megkérdezte: — Mi mást tehettem volna?
— Nem tudom, kedvesem. Nem akarom, hogy hallgass. Szeretem, hogy apád ilyen boldog és büszke rád. De nem bírom elviselni, hogy boldogtalannak és alázatosnak látlak! Nem tudom. Talán igazad van. Talán egy férfi mindig csak egyvalamivel foglalkozhat. Nekem mégis hiányzik az éneked.