A fiú a fejét rázta.
— Ez volt az egyetlen, amit te meg tudtál csinálni és én nem. És sohasem tanítottad meg.
— Nem tudtam, hogyan csinálom — válaszolta Gyémánt. — Néha sikerült, néha nem.
— És az a mágus Déli Kapuban nem tanította meg, hogyan kell csinálni, hogy mindig sikerüljön?
— Csak neveket tanított.
— És most miért nem tudod?
— Lemondtam róla, Feketerózsa. Ha folytattam volna, nem csinálhattam volna semmi mást. Inkább nem folytattam. Ehhez egyszerű és egyenes szív kell.
— Nem értem, miért — mondta a lány. — Anyám kikúrálja a lázat, megkönnyíti a szülést és megtalál egy elvesztett gyűrűt, és talán ez még mind semmi ahhoz képest, amire a mágusok és a sárkányvitézek képesek, de mégsem teljesen semmi. És semmit sem adott fel érte. Még attól sem veszített el semmit, hogy engem világra hozott. Éppen azért szült meg, hogy tudja, hogyan kell szülni! Csak mert megtanítottál zenélni, talán le kellett volna mondanom a varázslatainkról? Most is elbánok egy lázzal. Miért kéne lemondanod az egyik dologról, hogy csinálhasd a másikat?
— Apám — kezdte Gyémánt, azután elhallgatott, és felnevetett. — Nem férnek meg egymás mellett. A pénz és a zene.
— Az apa és a boszorkánylány — jegyezte meg Rózsa.
Újra csend telepedett közéjük. Csak a füzek levelei susogtak serényen.
— Visszajönnél hozzám? — kérdezte Gyémánt. — Visszajönnél és élnél velem és hozzám jönnél, Feketerózsa?
— Az apád házában nem, Gyémi.
— Bárhol. Szökjünk meg.
— De a zene nélkül nem kaphatsz meg.
— És a zenét sem nélküled.
— Igen — válaszolta a lány.
— Dolgosnak nem kell egy hárfás?
Rózsa tűnődött egy kicsit, azután elkacagta magát. — Talán bevenne még egy sípost — felelte végül.
— Egyáltalán nem gyakoroltam, mióta elmentem — jegyezte meg az ifjú. — De a zene mindig a fejemben volt, ahogy te is… — A lány Gyémánt felé nyúlt. Letérdeltek egymással szemben, a fűzfaágak a hajukat súrolták. Csókot váltottak, előbb csak bátortalanul.
A Gyémánt távozását követő esztendőkben Arany több pénzt csinált, mint előtte bármikor. Minden alku hasznot hozott. Mintha maga a jószerencse fogadta volna kegyébe a férfit. Roppant vagyonos emberré vált.
Fiának nem bocsátott meg. Boldog megkönnyebbülést hozott volna, de Arany nem engedett. Hogy Gyémánt így elment, szó nélkül, a névadónapja éjjelén, és éppen azzal a boszorkánylánnyal, befejezetlenül hagyva minden elkezdett becsületes munkát, hogy csavargó muzsikusnak, fillérekért danászó és pengető és vigyorgó hárfásnak álljon — Arany számára csak szégyent és kínt és haragot okozott ezzel. Tragédiának élte meg.
Tulipán sokáig osztozott férje érzéseiben, minthogy csak akkor láthatta fiát, ha hazudott a férjének, amit viszont nem könnyen tett meg. Elsírta magát, ha arra gondolt, hogy Gyémánt éhes, és eleinte nehezen tudott elaludni esténként. Az ősz hideg éjjelei újabb bánatra adtak okot. De ahogy az idő haladt előre, és többször is hallotta az embereket úgy beszélni Gyémántról, mintha legalább Nyugat-Enyhely legédesebb hangú énekese lenne, avagy nagyurak előtt hárfázna a Kardtoronyban, bánata egyre enyhült. És egyszer, amikor Arany lement Déli Kapuba, Gubanccal együtt szamaras kordéra kaptak és elkocsiztak Keleti Dombba, meghallgatták Gyémántot, ahogy elénekli Az elveszett királynő dalát, miközben Rózsa ott ült mellette, és Tulipán a térdén ringatta a kis Tulipánt. És ha e történet befejezése nem is boldog, mindenesetre örömteli, ennél többet pedig ritkán kap az ember.
A Föld csontjai
Ismét esett, és Re Albi mágusát erősen kísértette a gondolat, hogy elmond egy időjárásvarázst, csak egy egészen kicsinyke kis igét, amellyel elküldené az esőt a hegy másik oldalára. Sajogtak a csontjai. A nap után sajogtak, így hívták, hogy bújjon elő, süssön keresztül bőrén és húsán, szárítsa ki inait a sok eső után. Természetesen, kínoldó varázst is ismert, de az csak elrejtette a fájdalmat egy időre. Ami őt bántotta, arra nem volt gyógyír. Az öreg csontoknak napsütés kellett. A mágus csendesen álldogált háza ajtajában, a sötét belső és az eső-csapkodta nyílt tér között, és visszafogta varázsolhatnékját. Egyszerre volt dühös magára, mert visszafogta magát, és mert vissza volt fogva.
Már sohasem szitkozódott — a hatalommal bírók nem igazán szitkozódtak, nem volt biztonságos dolog —, de egy köhentő morgás kíséretében megköszörülte torkát, mint valami medve. Egyetlen pillanattal később mennydörgés gurult le a Gont-hegy felhők közé rejtett magasabb lejtőiről, visszhangot vert északon és délen, majd elhalt a köd borította erdők mélyén.
— Jó jel — gondolta Illő. Hamarosan eláll majd az eső. Fejére húzta csuklyáját és kiment az esőbe, hogy megetesse a csirkéket.
Benézett a tyúkólba, talált három tojást. Vörös Kalóz épp kotlott. A tojásai már majdnem kipattantak. Viszont az atkák egyfolytában zaklatták és elhanyagoltnak, kimerültnek tűnt. Illő elmormolt néhány szót az atkák ellen, és emlékeztette magát, hogy ki kell takarítania a tyúkülőkast, amint a kiscsirkék kikeltek. Azután kiment a baromfiudvarra, ahol Barna Kalóz és Szürke és Kamáslis és Őszinte és Király tanácsot ültek az eresz alatt, néha halk, házsártos megjegyzést téve az esőre.
— Délre eláll — szólt oda a mágus a szárnyasoknak. Megetette őket, és visszaballagott a házba a három tojással. Gyerekkorában szeretett a sárban mászkálni. Eszébe jutott, mennyire élvezte a cuppogós-hűvös anyagot, ahogy elborítja lábujjait. Még mindig szeretett mezítláb járni, de a sarat már nem kedvelte annyira, mint régen; főként ragadóssága miatt, mert utálta, hogy meg kell törölnie a lábát, mielőtt belép a házba. Amikor még döngölt padlója volt, ez nem számított annyira, de utóbb fapadlót kapott, mint valami úr vagy gazdag kereskedő vagy főmágus. Hogy távol tartsa a talaj hidegét a csontjaitól. Nem is a saját ötlete volt. Csendes jött fel Gonti Kapuból a múlt tavasszal, hogy fapadlót fektessen az öreg házba. Még vitatkoztak is a dolog miatt. Persze, tudhatná már, ennyi idő után, hogy Csendessel hiába vitázik.
— A puszta földön járok már hetvenöt esztendeje — morgolódott Illő. — Még néhány év nem árthat meg nagyon!
Természetesen, Csendes erre nem válaszolt; hagyta a levegőben lógni a mágus szavait, hogy kicsengjen belőlük bolondságuk.
— A földet könnyebb tisztán tartani — védekezett tovább Illő, tudván, hogy már veszített. Való igaz, a keményre döngölt agyagpadlót csak felsepred, azután itt és ott behinted egy kis vízzel, hogy a maradék por ne szállhasson fel. Mégis butaságnak hangzott az egész.
— Ki fogja lefektetni azt a padlót? — kérdezte azután, merő aggályoskodásból.
Csendes csak bólintott, magára értette.
Tény, hogy a férfi elsőrendű munkásnak számított: ácsolt, bútorokat készített, falat rakott, tetőt fedett. Már régebben bizonyított, amikor még Illő tanítványaként élt a mágus házában, és tenyere még nem puhult fel, Gonti Kapu módos polgárai között. A lapokat Hatodik fűrészmalmából hozta, Re Albiból, Anyó ökrös kordéján. Lefektette a padlót és másnap fényesre csiszolta, míg az öreg növényeket gyűjtött odafent, a Lápos tónál. Mire Illő hazaért, addigra úgy csillogott, mint maga a sötét tófelszín. — Meg kell mosnom a lábam, mindig, mielőtt bejövök — morgolódott a mágus, és nagyon óvatosan lépett rá. A fa sima volt és kényelmes, mint a puha cipőtalp. — Szatén — jegyezte meg. — Ezt nem csinálhattad meg egyetlen nap alatt! Biztosan rámondtál egy vagy két varázslatot. Falusi kunyhó palotapadlattal. Hát, legalább jól néz majd ki, ha jön a tél, és a tűz fénye megcsillan rajta! Vagy szőnyeget is szereznem kell rá? Valami gyapjúfélét aranyrojttal, mi?