Tulipán könnyezett. Összeölelkeztek, s az anya megsimogatta fia sűrű, fényes haját, bocsánatot kért őszinteségéért, és újra összeölelkeztek. Az ifjú elmondta, hogy az övé a legkedvesebb anya a világon, azután Tulipán kiment. De az ajtóból még visszafordult és így szólt: — Hagyd, hogy megrendezze, Gyémi! És neked is szabad örülnöd az életnek.
— Úgy lesz — válaszolta az ifjú, hogy kedvére tegyen.
Arany rendelte a sört, az ételt és a tűzijátékot, de a zenészek kiválasztását Gyémánt vállalta magára.
— Hát persze, hogy hozom az egész társaságot — válaszolta Szurok a felkérésre. — Az ilyen zsíros lehetőséget nem szabad elmulasztani! Apád ünnepségeire eljön a sziget nyugati felének minden kóbor muzsikusa.
— Megmondhatod nekik, hogy csak ti kaptok fizetséget.
— Ó, eljönnek ők a megtiszteltetés miatt is — felelte a hárfás, a negyven körül járó, magas, hosszú állkapcsú, kancsal figura. — Talán te is beállsz mellénk? Volt hozzá kezed, mielőtt pénzcsinálással kezdtél foglalkozni. És a hangod sem lesz rossz, ha dolgozol rajta egy kicsit.
— Kétlem — válaszolta Gyémánt.
— Az a lány, akivel annyira együtt voltál, a boszorkány Rózsája, most Dolgossal mászkál. Ők is biztosan ott lesznek.
— Akkor várlak — fejezte be gyorsan Gyémánt.
— Túl nemes és előkelő mostanában, hogy beszélgessen egy kicsit — morgott hangosan Szurok. — Én tanítottam hárfázni. De mi az a gazdag embernek?
Szurok csípős szavai még sokáig kísérték, és az állítólagos mulatság súlya olyannyira nyomta lelkét, hogy az étvágya is elment. Egy ideig még abban is reménykedett, hogy megbetegszik, és ki kell hagynia az egészet. De a nevezetes nap eljött, és Gyémántnak sem volt értelmes kifogása. Nem olyan feltűnően, elhivatottan vagy hevesen, mint apja, de megjelent és táncolt és mosolygott. Minden gyermekkori barátja eljött, úgy tűnt, egyik felük hozzáment a másik felükhöz, de a flört még szokásban maradt, és csinos lányok vették körbe. Tetemes mennyiséget ivott Bütyök főzőmester kiváló seréből, és úgy gondolta, el bírja viselni a zenét, ha maga is táncol, nevetgél és beszélget tánc közben. Így hát táncolt a széplányokkal, akik kézről-kézre adták, és amikor elfogytak, elölről kezdték.
Arany nagy ünnepe is volt ez; táncteret ácsoltatott a ház melletti zöld rétre, és sátrat állíttatott az öregeknek, ahol ehettek, ihattak és pletykálkodhattak. Új ruhákat vett a gyerekeknek, és zsonglőröket és bábosokat hívatott, némelyiküket bérelte, mások jöttek maguktól, hogy összeszedjék, ami csurranhat-cseppenhet, legalább ingyen sörből, ha rézből nem is. Arrafelé minden mulatság odavonzotta a vándormutatványosokat és kóbor zenészeket; így éltek, és bár nem hívták, mégis szívesen fogadták őket. Egy búgó hangú meseénekes búgó hangú duda kíséretében dalolta el A sárkányvitézek tetteit. A nagy tölgy alatt a dombtetőn, kis embercsoport gyűlt köré. Amikor Szurok hárfás, sípos, violás és dobos társasága szünetet tartott egy lélegzet és egy korty erejéig, helyükbe rögtön másik banda ugrott. — Hé, ezek Dolgosék! — kiáltott fel az egyik széplány Gyémánt mellett. — Ők a legjobbak!
Dolgos, egy világos bőrű, feltűnően öltözködő fickó, páros fuvolán játszott. Társaságában egy violás, egy csörgődobos és Rózsa szerepelt, aki síppal egészítette ki a többieket. Előbb egy dobbantós, gyors és tiszta muzsikát játszottak el, néhány táncosnak talán túl gyors is volt. Gyémánt és partnere végig bent maradtak, és az emberek éljeneztek és tapsoltak, amikor befejezték a táncot, izzadva és lihegve. — Sört! — mordult fel Gyémánt, és ifjak, fiúk és lányok örvénye ragadta el zajos nevetgélés és csevegés közepette.
Hallotta, hogy mögötte megszólal a következő dallam, de csak a viola magában, erőteljesen és szomorúan, egy tenor kíséretében; „Hová szerelmem tart.”
Egyetlen húzással ledöntött egy korsó sört, és a lányok körötte mind nyakának hatalmas izmait figyelték, ahogy nyelés közben megfeszültek. A többiek nevetgéltek és csevegtek, és Gyémánt egész testében megrázkódott, ahogy a legyektől zargatott ló rázza meg magát. Így szólt: — Ó! Nem…! — Elrohant az éjszakában a lámpások mögé, amelyek a serfőző bódéja körül lógtak. — Hová megy? — kérdezte az egyik, mire egy másik: — Visszajön majd! — És tovább nevetgéltek és csevegtek.
A dallam véget ért. — Feketerózsa — szólt az ifjú a lány mögött, a sötétben. Rózsa odafordult és ránézett. Fejük egy magasságban volt, a lány keresztbe tett lábbal ült a tánctér szélén, Gyémánt a füvön térdelt.
— Gyere a füzesbe! — kérte.
Rózsa nem válaszolt. Dolgos őt nézte, azután ajkaihoz emelte a fuvolát. A csörgődobos hármas ütemet koppantott hangszerén, és már bele is fogtak egy matróztáncba.
Mikor a lány újra körülnézett, Gyémánt már nem volt ott.
Egy órán belül Szurok és társai újra zenélni kezdtek. Hálátlanul a tervezettnél hosszabbra nyúlt pihenőért és a több sörért, Gyémánt félbeszakította a zenét és a táncot. Hangosan odakiáltott Dolgosnak, hogy takarodjon el.
— Na, itt van már a hárfapöcögtető — válaszolta a fuvolás. Szurok megsértődött, az emberek egyikhez vagy másikhoz pártoltak, és amíg a vita rövid, de heves csúcsára hágott, Rózsa az erszényébe tette sípját, és elosont a tömeg mögött.
A mulatság lámpásaitól távolabb sötét volt, de a lány ismerte az utat. A fiú ott várta. A fűzfák sokat növekedtek az utóbbi két évben. Csupán kis ülőhely maradt a zuhatagszerű zöld lombok között.
Ismét zene szólt, távolian, haloványan, a szél halk zúgásán és a patak csobogásán keresztül.
— Mit akarsz, Gyémánt?
— Beszélgetni.
Csupán hangok és árnyak álltak egymással szemben.
— Legyen — szólt a lány.
— Meg akartalak kérni, hogy szökj el velem — kezdte az ifjú.
— Mikor?
— Akkor. Amikor vitatkoztunk. Mindent rosszul mondtam. Azt hittem… — Hosszú szünet. — Azt hittem, el tudnék szökni. Veled. És zenélni. Abból élni meg. Együtt. Ezt akartam mondani.
— De nem mondtad.
— Tudom. Mindent rosszul mondtam. Mindent rosszul csináltam. Mindent elárultam. A mágiát. És a zenét is. És téged is.
— Én megvagyok — válaszolta a lány.
— Biztos?
— Nem vagyok igazán jó sípos, de nem is játszom rosszul. Amit te nem tanítottál meg, azt kiegészítem varázslattal, ha kell. És a többiek is rendben vannak. Dolgos nem olyan rossz fickó, mint amilyennek látszik. Senki sem próbál megkörnyékezni. Remekül megélünk. A teleket anyámmal töltöm és segítek neki. Szóval, megvagyok. És veled mi van, Gyémi?
— Minden rossz.
A lány mondott volna valamit, de inkább hallgatott.
— Bár gyerekek lennénk még! — folytatta az ifjú. — Most már…
— Mi változott?
— Rossz döntést hoztam.
— Egyszer? — kérdezett rá Rózsa. — Vagy kétszer is?
— Kétszer.
— A harmadik már bölcsesség.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg. A lány épp csak kivehette Gyémánt körvonalait a lombok fekete árnyai közt. — Nagyra nőttél — mondta. — Tudsz még fényt csinálni, Gyémi? Látni akarlak.